A parkban halkan verte az eső az ősfák leveleit, ám szinte alig jutott Tom ruhájára, aki fülében az MP3-as lejátszó dugóival lendületesen kocogott a kanyargós ösvényen. Egy Green Day szám ment éppen, a Boulevard of Broken Dreams.

Elgondolkozott az elmúlt hetek eseményein, sorsának, sorsuknak hirtelen változásain, csak futott a zene ütemére, és közben el sem jutott tudatáig - amikor kiért a fák fedése alól -, hogy jócskán eláztatta az eső. A következő - Wake Me Up When September Ends című - nóta annyira hatalmába kerítette, hogy csak rohant volna ki a világból, de a Chemilyn vegyi üzem betonkerítése útját állta, s itt vissza kellett fordulnia a tópart felé. Ekkor nézett rá az órájára, és megdöbbenve tapasztalta, hogy a szokásos egyórás futása most majd a duplájára sikeredett.



Délután 6 óra volt. Az üzemben most van műszakváltás, ötlött az eszébe. Még néhány hónapja itt dolgozott Cecília is, a kedvese, aki most a park másik felén lévő kórházban fekszik.

Cecília három hete esett el először, addig csak a bal keze, és lába butáskodott (ahogy ő fogalmazta), aztán rohamosan elindult leépülése, végül már vizeletét sem tudta tartani.

Ekkor szállították csak be a helyi kórházba, előtte mozgásszervi problémaként kezelték baját.

Az elvégzett CT felvétel egy daganatot mutatott az agyban. A röntgenasszisztens szerint ez már a negyedik hasonló eset az utóbbi időben a vegyi üzemben.



Lassan bandukolt visszafelé, azon gondolkodott, mit is mondjon Cecíliának: szépítgesse-e a tudomására jutott dolgokat, vagy nyíltan, a szokásos stílusában elmondja a Gregtől hallottakat, azt, hogy a biopszia során vett minta pozitív, tehát a daganat rosszindulatú.



Megállt a tóparti parkolóban lévő öreg kocsija mellett, bedobta melegítő felsőjét, megtörölközött, felvett egy pulóvert. Annyira elfoglalták gondolatai, hogy szét sem nézett, amikor levette átázott alsóját, és átcserélte egy szövetnadrágra.

Megnézte magát a visszapillantóban, megigazította szárazra törölt rövid haját, aztán elindult a kórház irányába.



Laketown kisváros, itt könnyen lehetett értesüléseket szerezni. Szinte mindenütt dolgozott valaki, akivel együtt járt alap, vagy középiskolában, vagy pedig épp a gyerekkori házuk környékén lakott, - az erdő mellett - mint Greg, a városi kórház neurológusa.



Greg nem tartott előadást, nem fontoskodott. Átvilágította a CT által készített felvételeket, megmutatta még tüzetesebben Tomnak a koponyában lévő daganatot, és a másik rétegfelvételen egy árnyékot, egy kisebb foltocskát. Szerinte, az már a tojás nagyságú daganat áttéte lehet, a mintavétel eredményének figyelembevételével. Az agyszövetre hatalmas nyomást gyakorló, és ezáltal ödémát okozó burjánzás tehát agresszív és rosszindulatú.



Tom billegett a talpán, megpróbált terpeszt felvenni, de az nem tűnt eléggé illendőnek a helyzethez képest. Visszaállt az előző pózba, és mereven nézte a komputertomográf által készített filmet. Jól látszott a tíznapos időeltolódás mennyivel növelte a daganat nagyságát, tehát Greg nem a levegőbe beszélt, amikor említette a tumor agresszivitását.



- Khhm... khhm... - köszörülte a torkát Tom - szerinted mi a következő lépés?

- Hát, az attól függ, mit mond az agysebész, elvállalja-e, és mikor - felelt kissé vontatottan Greg.

- Rendben, holnap beszélek a sebésszel - válaszolta Tom.



A kórteremben öt beteg feküdt. Volt, aki gyakran megfordult már itt kiújuló neurológiai tünetekkel, volt egy szklerózis multiplexes gyógyíthatatlan beteg, egy frissen műtött agyú fiatal, és egy régebben műtött középkorú nő.

A frissen műtött nem mozdult, épp, hogy csak vette a levegőt. Szeme körül lila foltokkal az arca olyan volt, mint akit összevertek.

A régebben műtött nő éppen Cecíliához beszélt, azt magyarázta, hogy férje fogja a lábát, és nem engedi el egész éjjel.

Cecília elmosolyodott, amikor meglátta Tomot. Bágyadtan intett szemével, hogy jöjjön csak, mindjárt abbamarad a mesélés.

Tényleg úgy történt, a nő visszafeküdt, és néhány pillanat múlva mélyen elaludt.

Tom megcsókolta Cecíliát, leült az ágy mellé tett ülőkére, és megfogta a kezét.

- Hogy érzed magad? - kérdezte.

- Sokkal jobban - válaszolta Cecília, és megtapogatta a homlokán lévő ragasztást, a mintavétel helyét. Arra gondoltam már nem süt az erkélyre a nap, kimehetnénk, ott jobban tudunk beszélgetni.

Tom felállt, felsegítette kedvesét az ágyból, ráadta köntösét, és lassan kisétáltak a kórtermeket övező erkélyre.

Tudta, mivel Greg elmondta neki, hogy amíg a daganat köré nem gyülemlik újra fel a folyadék, addig jobban fogja kedvese érezni magát , nem nehezedik olyan nyomás az agyra.

Szó volt arról is, hogy majd újra, és újra leszívják az ödémát.



- Hogy haladsz a kísérleteiddel? - kérdezte Cecília.

- Nem tudok a munkára koncentrálni, a régebbi eredményeket adminisztrálom csak.

Az állatkísérletek bebizonyították, hogy meg lehet oldani az agyhullámok letöltését, ezáltal az agyi tevékenység számítógépes rögzítését, tehát egy kellően nagy kapacitású merevlemezen az emberi agy memóriáját is tárolni lehet.

- Ez csodálatos! - akkor nemsokára beszélgethetünk elhunyt hozzátartozóinkkal, barátainkkal, tényleg igazzá válhat a túlvilágról szóló mendemonda.

- Igen, úgy néz ki, hogy megoldható, a számítógépes szoftver már működik. Néhány napja a patkányok letöltött memóriája a laboratóriumban már vezérli az egyszerűsített robotokat.

A fő probléma, hogy az emlékek csak hosszadalmasan tölthetők le, legjobb módszer az lenne - ha működik - amit Leslie-vel kigondoltunk: A halálközeli élmény időpontjában levett emlék-mix, ami olyan, mint egy zip-fájl. Ezt pillanatok alatt lehetne rögzíteni. Csak hát... aki nem akar meghalni, azt nem ijeszthetjük halálra.

Leslie szerint megoldható esetleg a "bungee jumping" effektussal. Amikor a felkészületlen embereket a mélybe vetik, nagy valószínűséggel beindul az emlékek hirtelen lepörgése.



- Nem akarlak kényelmetlen helyzetbe hozni, de velem mi van, mit mond Greg? - váltott hirtelen témát Cecília.

- Édesem... édesem - sírta el magát Tom - pozitív a szövettani eredmény, ez már sajnos végleges.

- Akkor mi már nem költözünk össze sohasem, nem töltjük együtt öreg napjainkat, ahogy terveztük.

Tudod, nem is magam sajnálom, hanem téged. Te még sokáig fogsz szenvedni az emlékektől. Nekem viszont már nem sok van hátra. Én hetek alatt meghalok, érzem.

Egyszer... egyszer úgyis meg kell halni mindenkinek.

Nézd, itt van a zsebemben lerajzoltam már a síromat is. Egy nyitott könyv alakú síremléket szeretnék, amilyen az életem volt.



Összeborultak, rázta őket a sírás. Csak amikor már nagyon hűvös kezdett lenni és sötétedett, akkor mentek vissza a kórterembe.



- Édes, itt van ez a néhány érzékelő, amikor nem zavar tapaszd fel. Letöltjük az álmaidat, a gondolataidat, hátha sikerül. Tudod, hogy én mennyire bízom benne.



Tom mintha megkönnyebbült volna az előző napi beszélgetés után, most jobban haladt a kísérletekkel. A patkányagyakból letöltött információk életre keltek. A négy számítógépből létrehozott hálózat egy véletlen kódbevitelre kommunikálni kezdett.

Leslie kiáltott fel hirtelen:

- Ezek szomjasak virtuális értelemben Tom! Véletlenül beírtam egy képjelszót Blue-lake 01123 jpg, erre beindult a vinnyogás. Hallgasd meg!

Tom fejére illesztette a fejhallgatót, és megdöbbenve hallgatta, ahogy áramlik a patkányhang egyik gépből a másikba.

- Leslie, ezt megcsináltuk! - és ez csak a kezdet. Képzeld el, amikor majd egy egész virtuális világ fog ezen a módon létezni, - vagyis nemlétezve működni, gondolkodni, kommunikálni, és akaratával robotokat működtetni, amik fenntartják a rendszert, a struktúrát.

Ha már elhasznált lesz valakinek a porhüvelye, nyugodtan letöltheti az agyát, és átadhatja lelkét az örökkévalóságnak, a soha nem pusztuló, végtelen időnek.



Este 10-kor - mikor már izgatottsága alábbhagyott - Tom is feltapasztotta a számítógépes érzékelőket homlokára, és tarkójára. Bevett két szem altatót, és Cecíliára gondolva várta az álmot.



Cecília állapota gyorsan romlott, már rettenetes fájdalmai voltak. Az agysebész megígérte, hogy üzen Gregen keresztül, de semmi sem történt.

- Sok az operációra váró beteg - mondta Greg - és mind sürgős.



Tom elindult a kórterem irányába a végtelen hosszú folyosón, s közben a megműtött középkorú nő jutott az eszébe, akinek megbolydult az agya, s a koponyájában csillagszerűen szétszóródtak a burjánzó sejtek a beavatkozás hatására. A frissen műtött nő pedig lehet, soha sem tér magához, gondolta végig.

Ez vár Cecíliára is, ha mégis elvállalják...



Amikor belépett a kórterembe Cecília éppen hányt. Ez a kemoterápia mellékhatása, tudta. Greg mondta, hogy nem jól reagál a szervezete, de valamivel próbálkozni kell - egyelőre. Aztán, ha semmi sem segít, akkor majd az elfekvőben...

Ott már csak várják a halált.



Leült az ágyra, megigazította a párnát, és segített ülve elhelyezkedni Cecíliának. Elmondta mire jutottak Leslie-vel, és hogy ő is letölti álmait, gondolatait, hátha beindítható embernél is az adatkommunikációs lavina.

Cecília merev arccal nézte, látszott, néha már nem érti, miről van szó, annyira a fájdalomcsillapítók hatása alá került. Lassan lecsukódott a szeme, leereszkedett a válla.

Tom végigfektette az ágyon, megigazította a párnát, betakargatta. Cserepes száját egy vizes zsebkendővel megtörölgette, aztán megcsókolta. Feltapasztotta az érzékelőket, és elköszönt.

Kifelé menet még visszaintegetett az ajtóból, mintha figyelné kedvese.



Leslie délután előadta ötletét, hiszen tudott mindent, ami Cecíliával történt az utóbbi időben.

Szerinte - mivel úgy sem tudnak segíteni az asszonyon - jobb lenne, ha kihoznák a kórházból, és megpróbálnák - addig, amíg segítséggel mozogni tud - megcsinálni az ugrást, hogy minél több emléksűrítményhez jussanak.

- Hétvégén nem dolgoznak a szemközti irodaház építkezésén, viszont a mélygarázsból - amit már átadtak - fel lehetne jutni. Csak venni kell két gumikötelet.

Cecília úgyis olyan tompa, hogy nem venné észre, mire készülünk - magyarázta Leslie.

Tom csak némán nézte az íróasztalát, érett benne az elhatározás. Egyszerre hirtelen felállt, látszott rajta, hogy döntött.



Reggel bement Greghez, és megkérdezte:

- Mi a változás?

- Semmi javulás, nem reagál a beteg szervezete a terápiára - felelt száraz szakzsargonban az orvos.

- Az előbb hívott az agysebész asszisztense, hogy a konzultáció után úgy döntöttek, nem vállalható a műtét, mivel akkora részt kellene eltávolítani az agyból, ami - előreláthatóan - maradandó károsodással járna. Most felhívom a radiológust, javasol-e így sugárkezelést.

- Hagyjad, köszönöm ne fáradj Greg! Elviszem haza Cecíliát ma - mondta eltökélten Tom.

- Kérdezzük meg a radiológust, hátha még van remény - próbálkozott erőtlenül Greg.

- Tudod te is, hogy felesleges, ne kínozzuk tovább - legyintett szomorúan Tom, és elindult a folyosón.



A kórteremben annyival változott a helyzet, hogy a frissen műtött nő meghalt, anélkül, hogy igazából magához tért volna. Cecília ma nem hányt, mivel nem kapott a kemoterápiás gyógyszerből.

Tom összepakolta kedvese holmiját, és a letöltött agyi információkat. Hozott egy betegszállító kocsit, levitte az asszonyt a földszintre.

Elintézték a kijelentkezést, és elbúcsúztak Gregtől.

- Sajnálom, hogy csak ennyire tellett tőlem, sok szerencsét! - mondta borús ábrázattal az orvos.



Tom a laborhoz hajtott, ahol várta a csapata: Leslie és néhány munkatárs. Felvitték Cecíliát, és az eddig letöltött anyagot. Mindkettőjükre rárakták az érzékelőket, próbálták az adatokat konfigurálni, ráhelyezve a kettős hálózatra elindítani azok öngerjesztő kommunikációját. Ekkor az asszony feljajdult, nagyon rosszul lehetett, mivel nem kapott fájdalomcsillapítót. Tom úgy döntött, csinálják meg az ugrást most azonnal, és utána majd lehet adni ópiumszármazékot kedvesének.



Még egyszer ellenőrizték a vezeték nélküli rendszer működését, és a már előkészíttet két legnagyobb kapacitású merevlemezes tárolót.

- Minden rendben, mehetünk - mondta ki a végső szót Leslie.



Az építkezésre egy ajtó felfeszítésével jutottak a mélygarázsból. Egy teherlifttel a legfelső, elkészült szintig mentek.

- Legalább negyven méter magasan vagyunk - gondolkodott hangosan Tom - remélem elég lesz.

Kiment egy kiszögellésre a belső átrium felett, kitolta Cecíliát is a kocsival, rákapcsozta mindkettőjükre az öveket. Megtapogatta a jeladókat, intett a technikusnak, és gondolkodás nélkül levetette magát kedvesével a mélybe.



A gumikötél végét a födémbe öntött betonvasak gyűrűibe hurkolták, azzal semmi baj nem történhetett, erősen tartott. Mégis, a második visszarándulásnál az átrium mélyébe zuhantak mindketten. A kiszögellés végében lévő zsalulemez kiálló darabja elvágta a gumiköteleket, s mint kőre kötött fonalak, úgy zuhantak, tekergőztek - tehetetlenül - súlyaikkal a félelmetes mélybe.



Leslie, és a csapat rohant a lifthez, de valaki kikapcsolta az áramot közben.

- Sehova tovább! Ez minden eddigi felelőtlen kísérletünk eszement tragédiája - ordította zihálva.



Lenn a garázsban - ahol az elektromos kapcsolószekrények vannak - nem hallották a hangjukat, hiába kiabáltak.

Tehetetlenül leültek a törmelékkupacokra. Leslie arcát a tenyerébe rejtve hangosan jajgatott, majd hirtelen elhallgatott, csak a vállai remegtek az elfojtott sírástól. Az egyik technikus - Rick - ellenőrizte a laptopokat, hogy mennyi adat került a külső tárakba. Meghökkenve mutatta a maszatos Leslie-nek: Mindkét tár félig tele, és mintha beindult volna az öngerjesztő folyamat, a szint lassan, de emelkedik.



Leslie savanyú ábrázattal kapcsolta be a hangfalakat, s majdnem kiejtette kezéből a táskát.

- Csókollak édes, jól vagy? - kérdezte Tom hangja.

- Teljesen jól drágám, elmúlt a nyomás a fejemben - válaszolta Cecília.

- Nézd csak édes Leslie-t! - milyen furán néz, mint akinek nem jutott dinnyeföld.

Pedig ezt megcsináltuk ugye kolléga? Ezt jól megcsináltuk!

- Igen, persze, megcsináltuk - motyogta Leslie, ezt bizony jól megcsináltuk... Azért kíváncsi vagyok - mit szól majd a dologhoz Clever sheriff...

Rick, hívd gyorsan Cliff irodáját!



Tom, Cecília - legyetek boldogok a virtuális világban!

Cím: Lélekletöltés
Kategória: Novella
Alkategória:
Szerző: Czinege László
Beküldve: December 12th 2008
Elolvasva: 1174 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Novella főoldalára | Megjegyzés küldése ]