I. A gyermek
Tudom, hogy mindjárt elérem a célom, és véget ér az utazás. Addig nem nyitom ki a szemem. Nem a félelem az oka, hanem a kíváncsiság hiánya. Hogy mit látnék? Valószínűleg semmit, csak a sötétséget. Megérkezem. Ezt onnan tudom, hogy a kezem bársonyt tapint, alattam pedig érzem, ahogy körvonalazódik valami hosszú és puha tárgy. Egy kanapén fekszem. Felülök és várom, hogy a szemem hozzászokjon a sötétséghez. Éjszaka van: a hangtalan remény, a várakozás és a tudattalan vágyakozás napszaka.
A kastélynak lassan minden szobáját betéve ismerem, ebben a időpontban mégis teljesen más benyomást kelt ennek az írószobának a légköre. Az óriási festmények uralják a teret, melyek a nagy múltú család arra érdemes, ám annál furcsább tagjait ábrázolják. Félelmetes alakok. A éjszínű derengésben csak a körvonalaikat lehet kivenni. Hetyke pózok, melyekből süt a gőg. A barokk mintás tapéta már-már zavarba ejtő szabályosságával tükrözi a falak között élő emberek lelkét. A holdfény vékony ezüst csíkja bekúszik az ablakon törést okozva a sötétség nyújtotta egységességben. Elmosolyodom. Milyen ironikus, hogy pont egy éjszakai fényforráshoz hasonlítom gondolatban, mikor számomra Ő maga a Nap. Ráébredek, hogy a kezem görcsösen szorongat valamit. Hát persze, a gyufa! Odamegyek az íróasztalhoz és kihúzom a felső fiókot. Kiveszek egy gyertyát, majd beleszúrom az aranyszínű gyertyatartóba, amit a tintásüveg mellett találok. Világosságot varázsolok magamnak. Milyen szerencse, hogy kisebb dolgokat át tudok menekíteni a modern világból! Nincs értelme tovább időznöm itt. Felkelek és elindulok az ajtó felé. Három helyiségen kell keresztül mennem, míg elérem az Ő lakosztályát. Szerencsére ebben a szárnyban csak Neki van hálószobája, nem kell attól tartanom, hogy bárkit felébresztek, vagy hogy észrevesznek. Átsietek a Goblein-szalonon. A hatalmas faliképeken halat és zöldséget áruló kofák mintha mind a váratlan betolakodót szemlélnék a szemük sarkából. A következő szobában megállok egy pillanatra a földig érő tükör előtt. Feltartom a gyertyát, hogy szemügyre vehessem a ruhát, ami rajtam van. Kék színű, csinos egyberuha, halványabb kék csíkokkal. A lábamon egy kék topán, a hajamban ugyancsak kék hajpánt. Kisimítok egy rakoncátlan tincset a szememből. Kifejezetten tetszik, amit látok. A vörös hajamhoz megy ez a szín. A tükörképem egyet ért velem. Bólint egyet, majd elmosolyodik. Hamarosan megérkezem az utolsó szobába, ahonnan az övé nyílik, de a vajszínű ajtó előtt megtorpanok. A falon futó élettelen fehér porcelánborostyán levelei mintha mind biztatóan intenének felém. Sóhajtok egyet, a kilincset pedig lassan, nagyon óvatosan nyomom le.
Ez a lakóhelyiség nagyobb, mint az előző termek voltak. Jobb oldalon a teret uralja a hatalmas megvetett ágy, közvetlenül az ajtó mellett egy gardrób foglal helyet, míg szemközti fal összes dísze egy csendélet és egy ovális tükör. Bal oldalon áll a két óriási ablak között az íróasztal, rajta csonkig égett gyertya, ami alig pislákol már. Papírok és nyitott könyvek sokasága hever az asztal lapján. Ezeket és a karját használja párnának. Így alszik szuszogva, teljes békességben Ő: a fiú, a férfi, a gyermek.
Számítottam rá, hogy így találom, ez már nem az először fordul elő. Még mielőtt elindulok felé leveszem a cipőt a lábamról és leteszem az ajtófélfa mellé – nem akarom, hogy a neszezés ébressze fel. Soha nem hallgat rám! Igaz másra sem, de legjobb barátja Prokesch szerint én nagyobb hatással vagyok rá, mint bárki más. Ez volt a legnagyobb dicséret – ha lehet annak nevezni – amit valaha kaptam. Bárcsak ebben a kérdésben is tudnék hatni rá…! Folyamatosan csak hajtja magát: katonai gyakorlatok, hosszú lovaglások, tanulás és éjszakába nyúló olvasás. Ő is tudja, hogy mindezzel folyamatosan kockáztat, mert teljesen rámegy az egészsége, de túl lelkes és szenvedélyes ahhoz, hogy betartsa azokat – a számára korlátozó – utasításokat, amiket az orvosa ír ki neki. Valahol megértem. Hiszen egész életében azért küzd, hogy szabad lehessen. A kalitka arany rácsait pedzegeti a csőrével. Ezt az időszakot egyfajta felkészülésnek fogja fel.
–Egyszer én leszek a franciák császára. Mit szólna a népem, ha egy üresfejű puhány senki irányítaná apám hőn szeretett országát? Ugye megértesz engem? – mondja a végén mindig ellágyulva, mikor megrovom azért, mert túlhajszolja magát.
-Igazad van. – Válaszolok alig hallhatóan lehajtott fejjel. Ilyenkor nagyon kell erőlködnöm, hogy visszatartsam a könnyeimet. Nehéz dolog ismerni a jövőt.
De most itt vagyok és Ő is, jelenléte betölti a szobát öntudatlanul is, és hallani vélem minden egyes szívdobbanását. A saját fülemben dobol. Odasétálok az asztalhoz és leteszem a gyertyatartót. Mellé lépek, lassan fölé hajolok és beszívom a haja édeskés illatát, mely csak a sajátja. Illetve a sajátja és az enyém. Néha úgy képzelem, hogy Isten ezt az illatot csak nekem teremtette. Önzőség tudom, de az az érzésem, hogy ez így van jól. Lágyan megsimogatom göndör fürtjeit és halkan, akár egy lehelet a fülébe súgom:
-Mon bon Francois, ébredj!
Megremegnek a pillái, de úgy tűnik, hogy a tudatalattia győz, és ismét hagyja magát az álmok földjére csábítani. Vajon milyen képeket lát? Talán az apjával álmodik. A nagy Napóleon nem csak az édesapja volt: számára ő egy hős, az etalon, a tökéletesség megtestesítője. 3 éves volt, mikor utoljára látta. Elkezd gyötörni a bűntudat: ha valóban úgy van ahogy gondolom és az apjával tölti ezeket a perceket, van-e jogom megzavarni ezt a belsőséges találkozást? Végül az észérvek győznek. Pár perc és az ágyában lesz, az álom pedig folytatódik. Tovább simogatom a haját és a kezéért nyúlok, ami lelóg az asztal szélén. Jéghideg, mivel ezen a karján pihen a feje, így a vérkeringés ide már nem jut el kellő mértékben.
-Franz – szorítom meg a hosszú, ernyedt ujjakat – gyere kérlek, szeretném, ha az ágyba feküdnél. Sokkal pihentetőbb lesz, hidd el!
A szemhéja lassan életre kel: pislog kettőt álomittasan, felemeli a fejét, végül teljesen felegyenesedik. Látszik rajta, hogy még nem tért magához teljesen, és ezt örömmel nyugtázom, hiszen így könnyebben tud majd visszaaludni. Elnyom egy ásítást, majd a szemembe néz és megszólal:
-Örülök, hogy itt vagy… - a szabad keze az én másik kezemért nyúl. Gyengéden megszorítja, én pedig viszonzom a gesztust. Lassan a derekam közé fonja a karját és a fél térdére ültet. Ismét egy ásítás. A két tenyerem közé fogom az arcát és kényszerítem, hogy a szemembe nézzem.
-Szeretném, ha lefeküdnél. Muszáj normálisan kipihenned magad!
-Még korán van. – motyogja, majd a feje a mellkasomra dől.
Ránézek az íróasztalon álló órára. Talán ez az egyetlen tárgy, amit megkapott az örökségéből.
A kismutató a kettesen pihen. Felsóhajtok. Magamhoz ölelem, az arcomat belefúrom a búza-szőkeségbe – napokat tudnék így eltölteni étlen-szomjan, de most nem gondolhatok magamra. Ahogy ez végigfut az agyamon már cselekszem is: Óvatosan felemelem a fejét, talpra állok és felhúzom őt is magammal. Kézfejével a szemét törölgeti, félszegen álldogál, míg én egyik kezembe fogom a gyertyát és újra mellette termek. Belékarolok és az ágyhoz támogatom – vagyis inkább húzom, ez a helyes kifejezés. Amint odaérünk leül, én pedig az éjjeliszekrényre teszem a pislákoló fényforrást. Fehér egyenruhája van rajta, még csak át sem öltözött. Ha éppen tanulmányoz valamit az idő szárnyakat növeszt, ő pedig mire magához tér, már egy új nap érkezik el. Vagy jobb esetben én, megelőzve az új napot. Az öltözékét tekintve tegnap katonai bemutató lehetett, esetleg gyakorlatoztak. Nem csoda, hogy alig áll a lábán, ezt nem csak az álmosság teszi. Gyakorlott kézzel gombolom ki az uniformist, hiszen minden harmadik éjszaka ezt játsszuk. Feláll és lehúzza a nadrágját, csak a hosszú fehér alsó marad rajta. A párnán fekvő egyszerű fehér hálóingért nyúlok, de mielőtt ráhúznám engedek pár pillanatot magamnak, hogy gyönyörködjek a felsőtestében. A gyakori testedzés megteszi a hatását, nem is vitás. Kifejezetten kellemes látvány. Ismét a kezeim közé veszem az arcát és homlokon csókolom. Ő végigsimítja az arcomat, a szemeiben szomorúság bujkál.
-Ne haragudj! Tudom, hogy elszomorítottalak, de ígérem jóvá teszem! – súgja bűnbánóan.
-Nagyon makacs fiú vagy te, mein liebster herzog, de abban biztos vagyok, hogy jóvá tudod tenni – vigyorogok – hiszen megígérted, hogy megtanítasz lovagolni!
-Így van, nem felejtettem el! Holnap el is kezdhetjük… - most fáradtan, de szívből mosolyog.
-Én benne vagyok, de most már tényleg aludj!
Hirtelen mozdulattal puszit nyom az arcomra és bemászik a paplan alá. Mellé ülök az ágyra, a kezem megállás nélkül szántja a haját. Elkezdek egy magyar népdalt dúdolni – szeret így elaludni, a gyerekkorára emlékezteti. A francia nevelője is mindig dúdolt neki elalvás előtt. Igaz, hogy én nem tudok franciául, de a módszer beválik. Néhány perc múlva a paplan egyenletesen emelkedik és süllyed: újra édesen alszik. Ilyenkor a 19 éve ellenére igazán gyermeki. Az ártatlanság sugarai játszanak a szája szegletében. Finom vonalú orrán és magas homlokán a fény és árnyék egymást kergeti a gyertya táncoló fényének köszönhetően. Olyan valóságos, olyan kézzel fogható, ahogy itt fekszik. Eszembe jut róla egy emlék – vagy inkább álomkép? – ami élénken él bennem, de már nem tudom megítélni, hogy a fantáziám terméke-e, vagy valaha az is jelenem része volt, ahogy most ez a pillanat.
A kisfiú az ágyon ült, könyökét a combjára támasztotta, az arca két tenyerében pihent. Egy hangot sem lehetett hallani, csak a válla rázkódásából állapítottam meg, hogy sír. Tettem felé egy lépést.
-Miért sírsz kisfiú?
A reakciója gyors volt, talán megijedt. Azonnal kiegyenesedett és szeme végigpásztázott tetőtől talpig. Arca maszatos volt a könnytől, hosszú szőke loknijai a vállára hullottak. 5-6 éves formának néztem.
-Miért sírsz? – ismételtem meg a kérdést.
-Mert elment az anyukám. Ki vagy te?
-Hová ment? – kérdeztem, figyelmen kívül hagyva az ő kérdését.
-Nagyon messze. – válaszolta, és azt hittem, mindjárt megint zokogni fog, de egy grimasszal elnyomta a fájdalmat és inkább még egyszer nekem szegezte a kérdést. – Ki vagy te?
Csodáltam az akaraterejét.
Nem félt.
Soha nem látott még, és most itt vagyok a szobájában. Egy idegen.
De nem félt…
Arckifejezéséből a szomorúságon kívül csak puszta kíváncsiság áradt.
-Én csak egy kósza angyal vagyok. – törtem meg végül az egyre nyomasztóbb csendet.- Egy angyal a jövőből. Azért jöttem, hogy megvigasztaljalak. – Ez legalább részben igaz volt. A teljes igazságot úgysem értené. Én sem értem.
-Egy angyal? Olyan, mint azok a nagyterem mennyezetén? – csillogni kezdett a szeme.
Odaléptem hozzá és leereszkedtem mellé az ágyra.
-Igen, pontosan olyan. Csak a szárnyaim hiányoznak, mert azokkal mindenki felismerne. A tieidet sem látom, pedig neked is vannak.
-Tényleg? És az enyémek miért nem látszanak? Engem is felismernének?
-Nem, csak még kicsik. – a vállára tettem a kezem – idővel kinőnek majd, és akkor szárnyalni fogsz.
-Ezek szerint én is angyal vagyok? – Elkerekedett a szeme, és szinte láttam, ahogy hegyezi a fülét a válaszra várva.
-Nem, te nem vagy az. Mondd, tudod, hogy édesapádat melyik madárhoz hasonlítják?
-A sashoz – felelte habozás nélkül.
-Pontosan. Nos Francois, te Sasfiók vagy és ha kinőnek a szárnyaid, te is repülni fogsz.
-Sasfiók… - ízlelgette a szót – És mondd csak, az angyaloknak van nevük? – kérdezte.
-Van. – mosolyogtam rá.
-És a tiéd mi?
-Ronique.
Valóság volt? Talán. Az idő és a tér összezavarodhat, ezt a saját bőrömön tapasztaltam. Már semmit sem biztos… Illetve mégis. Az, hogy Ő most itt fekszik. Ha kinyújtom a kezem, akkor meg tudom érinteni. Mégsem teszem, visszafogom magam, hisz nem akarom felébreszteni. Nézem még egy darabig, majd odasétálok az egyik nagy ablakhoz. A holdsugár megtörik az ablaküvegen, fénye az asztalra esik. Elmosolyodok. A Nap most úgyis alszik, a Hold így már jogosan őrködhet a vidéken. Út közben vetek egy pillantást az órára. Megállok az ablak előtt és szemügyre veszem az éjszakai kertet. Szemközt a dombtetőn a Gloriette csak egy álmos, fekete pacának hat.
Fél három múlt.
Schönbrunn alszik.
De én ébren vagyok.
