S z i r é n é n e k
Nem tudom, mikor éreztem először.
Már nem vagyok képes felidézni azt a napot, még inkább éjszakát. Valami zajos társaságban ülhettem, nyilván, barátok, ismerősök közt, talán zene is szólt, de lehet, a helyszín egy kocsma volt, nem tudom már.
Csak az érzést vagyok képes felismerni mind a mai napig, határozott bizonyossággal. Ez az érzés pedig félelmetes, fojtó, lélekölő.
Ott ülsz vagy állsz, emberek, barátok, ismerősök és ismeretlenek vesznek körül, mindenki jókedvű, beszélgetünk, nevetünk, és akkor beléd hasít hirtelen, nem ritkán olyan erővel, hogy megbénít. Elveszi a hangodat. Már nem vagy képes nevetni, oda a jó hangulat, számodra vége a mulatságnak. Rádöbbensz, hogy egyedül vagy. Egyedül, egy szál magad, ott, a társaság közepén. Ha nem vagy eléggé rutinos a lélek dolgainak kezelésében, jobban teszed, ha visszahúzódsz, vagy elindulsz valamerre. Mert a magány egyedül is elviselhetetlen néha. De ha nem vagy egyedül… Az megkínoz, letaglóz. Ott ülsz, vagy állsz, emberek, barátok, ismerősök közt, és a kép egyszerre kimerevedik, megáll. Eltűnnek a hangok, a kusza, ismerős-ismeretlen zajok. Szétrobban a jókedv, átadva helyét a jégszínű felismerésnek: Egyedül vagy!
Társas magány. Amikor mindenki, aki jelen van, elmehetne a pokolba. Mert ő, az egyetlen, aki fontos, aki kellene, akiért térden állva is elzarándokolnál, Ő, nincs sehol. Nincs veled, nem áll melletted. Te pedig, - hiába a társaságból feléd áradó szeretet, figyelem -, nem menekülhetsz. Akkora, és olyan keserű, feloldhatatlan magányt érzel, mint addig talán soha.
Tollforgató ember lévén, gyakran az íráshoz menekülök.
Hagyom kifolyni a felgyülemlett szavakat, kiürítem magam. Az eredmény, - már ha jól teszem a dolgom -, általában valami fájdalmasan szép, vagy egyszerűen csak keserű próza, még inkább vers. Furcsa módon az elkészült írás nem a magányosságról szól, nem bizony. Puha színekből megfestek egy szituációt, vékony ecsettel. Aztán az elképzelt cselekmény következik, át- meg átszőve gondolatokkal, érzésekkel, érzelmekkel.
Azám, csakhogy mindez, az alapszituáció, majd a cselekmény, elképzelt, fiktív…
Ezekben az írásokban, mások számára felismerhetetlenül, ott lapulnak a vágyaim. Nem azt írom, ami a való, hanem azt, amit valóságkén megélni vágyom.
Határozottan állítom, hogy ez vagy az, itt vagy ott, így meg úgy történt. Pedig nem. Én szerettem volna, vágytam rá, hogy történjen. Néha megesik, hogy az ábrázolt szituáció valós emlék, de a cselekmény, a gondolatok, érzések, mind, mind: vágyak. Be nem teljesedő vágyak.
A képzelet csodálatos ajándék. Képes átformálni a valóságot. Segítségével képesek vagyunk soha meg nem történt dolgokat előbűvészkedni valami öreg dobozkából, poros szekreterből. Vagy megtörtént dolgokból, csöpp ferdítéssel gyönyörű képeket varázsolunk. Képesek vagyunk elámítani bárkit. Becsapjuk a világot. Sokszor önmagunkat is. A lélektanhoz értők bizonyára tudják ennek a jelenségnek minden tulajdonságát, ártatlan, vagy káros hatását, nyilván van ennek valami, számukra sokat mondó neve is. A köznapi nyelv mindezt önámításnak, önbecsapásnak mondja. Önbecsapásnak, amely akkor, amikor felébredünk, szemünk rányílik a valóságra és képesek vagyunk szembenézni önmagunkkal, nos, akkor félelmetes erővel torolja meg magát. Tudom, mert épp valami ilyesmit élek át, ismét.
Ne szépítsük, őszinte leszek, ha már az önmagunknak való hazugságról írok: Ezt élem át.
Gyönyörű dalok, mesék kerülnek ki, a társas magányt épp átélő írástudók kezei közül. Telve szerelemmel, lágy, meleg érzelmekkel. Olyan finoman rezdülnek bennük a lélek húrjai, mint egyébként soha. Egy baj van ezekkel az írásokkal. Szirének éneke valamennyi.
Egyetlen soruk sem igaz.
Molnár Péter
