Mire hazaértem, apám már otthon volt. Főzőcskére nem volt idő, összecsaptam neki egy szalonnás rántottát, én meg egy bögre tejet ittam vajas kenyérrel. Szótlanul ettünk.
Mikor apám kitunkolta a zsír utolsó cseppjeit, megszólalt:
– Mi a frászt csináltál ma, hogy még valami normálisat főzni se volt időd?
– Azt mondtad, pihenjek, kell a kikapcsolódás. Sétáltam. Megnéztem kinn van-e még a tablónk a kirakatban, aztán…
– Aztán? – fordult felém, szinte gyanakodva.
– Felmentem a Tettyére, meg a Francia emlékműhöz.
– Megőrültél? A Mecsekre mész egyedül? Majd, ha elkap valami szatír, akkor látsz csodát!
– Tele volt az út sétálóval… és nem is egyedül mentem. A tablónál találkoztunk…
– Egy osztálytársaddal? Na hiszen! Két lány. Sokra mentetek volna, ha valami galeri támad rátok.
– Jaj apu, dehogy! Egy srác, aki látásból már ismert. Most be is mutatkozott. Rudas Péter. Pufi.
– Rudas… Rudas… Ismerős a neve. Talán a szüleit ismerem. Hm, Rudas Péter – töprengett.
Több szó már nem esett róla. Akkor. De másnap este újra elővett. Nagyon fel volt háborodva.
– Tudtam! Tudtam, hogy ismerem valahonnan. Rudas Pufi! Közismert link alak. Csak te lehetsz olyan hülye, hogy szóba állsz egy ilyen stricivel. Ne merj vele még egyszer találkozni!
Lehajtottam a fejem, amit ő beleegyező bólintásnak vett és abbahagyta Pufi gyalázását.
Alig vártam a szombatot. Juszt is elmentem a randira! Sajnos. Órákig vártam a tabló előtt. Pufi nem jött el. Mindenféle gondolat járt a fejemben. Talán igaza van apámnak és csak felültetett ez a csibész? Most jót röhög magában, hogy én itt strázsálok! Mégis inkább attól tartottam, hogy valami baj érte. Baleset. Most kórházban fekszik. Üzenni se volt ideje. Talán kómában van? Azt se tudom, hol keressem.
Hazamentem, mert már a sírás fojtogatott. Otthon jól kibőgtem magam. Még akkor is vörös volt a szemem, mikor apám megjött. Azonnal feltűnt neki.
– Mi bajod? – faggatott.
Nem voltam képes hazudni.
– Nem jött el! Nem jött el a Pufi a tablóhoz, ahogy megbeszéltük – és újra sírva fakadtam, de apám, mintha oda se figyelt volna, megint rákezdte:
– Láttam azt a te Pufidat! A Király utcában lófrált. Odamentem hozzá. Elkaptam a grabancát, jól megráztam és megmondtam neki a magamét. Hagyja békén a lányomat és menjen a kurváihoz, ha szorítja a gatyája.
– Hogy tehettél ilyent?
– Holnap írok a nagynénédnek. Neki is jobb lesz, ha nincs egyedül. Nemrég újságolta, hogy a lánya Gyulán áztatja magát a gyógyfürdőben. Nem mintha valami baja lenne. Oda kapott beutalót a szakszervezettől. Elmész hozzá pár hétre. Beszéljen veled. Mit tudsz te az életről? Én nem tudom neked megmagyarázni, hogy egy lány…
Tulajdonképpen nem is bántam. Szégyelltem volna, akár véletlenül is összefutni Pufival, azok után, hogy apám ilyen botrányt csapott miattam a főutcán. Elegem lett az egészből. Apámból, Pufiból, a tablóból és az egész városból.
Utazom. Falura. A nagynénémhez, Baba nénihez. Viszem a kis füzetemet, és mindent leírok, amit látok, hallok. Úgyis író leszek, megmondta a nagypapám is, még 10 éves se voltam. Neki nem sikerült, de majd én… Én jobb helyre, jobb korba születtem. Bármi lehet belőlem - azt mondta. Ezt egyelőre nem látom, de talán igazat mondott.
