Lelkemben gyermekévek vacognak,
dunnába izzad éjek, hajnalok
suhannak álmaimmal, s kopognak
lázasan a reggelek. Ballagok.
Meg nem járt utak pora rám borul,
szürkéllő ködmezőben elveszek,
s elvesznek álmaim is. Zálogul
akartam a szót, de nem tervezek
feledett ígéretek terhére.
Éledő gyanakvásom megzavar,
míg belső lázongásom kedvére
tajtékzik, és kellően felkavar.
De meddig tarthat még a markában?
Úgy szorít. Évek óta szenvedek.
Elveszett gondtalanság nyomában
eggyelem az alázatelemek
végtelen sorát. Félek! Egyedül
maradok a gazok közt. Gondtalan
ifjúság hová lettél? Menekül,
előlem és eltűnik nyomtalan,
ahogy a rózsahimlő bőrömről.
Csalódás nekem minden, ami volt,
aligha szólt létem az örömről,
lelkemre csak fájdalmat batikolt.
Foltozott ruhám, halál tépi szét,
rongyaim hagyom csupán csak hátra,
elmossa földi létem égiszét,
ha már nem számíthatok barátra.
Vonszolom magam, terhem végtelen,
nemigen segít rajtam imádság.
Majd sírom is maradjon névtelen,
hadd legyen ez a végső kívánság!
2008-04-26
