Szorongás '57
Anti az udvari színben hasogatta a fát. Tulajdonképpen nem is volt erre szükség, hiszen már majdnem nyár volt, 57 nyara. A favágás csak ürügy volt, hogy ne kelljen a lakásban maradni. Nem akarta, hogy bárki észrevegye rajta, mennyire kétségbe van esve. Különösen a terhes feleségét próbálta kímélni, hiszen olyan felhőtlenül gondtalan... Hogyan mondhatná el neki, mennyire fél?
Délelőtt behívatta az igazgató. Szép alak az is!
- Antal! Az éjjel megint kézzel írt feliratokat ragasztott valaki a házak falára. Ki fogjuk vizsgálni, kinek az írása. Mindenkitől írásmintát fogok küldeni a rendőrségre. Majd az írásszakértő megmondja, mi az igazság. Legjobb lenne, ha belépne a pártba, akkor kiesne a gyanúsítottak köréből. Gondolja meg! Most elmehet.
Mit csináljak? Ha szót fogadok az öregnek, az isten se mossa le rólam, hogy én voltam a plakátragasztó. Azt mondanák, hogy azért lettem párttag, mert sok volt a fülem mögött. Életem végéig ezzel zsarolhatnának... Írásminta? Milyen írásszakértő van itt? Semmilyen! Arra fogják a plakátírást, akire akarják... Kell nekik valaki, aki elviszi a balhét! Én vagyok a legalkalmasabb áldozat, mert kezdettől gyanús vagyok nekik. Mikor ide kerültem, azonnal behívtak a rendőrségre, és azt mondták, hogy hetente jelentkeznem kell, mert Belgrádban születtem. Hiába mondtam, hogy a minisztérium helyezett ide... hogy leszolgáltam a katonaidőmet, ...hogy jó voltam aknavetős tisztnek!
- Még hogy tiszt, hm...Tudja mi maga? Maga a Tito láncos kutyájának a kölyke! - ennyi volt a válasz. Pedig ez még 54-ben volt. Azóta mennyi minden történt az országban... Itt, ebben a falúban? Szinte semmi. Egy éjjel jött pár ember. Az elnököt keresték az utcai lakásban. Már rég elszelelt. Míg ott elől dörömböltek, mi a sötétben leszaladtunk a kertbe és a meggyfa árnyékából néztük, mi történik. Majdnem hánytam az idegességtől, mert nem tudtam, hogy a kommunisták, vagy a forradalmárok jöttek értem... Lejöttek az épület végéig, és nálunk is zörögtek. Aztán elmentek. Ennyi. Sose tudtam meg, kik voltak, mit akartak.
Aztán a kijárási tilalom alatt... Csak egyszer botlottam az őrjáratba. Az is magánügy volt. Milike, a kolléganőm felvágta az ereit, - csak egy kicsit. Kórházba se került, az orvos bekötötte a csuklóját, aztán készen volt. Ennek se volt köze a politikához, hanem mert otthagyta a szeretője. Féltettük, hogy újra megteszi, és naponta meglátogattuk a feleségemmel. Vigasztaltuk, meg erősítgettük, hogy ilyen hülye miatt, ne dobja el az életét. Vittünk egy üveg asztali fehéret, hogy ne mindig az övét igyuk… az háromnak nem sok. A nagy beszélgetésben kicsúsztunk az időből. Mondta is Milike, hogy ne induljunk, mert a kijárási tilalom elején biztos sűrűbb az ellenőrzés, egy-két órát várni kellene. Átültünk az ágyra, sorban mint a verebek az ágon. Én középen. Mili meg csak mondta-mondta a bánatát. Potyogtak a könnyei, de az én Sárikám két perc múlva elaludt. Magam próbáltam vigasztalni szegény Milit. Hát Sári nem pont akkor nyitotta ki a szemét, mikor megcsókoltam azt a szerencsétlent! Mondom Sárinak:
- Csókold meg te is szegény, szegény Milikét! -erre ő:
- Csókolja az öregisten! - és már húzott is, hogy induljunk haza.
Miatta botlottunk az őrjáratba. Szerencsére ismerős rendőrök voltak és elengedtek, de ki tudja, nem jelentettek-e mégis valamit! Most aztán azt is előkaparhatják…
Elvisznek, ha akarnak, pedig nem csináltam semmit. Megszületik a gyerekem, és nem láthatom. Mire esetleg élve előkerülök, már 6-8 éves lesz, és meg se ismer! - ennél a gondolatnál Anti hatalmas erővel vágta a fejszét a fába. Nem hasadt el, hanem beleszorult. Felemelte a tuskóval együtt, majdnem a gerendáig ért... úgy csapott le. Széthasadt. Egy repülő szilánk az arcának csapódott. Alig egy centivel a szeme alatt.
- Jaj, még ez is! - dobta le ijedtében a fejszét. Beszaladt a házba.
- Csupa vér vagy! - szörnyülködött Sári - Ezt nem lehet házilag rendbe tenni... Gyorsan az orvoshoz!
Az orvos majdnem szemben lakott. Éppen a motorját szerelte, de azonnal letette a szerszámait és a feleségéért kiáltott.
- Ezt össze kell varrni! - tuszkolta be Antit a lakásból nyíló kis rendelőbe. Gyors kézmosás után, felesége asszisztálása mellett pár öltéssel elintézte a hasadást. Szinte élvezettel dolgozott, eredetileg ugyanis sebésznek készült és mindig kapva-kapott az ilyen lehetőségen.
- Mit csináltál?
- Fát vágtam.
- Úgy kell! Minek vág fát egy aktakukac? Ki minek nem mestere, annak megölő gyilkosa... Nem tudtad?
Még egy injekció Anti fenekébe, és már tuszkolta is kifelé a rendelőből, hogy másik hobbyját, a motorszerelést folytathassa.
- Ezzel nem veszlek táppénzre. Menj csak dolgozni - szólt a paciens után.
Másnap a hivatalban, a többiek illően körülcsodálták Anti szeme alatt a véraláfutást, meg a finom öltéseket, ...addig se kellett az iratokkal foglalkozni. Ekkor jött be a főnök titkárnője.
- Az igazgató elvtárs Parti Jenőt kéreti az irodába. Most, azonnal.
A megszólított kezében megremegett a papír.
- Igenis. Máris megyek - rebegte és a nagy igyekezetben feldöntött egy széket. Felemelte, gondosan az asztal mellé állította, hogy még egy kis időt nyerjen. Körbejáratta ijedt tekintetét a többieken, aztán követte a titkárnőt.
- Mit csinálhatott, hogy így be van tojva? - kérdezte Évike, a gépírónő - Csak nem rúgják ki?
Senki nem válaszolt. Anti szeme és a varratok hirtelen elvesztették jelentőségüket. Mindenki úgy tett, mintha munkájába merülne. Hallgattak. Vagy tíz perc telt el így, a feszültséggel teli csendben. Ekkor újra megjelent Parti Jenő.
- Beléptettek a pártba - súgta elhaló hangon.
- Engem is - vonta meg a vállát Évike - már tegnap. Hát aztán!
Antalnak, egyszerre megvilágosodott minden: Talán nem is volt plakát... ez az egész csak humbug, hogy teljesíteni tudja az öreg a pártépítési feladatát... Én meg majdnem belehaltam a rémületbe, ...de nem dőltem be! Nem dőltem be - ujjongott magában és úgy látta, hogy újra süt a nap és kék az ég.
