1998. aug.25.
Daleburg nyári napjai csendesen teltek, bár már érződött a háború előszele. Szervezkedések és előkészületek már javában zajlottak a hétköznapiság álarca alatt, és egyre érkeztek hírek is a sorra csatlakozó településekről.
Csak a kamaszok éltek úgy, mintha mit sem sejtenének. Élvezték a kiérdemelt vakációt, minden percük vidám baráti társaságban töltötték. Bár szabadon és felelőtlenül szórakoztak, a hírek eljutottak hozzájuk is, így nem kerülhette el az ő figyelmüket sem, mint kúszik fenyegető alattomossággal egyre közelebb és közelebb a frontvonal.
A tizenhét éves Sophie Watson is gimnáziumi barátaival szinte minden nap csinált valami programot. A vidám társaságot irigység és csodálat övezte, amiért ezekben a baljós időkben se vesztették el humorérzékük és kalandvágyuk. Sophie úgy vélte némelyek egyenesen hálásak is nekik, hiszen ha valaki hallja felhőtlen kacagásuk, elfeledkezik minden háborúval kapcsolatos aggodalmáról. Kacagtak is eleget, bármin képesek voltak mulatni. Szépen összeszokott a társaság, az eltelt három év alatt, jól ismerték, becsülték egymást, mindig akadt, aki felvidítsa, megvigasztalja a másikat bajában.
Ebben a boldog társaságban talált menedékre és igaz barátokra Sophie is. Míg nem került velük egy osztályba, sose volt ilyen biztos baráti köre. Zárkózott volt, csendes, így elveszett a „tömegben”. Jelenlegi osztályába kerülve, nyíltabb lett, és sok barátra lelt. Mindenki szerette derűs nyugalmát, segítőkészségét, eredeti ötleteit. Sokan is udvaroltak neki. Nem, mert különlegesen szép volt, csak csupán a lényéből áradó különleges fény és pozitív energia mindenkit vonzott. Mindennapi arcát, örökké csillogó, mindenre figyelő szemei tették érdekessé, és örökéletű mosolya. Vékony, nem túl magas termete volt, mozgása nem igazán kecses, inkább bájosan esetlen, amitől minden férfiban feléledt a védelmezési vágy.
A társaság sok vihart átélt, sokat változott, míg ilyenné váltak, és Sophie nagyon büszke volt ezekre a kötelékekre. Legkedvesebb barátnőivel már első találkozásra jól megértették egymást, azóta is biztos lelki támaszai egymásnak. Furcsább a kapcsolata Margarettel, akivel egy évig hadi lábon állt, majd elfogadva nézeteit, legyőzve irigységét, biztos szövetséget kötöttek. Mikor Margaret és George elkezdtek járni, a társaság létszáma megnőtt. Velük tartott már minden programra Carl és Henry is, akik szerettek mindenből viccet csinálni, és általában versengve udvaroltak a lányoknak. Sophie kedvelte őket, de nem lehetett őket soha komolyan venni, ellentétben Georgedzsal, akit nagyon megszeretett. Robert Blake csak egy éve tartozik a társasághoz. Idősebb és érettebb is náluk, de elég zárkózott, így Sophienak nem sikerült még eléggé megismernie.
* * *
A kis csapat ezen a napon épp Carlék –szerencsére óriási- nappalijában bolondozott. Carl zongorázta felváltva és összevegyítve kedvenc zenéiket, míg a többiek körülötte sürgölődtek. Emma - Sophie legrégebbi barátnője- igyekezett a zongorával énekelni, de ez a gyors váltások miatt, többnyire nevetésbe fulladt. Eközben Margaret és George az esti moziműsort tárgyalták, és jókedvű vitákba keveredtek azon, hogy mit érdemes megnézni. Sophie és Cathrine kedvet kapott egy kis tánchoz, de jobbára csak versenyt futottak a zenével. Robert és Henry egy ideig csak figyelték, hogy hecceli Carl a lányokat, majd mikor Emma feladta a próbálkozásokat és helyette, Janenel pantomimba kezdenek, Henry állandó zenét rendel és felkéri Cathrinet. A lány egy ideig csak nevetett, Henry színpadias hajlongásán, majd belement. Ekkor már Robert is úgy döntött, nem marad ki a jóból és mosolyogva Sophiehoz lépett.
- Nem vagyok egy nagy táncbajnok, de ha megelégszel tudásommal én is táncolnék. - mondta zavartan. Sophie nem sokat teketóriázik, kézen fogja, és már lejtenek is. Tudja, hogy csak udvarias akart lenni, de azért örül, hogy kezd oldódni. Peggy és George elnapolva a mozi problémáját szintén beállt, így a nappali teljességgel táncteremmé alakult. Csak Emma és Jane maradt ki, de ők továbbra is buzgó némajátékkal szórakoztatták a táncosokat. Sophie egy idő után megunta, hogy kacagó botladozássá alakult a tánc, és észrevétlenül arrébb vezette partnerét. Mikor kikerültek a bolondozás sűrűjéből, kihasználta a lehetőséget, hogy szót váltsanak.
- Hol jártál tegnap? Nem jöttél velünk biciklizni. - kérdezte kíváncsian.
- Ja, persze, nem is szóltam. –bólogatott Robert, mint egy tetten ért diák. – Húgom szülinapját ünnepeltük. -
- És jól sikerült?-
- Hát… Végül is igen. – mondta töprengve – Örült a meglepetéseknek, meg minden, de én a vendégeket szívesen nélkülöztem volna. -
- Azt el is hiszem! – nevetett a lány gonoszkodva. – Gondolom féltetted a magánszférád.
- Ne nevess ki! – intette Robert, de ő is mosolygott. –A nagybátyámék nem zavartak, velük jól kijövök, de az unokatesóim sose tudtam huzamosabb ideig elviselni. Ott vannak ők mindenhol. Egy nyugodt zugot se találhattam a lakásban, mindenhonnan az ő vihogásuk hallatszott. -
- Na, jó igazad van. –Mondta incselkedve Sophie. De belül örült, hogy Robert is derült.
Eszmecseréjük Carl zavarta meg, akinek elege lett abból, hogy ő kimarad a jóból.
- Tessék, ennyi volt. – mondta a határozott záróakkord után- Én se vagyok ám rabszolga!-
- Jaj, ne csináld már!- kérte Henry – Olyan jól szórakoztunk.
- Úgy tűnik vége a gyereknapnak. – állapította meg Robert, de még nem engedte el Sophie kezét. Ki tudja, hátha Carl meggyőzhető.
- Vége bizony!- helyeselt a sértett fél – Most már én is táncolok, és más adja a zenét. – Azzal Sophiehoz lépett, és bohém hajlongások közepette, rá akarta beszélni a párcserére.
- Azt már nem. - tiltakozott nyomban Robert – Menj csak zongorázni, az való neked. A táncot meg hagyd a nagyokra. – tette hozzá kajánul.
- Hé, csak egy évvel vagy nálam idősebb! – replikázott Carl nyomban.
- Hát igen. Mi az a 12 hónap a szellemi lemaradásodhoz képest. – szállt be Henry a kedvelt szócsatába.
- Jaj, maradjatok már! – nevetett Sophie szemforgatva.
- Mit vitáztok állandóan? – szólt közbe most már Margaret is. Tudjuk, hogy Carl a legfiatalabb, de zongorázni is csak ő tud.
- Egy-egy. – szólt közbe Emma engesztelően, de Henry nem bírt ma magával:
- Tulajdonképpen, Bobby is ezt mondta. Zongorázzon, mert ahhoz ért, a táncot meg hagyja a kevésbé botlábúakra.
Ezen már mindenkinek nevetnie kellet, lévén, hogy Henry volt, a legesetlenebb mozgású mindannyiuk közül. Mivel a nevetés Carl javára szólt, a szócsata abbamaradt. Annál is inkább, mert Cathrine ajánlkozott, hogy biztosítja a zenét Carl helyett. Az igyekezetet mindenki értékelte, a probléma csupán az volt, hogy Kitty csak keringőket, illetve mazurkákat tudott. Lévén, hogy egyikük se volt jártas a lengyel táncokban, az előbbi mellett döntöttek; Carl, pedig meg kellett, hogy elégedjen Emmával, mivel Sophiet még mindig Robert igényelte.
A tánc tehát tovább folytatódott. Ezúttal mindenkinek jutott pár, és a hangulat egyértelműen a régimódi báltermekére emlékeztetett. Bár most nem volt, aki szórakoztassa őket, a nevetgélés most se maradt el, mivel keringőzni nem igen tudtak.
Sophie úgy folytatta megkezdett beszélgetésük, mintha nem játszódott volna le közben semmilyen epizód:
- És meddig kell viselned, a népes vendégsereget? Vagy ütött már a szabadság órája? -
- Hát, lényegében már ütött. – vallotta be Robert mosolyogva – A vihogók már elmentek, csak a nagybátyámék maradnak még pár napig. A kicsik igazán aranyosak, meg a húgommal is szívesen eljátszogatnak, csak épp este hangoskodtak egy kicsit.
Sophie rajongott a kisgyerekekért, így aprólékosan kikérdezte Robertet róluk, közben pedig csodálkozva könyvelte el a tényt, hogy a máskor oly szófukar fiú, milyen szívesen mesél az unokahúgairól.
A kellemes téma azonban hamarosan megszakadt, mivel a többiek gyorsan ráuntak erre a komoly táncra, így az egész társaság kivonult a kertbe. Árnyékban telepedtek le, közvetlenül a málnabokrok mellett, és eszegetés közben a másnapi programról próbáltak megegyezni.
- Menjünk el a kis tóhoz. – javasolta Emma.
- Ott nemrég voltunk. - szállt vele vitába Peggy.
- Mehetnénk biciklizni. – vetette fel Jane.
- Mehetnénk, de kb. 40 fok lesz. – Ellenkezett nyomban Henry.
- Ezért menjünk a tóhoz. – érvelt Emma.
- Jaj hagyd már azt a tavat,- intette megint Peggy – Más ötlet? – nézett a fiúkra.
- Mindegy, csak vigyünk ételt. – hangzott el Carl építő hozzászólása.
- Legalább addig gondolj másra, amíg amúgy is eszel! –torkolta le Kitty.
- Hagyjátok csak, - legyintett Sophie – növésben van. Én egyébként a nyugati dombokra szavazok. –
Erre már Robert is felélénkült:
- Igen, igen, – bólogatott lelkesen. – az jó terep, és szuper a kilátás.
- Mondom, hogy 40 fok lesz! – reklamált Henry.
- Ne nyafogj már! - szól rá George – Annyit még te is tudsz gyalogolni.
- Tudjuk, hogy milyen jó túrázó vagy, szóval te viszed az elemózsiát. – ugratta rögtön Carl.
- A meleg miatt nem kell aggódni – vágott elébe Sophie a szokásos szócsatának. – Az a térség úgy is erdős, lesz elég árnyékunk.
- Nekem tetszik. – vont vállat Kitty –Ellenvetés? Más javaslat? – nézett körül, talán kifejezetten Peggyre. Nem volt neki sem, így csupán a részleteket kellett még megvitatniuk.
* * *
Sophie útja hazafelé, egy darabon Jane társaságában telt. Kedvtelve idézték fel a maguk mögött hagyott nap eseményeit, és nevetve bosszankodtak azon, hogy a fiúk, már megint nem fértek össze. Ezek a szurkálódások mindennaposak voltak, de mindig hoztak meglepetést; Janeben pedig újra éledt a gyanú, hogy ezek az előadások leginkább Sophienak szólnak. Mikor már egyedül baktatott, enyhe irigységgel állapította meg, hogy bár a naivul életvidám Sophie ezt észre se veszi, de újabban, George kivételével minden fiú az ő tetszését próbálja elnyerni. Most már Bobby is, aki eddig olyan zárkózott volt mindannyiukkal. Közben elérte a házuk, és elszégyellte magát. Lám nem is érdemli, hogy ilyen barátai legyenek, ha ahelyett, hogy megbecsülné őket irigykedik rájuk. Sophiet mindenki szereti. Ő is. Nincs ezen mit csodálkozni.
Sophie, hogy egyedül maradt, szintén gondolataiba merült. Az ő gondolatai viszont nem a barátai körül jártak. Ahogy hazafelé ballagott, sorra bukkantak fel lelkében a napközben elfojtott kételyek. Milyen hír várja otthon? Hol tart a háború? Mégis elér hozzájuk, vagy elkerüli őket? Mit csinálnak, ha elérik őket a csapatok, menekülnek? Ellenállnak? Mi lesz a várossal? Vajon hány ismerősének kell bevonulnia? Bár édesapjának szerencsére nem, de ez még nem jelent semmit; bármelyik menekülő meghalhat, bárki a családból, a barátai közül.
Egy pillanatra régi kedvesének arca bukkant fel emlékezetében. – Milyen rég nem gondolt már rá. Sose tudja meg, ha valami történik vele. Közvetlen baráti köréről legalább hírt kap, ha meghalnak, legalább elsirathatja őket. De a régi, szinte elfeledett ismerősök, csupán észrevétlenül eltűnnek majd. Elgondolkodott ezen egy darabig. Talán sok év múlva, felnőttként, egy nagyobb társaságban megemlít egy nevet. Eszébe jut, egy gyerekkori játszótársa, és megkérdezi, tudja-e valaki hol él most. És akkor, ahogy mindenki értetlenül néz rá, a megváltozó arcokról leolvassa, hogy veszélyes dolog az emlékezés. Rájön, hogy az ő életét se kerüli el a veszteség. Az említett személy, azok közé a névtelenek közé tartozik, akik minden búcsúüzenet nélkül tűntek el a menekülés alatt.
Sophiet egy pillanatra kirázta a hideg. „Nem gondolok halálra!”- Szólt rá önmagára keményen. Azzal megszaporázta lépteit, és makacsul a holnapi kirándulást tervezgette, míg elért házukig.
* * *
Sophie hálóingben állt az ablaknál. A párkányra könyökölve nézte a csillagos eget. A ház már elcsendesedett. Testvérei aludtak már, míg ő csak állt, és nyelte a könnyeit. Igen, a mindig vidám, csupa élet Sophie most sírt. Az elmúlt hetek rettegésétől szabadult meg arcán legördülő könnyeivel. Mert bár magának is alig merte megvallani, de igenis félt. Aggodalma leginkább csak esténként jött elő, mikor az egész napos látszólag gondtalan kacagás után, kicsit elcsendesültek gondolatai, és hallhatóvá vált lelke. Most sírt, de nem félelmében. Boldog volt, megkönnyebbült és hálás. Vacsoránál tudta meg szüleitől, hogy a délután elterjedt hír alapján megmenekültek. A háború nem érinti őket, a csapatok keletre fordultak. Nem kell menekülniük, és nem hal meg senki!
Sophie letörölte könnyeit és bemászott az ágyába. „ Most már igazán felhőtlenül szórakozhatunk!”- gondolta, és mosolyogva elfészkelődött.
