S h a i l i n a
Sötét, bronzárnyalatú bőrét marokkói anyától, kék szemét és szőke haját lengyel apától örökölte, a tehetségét talán Istentől kapta.
Az olajzöld egyenruhák fertőtlenítőszagából kikelt apró, gömbölyű virág...
Gyakran láttam ücsörögni, hol itt, hol ott. Mindig mappával a térdén, arcán elmélyült figyelemmel, homlokát ráncolva. Nézett valamerre, és kezében villámgyorsan járt a ceruza.
Levelem jött otthonról, nem túl jó hírekkel. Ezeken töprengve, lehajtott fejjel mentem valahonnan, valahová, amikor beleütköztem. Elnézést kértem, mormogva, és léptem volna tovább.
- Hány centi vagy? - Megálltam és visszanéztem rá. Apró, huncut arcú gömbölyűség, a katonák ruháit nem divatkreátorok tervezik, rajta mégis szépen feszült, néhol nagyon is szépen. Állt, és nézett rám, felfelé.
- Százkilencvenkettő.
Lebiggyesztette a száját: - Én százhatvan magas vagyok csak.
- Az nem magasság. Az mélység.
Elfordultam tőle és mentem volna tovább, de pár lépés után olyan fájdalom nyilallt a gerincembe, hogy felszisszentem. Megpördültem, ott állt és csöpp kezét ökölbe szorítva vigyorgott. - Kell még egy, langaléta?
- Te megütöttél?
- Nem tetszik? Hívjál rendőrt. - Megfordult és elment.
Sokszor ültem mellette, figyeltem ördögi gyorsasággal mozgó kezét, hihetetlen sebességgel készítette aprólékosan kidolgozott rajzait. Előfordult, hogy a közeli városban botlottunk egymásba, ahol lakást bérelt egy másik lánnyal, néha leültünk egy kávéra, Európáról kérdezgetett, azt mondta, ha leszerel elmegy majd Olaszországba, végigjárja a múzeumokat, amelyeket csak képekről ismert. El kell mennie Lengyelországba is, ahonnan apja származik, el is megy majd, ha befejezte a képzőművészeti egyetemet. Faggatott, aztán csendben hallgatta, milyen is Európa. Tele volt tervekkel utazásokról, múzeumokról, Varsóról, Párizsról...
Lassan megszokottá vált, hogy együtt látnak bennünket. A farkas, meg a gida...
Egy olajos hordón ültünk egymás mellett, távolabb teherautóról pakoltak mindenféle ládákat trikóra vetkezett katonák. Rajzolt szokás szerint. Csak a fiúk arcát, egymás után. Aztán néhány mozdulatot. Új lapot kezdett, felém fordult, nézte az arcom s kezében pörgött a grafitrúd. Modellt ültem. Nagyon gyorsan sötétedett, abbahagyta a satírozást. Kitépte a lapot a félig sem kész portréval, és felém nyújtotta.
- Már kevés a fény, legközelebb befejezem.
Elköszöntünk, azzal, hogy majd holnap. Akkor éjjel, engem négy napos őrjáratra vezényeltek, hajnalban már kint gubbasztottunk a hidegben, valahol, másfél száz kilométerrel távolabb.
Visszatértünk, tettük a dolgunkat, de valahogy nagyon furcsa volt minden. Kimért távolságtartással kezeltek, pár odavetett szó, és mindenkinek sürgős dolga akadt. Nem értettem, mi történt.
Két nappal azután, hogy utoljára találkoztunk, bent járt a városban. Civil ruhában volt, kopott pólóban, lábszárközépnél "elfűrészelt" szárú farmerban, göndör, szőke haját kendővel szedte ráncba. Ismerőseivel beült kedvenc kávézójába. Az egyik asztal alatt "felejtett" sporttáskában felrobbant a pokolgép.
Abból a csöpp testből eltemetni való sem maradt. Üres koporsót engedtünk a sírba.
A politikusok és más egyéb, megszállott őrültek kezébe fegyvert adnék, aztán kivinném mindet a pusztába, és otthagynám őket, magukra. Játsszák le egymás közt...
Molnár Péter
