Mottó:
" Szerelem. Ahogy a szél meglebbenti a függönyt.
Nem a szél, nem a függöny.
A lebbenés!"
Olajosan fénylő, tükörsima odalenn gátjai között a folyó, felszíne valóban olyan, mint a tükör. A parti fák méregzöld lombjai rezdületlenül állnak tótágast benne, úgy tűnik, örök időktől fogva. Ha nem hívna, jelezne egy apró harang a város valamelyik templomában, és ha nem vegyülne bele az első hajnali buszok morgása, szinte érinteni lehetne a csendet.
Igen a csend! Ezernyi vibrálása hallatszik minden felől. A lombok népe teli torokból köszönti az új napot, alattuk horgász csobbantotta csaliját a vízbe, s mellette kíváncsi csillámló-uszonyos hal bukott nevetve újból alá. Valahol a szemétdomb kapirgáló királya nyújtja hosszúra nyakát, hogy kieressze érces hangját. Kerékpárcsengő csilingel, magányos motoros pöfög el messzire, szellő ébred észrevétlen, a reggeli személyvonat most kattog el feketén, s ijesztően. Az éjszakai munkás fáradtan ejti ölébe kezét, a pékek kiszórták forró ágyukból a kenyeret és a süteményt, étvágygerjesztő illatuk ideleng ablakom alá.
Valaki az imént rántotta meg az öblítő láncát, a víz hangos csobogással mossa le magával az éjszaka utolsó cseppjeit, hogy azután kábultan vigyorogjon bele saját képébe, amint a tükörhöz fordul.
Reggel van, amikor egyedül, tisztán érzem magam, amikor még nyugodt vagyok, persze még nem indult el a körhinta, még nem szédülök. Szinte lerohan az élet öröme oly hevesen, hogy beleborzongok a gyönyörűségbe.
Utazni készülök.
Fél délelőtt otthon rostokoltam, mert egy autós barátom megígérte, hogy eljön értem, és együtt felvisszük csomagjaimat a Postára. Mégsem jött, cipekedhettem egyedül a lépcsőn le, tehertaxira föl, közömbös alkalmazott elé fel a pultra, majd fizetni könnyedén, mint egy gazdag diák. Így már nem nyűglődtem tovább terhemmel, de Ő sem egyébként, mert könnyedén sarokba hajigálta azokat.
S most itt vagyok egy "csűhögőn", ami dühösen, büdösen zakatol bele a tájba, ha mint utas nézem, akkor inkább csak el a táj(ak) mellett.
Eljöttem, de nem érzem úgy, hogy végleg, mintha csak kirándulnék most is valahová.
D. - be érve csellegtem formátlanul, gyűrötten, majd régi ismerősömnél nyújtottuk az éjszakát elalvásig.
Új nap, ígéretes hajnal, az égiek kegyelmesek és én elcsábulok egy sétára.
Megszokott helyre igyekeztem, e város messze földön híres parkjába. A tavasz minden szépségét mintha csak azért találták volna ki, hogy el ne rohanjak mellette, lassítsak, láthassak.
Csodálatos a természet nyitása, sírnivalóan gyönyörű. Örültem és kínlódtam egyszerre; így voltunk egymással én, meg a világ.
Leültem egy piciny tó partján a vén füzek alatt. Mellémcsapódott árnyékom, rákönyököltem. Szemben, ám kellően távol, hogy rálássak, magasodik a barátom, egy hatalmas vén platánfa. Évekkel ezelőtt felhívta magára figyelmemet, messzire kitűnt a körülötte lévőktől. Mindig más volt.
Tavasszal harsányan zöld, a teteje meg fehér. Nem értettem soha miért eme kettősége, de büszkesége, öröme magával ragadott, mert hogy örült, az látszott rajta. Olyan fehér a tavaszi pompája mellett, mint aki téli alakját őrzi görcsösen új ruhája alatt.
Nyáron hatalmas, susogó, mesélőkedvű, öreg, neszező-motozó apóka.
Ősszel? Ha a többi már berozsdásodott, Ő még küzdött. Narancssárgából pirosba, majd vérző vörösbe, később lilába, s csak majd ezekután lett rozsdabarnába hajló, levelét hullajtó. Nem illett a mostani helyére, de gyökerei kötötték. Nyilvánvaló, hogy sohasem tudott volna elvándorolni innen, maradt tehát, hogy az én barátom legyen, s némely napokon, mint a mai; a támaszom.
Úgy döntöttem, hogy meglátogatom régi barátaimat, volt munkahelyemet, az elhagyott cimborákat, ezért újból egy csűhögőn zötykölődök. Szívesen fogadtak, kellemes zsibongással tagjaimban beszélgetünk, számukra még mindig a régi vagyok. Észrevettem már, hogy az otthonülő számára izgalmas a messzi útról jött vendég, Ki nem fogynának a szóból, el kell mesélni egymásnak életünk eddigi alakulását, hogy igazolva légyen:
kinek-kinek, ami. Kérdezték ugyan, hogy miért vándorolok mostanság annyit, de mintha nem is lettek volna kíváncsiak a válaszra. A válasz? Ilyesmi, hogy tévút, nyugtalanság, talán. Röviden úgysem tudnám elmesélni életem, többet meg nem óhajtok mondani, vagy mégis akarnék, de nem tudok. Mutatok inkább fotókat –brrr-, az egész egy piciny kartondoboz, mellé mesélnék, a kérdésekre meg ilyesmit válaszolnék, hogy tévút, meg nyugtalanság.
Később: - Tegyünk valamit a „recsegőre”, és hallgassunk zenét! – kérték a többiek.
Zene.
Szeretek leülni elé, fogadom, mögémkerül, körbefog.
Mint a Tisza.
Egy mozdulattal belésuttyanok, úszom. Érzem az erejét, a simogatását, érzem az erőmet, szembefeszülünk egymással.
Később.
Kilúgoznak a mozdulatok, már csak gondolatok vannak, érzem az erejüket, az enyéimet már nem, megadva magam kimászom.
A zene!
Alámerülök benne, gondolatok zuhannak utánam, emlékképek. Álmodom, megnyugtat, lazító hullámokban elönt. Ez olyan pót-nemcselekvés: sokszor.
Eluntuk egymást!
Az órámon még csak negyedtíz van, de álmosság kerülget, hiszen hajnal négy óra előtt felkeltem, és vonatra ültem. Éppen-éppen elértem, mert ez a járgány pontosan tud in-dulni, de megérkezni mikor fogok?
Kellett-e mennem tovább? Mindenáron!
Tudtam, hogy el kell jutnom P. városba, mert számomra az a hely az urbanizáció csodáját és a szerelem megfogalmazhatatlan örömét jelenti egyszerre. Így együtt egyszerűen csodálatos, s amint kigördül velünk, utasokkal állomásáról a vonat, még van alkalom egy utolsó búcsúpillantásra, a hegyre felkapaszkodó városra, egy dombon álló kápolnára, s mellette a magányos keresztre.
Hová-hová rohanok így az események elébe, éppen hogy csak megérkeztem, tehát boldog vagyok. Kellemes, várakozással teli izgalommal belül, kívül nyugodt utazó képében megkeresem a Sallay utcát. Itt kaptam ugyanis szállást, egy keresztes szobát napi áron felül plusz telefonköltség. A nevem mellé beírva névtelenül: még egy fő. Névtelenül, alaktalanul sajnos, mert egyedül vagyok. A számla előre kiegyenlítve, akkor miért is törődne sokat dolgaimmal a tisztességesnek látszó fiatal házaspár házigazdáim?!
A szabadság kérész életű illúziójába menekülök, logikátlanul egészséges módszer, mostanság sokat alkalmazom, színesedik vele szürke hétköznapjaim tömege.
Sétálni indulnék, a kezdete nehéz, de mert célom nincs, könnyűvé válik a járás, van idő megfigyelni a szembejövőket, lehet játszani a gondolattal, találgatni az első benyomás alapján. Ugyan ki lakozik a bezárt arc mögött, őszinte-e, vagy álarc viselete, a mindenen átsikló tekintetekben tüzek is villoghatnak?
A Dóm környékén járok - nyugalom van arrafelé -, szembejött egy bolondos figura, hosszú nyelvét rám öltötte, kicsúfolt. Igaza lehet, talán igaza lehet.
Most magányra van szükségem!
Lihegő, köves, poros utakon kapaszkodom hegynek felfelé. Üdülők, villák, paloták maradnak el mögöttem, ahol sok-sokmillió, elérhetetlenül nagy anyagi erő feszül a falakban. Egy ember, egy család egész élete, habarcsos szilánkok kövült darabjai láthatóak. Irigylem tán, szép, hangulatos, mindenesetre öncélú. Nyírt pázsitok, egyedi tervek, gondozott környezetek, garázsok mögül előugró kutyaugatás fut fel utánam a hegyre. Eltűnök a belsejében.
Kísér utamon az erős fény villogása, az árnyékok állandó mozgása, gondolataim és a környezet bilincsben, jönnek apró neszek, kis mozgások, nagy változások és odalentről a lüktető város felszűrődő moraja.
Szeged – Debrecen - Pécs
