Két parasztember kapaszkodik a hegyi ösvényen.
Egyszerű szántóvetők, az egyik fiatalabb, a másik idősebb, az egyik magasabb, a másik testesebb, rongyos ruhában mindkettő.
Jutavászonból tekert ormótlan bocskoraikban, nehézkes mozdulatokkal másznak felfelé, zihálva, nyögve. Kerülgetik az útjukba kerülő kőkoloncokat, s másznak, csak másznak, egyre magasabbra. Alig kelt a nap, amikor elindultak, hogy délre feljussanak Esperanza atya barlangjához.
Hitükben akarnak megerősödni.
Esperanza atya vándorló szerzetesként érkezett a faluba.
Szakadozott, durván szőtt gyapjúból készült csuhája avas szagot árasztott, fogatlan szája be nem állt. Prédikált naphosszat.
Arról beszélt, hogy a hit csodákra képes. A falu etette, itatta, hallgatta.
A parasztok tompa aggyal, üveges szemekkel bámulták, és az atya csak mondta, és mondta.
Vajon tudnánk-e ma, ki volt Mózes, ha nem elég erős a hite?
Vajon ki emlékezne közületek Jónásra, ha nem inti meg az Úr, hogy hite megerősödjék?
Vége nélkül sorolta a példákat arról, hogy a hit ereje képes legyőzni bármit.
Néhány nap elteltével Tasso, a falu elöljárója megunta a dolgot és elkapta a prézsmitáló vándorszerzetes csuhájának ujját, aztán elrángatta a falu széléig.
Ameddig szemük ellátott, a vörös föld kiégett, megrepedezett, kőkeményre aszalódott a nap könyörtelen izzásában.
Tasso körbe mutatott:
- Tessék! Szerinted mekkora hit kellene ahhoz, hogy essen végre? A hit, táplál majd bennünket, atyám? Vagy erős hittel éhen halunk a télen?
Az atya lerázta magáról az elöljáró sonkamarkát, és visszaloholt a falu közepére.
- Majd én megmutatom nektek, kishitűek! Hitetlenek! Férgek!
Iszákjába tömött egy marék búzát és elindult, fel a hegyekbe.
A búzát egy sziklaplatóra szórta és fogadalmat tett: addig nem vesz magához szilárd táplálékot, amíg az a búza termőre nem fordul.
A két paraszt felért végre Esperanza atya barlangjához. Megálltak és nézték a barlang előtt a rönköt, ahol az atya rendesen ülni szokott.
- Menjünk be. - mondta az idősebb.
- Menjünk. - hagyta rá a fiatalabb.
Beléptek a dohos barlangba. A szerzetes ott feküdt a hűvös sziklafal mellett.
A két férfi nézte egy darabig.
- Ez éhen halt. - mondta a fiatalabb.
- Alighanem. - válaszolta az idősebb.
Ittak, aztán elindultak, vissza a faluba. Ásó nélkül a sziklás földbe nem tudtak sírt kaparni.
A fiatalabb, pár lépés után megállt, visszanézett.
- Most akkor nincs isten? - kérdezte.
Az idősebb köpött, megvakarta a feje búbját, töprengett.
Megvonta a vállát, és elindult a falu felé.
A fiatalabb még nézett a barlang felé egy ideig, majd ő is vállat vont, és elindult társa után.
Molnár Péter
