A nap már pihenni készült, de mielőtt eltűnt volna a hegyek karéja mögött, végigtáncolt a kórház falán. A kétágyas kórteremben, az ablak melletti ágyon sápadt, fiatal nő feküdt, a napsugár játékos érintésére mocorogni kezdett, jobb kezével eltakarta a szemét, és összefüggéstelen motyogás hagyta el a száját. Az ajtó melletti fekhelyen egy idős asszony pihent, fehér haja, vértelen arca beleolvadt az ágyhuzat színébe, csak a ráncok közül kivillanó fekete szemek jelezték, hogy van ott valaki.
Nyílt az ajtó; az ápolónő kukkantott be.
– Még nem ébredt fel? – intett a szemével a túlsó ágy felé.
– Még nem! – rázta a fejét a néni, miközben ő is odapillantott. – Nyugtalanul alszik, sokat forgolódik. Mi történt vele?
– Öngyilkossági kísérlet – felelt az ápolónő. – A főorvos úr külön meghagyta, hogy nagyon figyeljek rá.
– Menjen csak, Vera nővér, majd szólok, ha magához tér – sóhajtotta az idős hölgy. – Karácsony után mindig megnő a számuk…
– Ez nem olyan, Krisztina néni! Férje van, két gyereke. Az ura óránként hív, érdeklődik, mi van vele… nem is értem.
– A lélek bugyrai… ki tudja, mi van a mélyén – suttogta a néni. – Figyelek rá, ne aggódjon. Igaz is, nem tudja a keresztnevét?
– Azt hiszem, Renáta –, felelte a nővér. – A férje Reninek nevezi.
Az ápolónő elment, az idős asszony oldalára fordult, tekintetét a szomszédos ágy felé irányította. A fiatalasszony jó harmincasnak látszott, a szeme körül sötétedő karikák, a szája két oldalán görbülő mély árok kétségbeesésről, tartós bánatról árulkodtak. Kapkodva szedte a levegőt, a szemhéja folyamatosan remegett, a kezei idegesen markolászták a paplan huzatát.
Krisztina néni belelépett a papucsába, és nehézkesen a szomszéd ágyhoz csoszogott. Kihúzta a kisszéket, és ráült; tenyerét a meg-megrebbenő kézfejre simította, majd halk, kicsit reszelős hangon dúdolgatni kezdett. Amikor a paplant markolászó kéz megnyugodott, a néni felállt, hogy visszamenjen az ágyához.
– Kérem, ne! Ne hagyjon itt! – hallott egy könyörgő hangot.
Renáta csukott szemmel feküdt, jobbjával a simogató kéz után tapogatózott. Krisztina néni az ágya szélére telepedett, és a fiatalasszony fölé hajolt.
– Mi a baj, kedvesem? – érdeklődött.
– Olyan egyedül vagyok! – suttogta panaszosan a másik.
– Ugyan, ugyan! A férje óránként telefonál, aggódik magáért. A nővértől hallottam, hogy van két szép gyerekük is. Hogy lehetne egyedül?
Renáta nem válaszolt, de kigördült az első könnycsepp a szeméből.
– Akar beszélni róla? – kérdezte Krisztina néni. Ahogy megfogta a nő kezét, érezte, hogy folyamatosan remeg a tenyere alatt. Nem kapott választ. Már azt hitte, újból elaludt, amikor Renáta végre megszólalt.
Szaggatottan mesélni kezdett:
– A Karácsony… sütöttem, főztem, feldíszítettem az egész lakást… mindent csak értük, magamra nem is maradt időm. A fiam azt vágta a fejemhez, hogy a Karácsony egy szamárság… a szeretet többet ér az ünnepnél. Hiszen azért dolgoztam annyit, mert szeretem őket! A lányom a szememre vetette, feleslegesen merítettem ki magam… haragszik rám, mert nem voltam ott a szavalóversenyén… Nem értem rá. Miért éppen karácsony előtt rendezik? Hogy csinálják mások, hogy ünnep előtt ráérnek tekeregni? A férjem céges bulijára se mentem el, az anyósom azt jósolta, előbb-utóbb baj lesz a házasságunkkal, ha a férjem egyedül jár a rendezvényekre. Miért nem marad inkább otthon, és segít nekem?
Krisztina néni gondolkodott, mit válaszoljon.
– Hát, az még nem olyan nagy tragédia, ha egyszer-egyszer előfordul, hogy nem ér rá elmenni – mondta végül. – Ha megmagyarázza, miért nem…
– Már számtalanszor elmagyaráztam, de nem értik!
– Számtalanszor? – lepődött meg Krisztina néni.
– Igen, minden alkalommal elmondom, hogy ilyesmire nem érek rá, de nem akarják megérteni. A lányom azt kiabálta, hogy a barátnője anyukája mindig ott van az iskolai rendezvényeken. No hiszen, meg is lehet nézni a lakásukat! Vastagon ül a por a tévé tetején, minden szerteszéjjel van, semminek sincs rendes helye. Én örökösen pakolok utánuk, havonta lemosom az ablakokat, naponta kifényesítem a kilincseket, küszöböt. Hát, ha az kell nekik, hogy piszokban éljünk, megtehetem… – fejezte be sírva.
– Értem – mondta Krisztina néni szomorúan. – Renáta, mit jelent magának a Karácsony?
– Hogyhogy mit jelent? A szeretet ünnepe, ilyenkor mindenki otthon tartózkodik, és elmondják, mennyire szeretik egymást.
– Kétségtelenül szükségünk van ünnepnapokra, mert ilyenkor még erősebben mutathatjuk ki az érzelmeinket, de… máskor is időt kell szakítani rájuk, a mindennapoknak legalább olyan fontos részei.
– Hétköznap állandóan rohanunk, hivatás, házimunka, kert, ki ér rá még az érzelmi életével is foglalkozni? Erre való a Karácsony, bepótolhatjuk, amit év közben mulasztottunk.
– Sajnos, néha már késő… nem mindig tehetjük meg – sóhajtotta Krisztina néni, de Renáta nem figyelt rá, szinte hadarva folytatta:
– Agyondolgoztam magam értük, és mi értelme volt? A lányom a barátjánál töltötte az ünnepet, ahol még egy tisztességes karácsonyi vacsorára sem volt pénz. Mákos gubát ettek Szenteste, amikor nálunk lazac volt, garnéla, kaviár, franciasaláta. És a fiam? A rendőrök hozták haza, az aluljáróban csövezett, ráadásul kábítószerezett. A főmérnök úr fia marihuánás cigarettát szívott!
– Az étel és a tiszta ruha nem elég, a gyerekeinknek több kell, sokkal több. Higgyen nekem, Renáta, inkább legyen poros a parketta, mint elmaradjon egy szerető ölelés. A férje hogy vélekedik a történtekről?
– Engem okol, azt mondja, hogy az anya feladata összetartani családot, de nekem is csak két kezem van! Persze, most megijedt, mert bevettem egy csomó gyógyszert, de máskor csak a munkájával törődik!
Krisztina néni nyugtatóan rátette a kezét a hadonászó karokra.
– Csitt! Ne lovallja bele magát szélsőségekbe, Renáta! Látom, nem érti, amit mondok, inkább mesélek magának valamit, mint az édesanyja tette kisgyerekkorában.
Választ sem várva, kinyitotta az éjjeliszekrényen heverő könyvet a könyvjelzőnél, és olvasni kezdett. Halk hangja álomba ringatóan fátyolos volt, de Renáta nem álmosodott el, lenyűgözve hallgatta a történetet.
–„Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.
- Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kis herceg.
- Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka. - Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz...
Másnap visszajött a kis herceg.
- Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz - mondta a róka. - Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet... Szükség van bizonyos szertartásokra is.
- Mi az, hogy szertartás? - kérdezte a kis herceg.
- Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek - mondta a róka. - Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól. Az én vadászaimnak is megvan például a maguk szertartása. Eszerint minden csütörtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal. Ezért aztán a csütörtök csodálatos nap! Olyankor egészen a szőlőig elsétálok. Ha a vadászok csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne, és nekem egyáltalán nem lenne vakációm.”
Krisztina néni elhallgatott. Becsukta a könyvet, és a fiatalasszonyra nézett.
– Látom, nem sikerült álomba mesélnem. Mára elég volt, ha érdekli a történet, holnap folytatjuk.
– Mi ez a csodálatos mese? – kérdezte elfúló hangon Renáta.
– A kis herceg. Felnőtt voltam, amikor először olvastam, de azóta is gyakran előveszem, ha választ keresek.
– „Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek” – suttogta maga elé Renáta.
– Most ne gondolkozzon, időt kell hagyni, hogy leülepedjen, amit elraktározott. Hunyja be a szemét, és aludjon – szigorodott meg a néni hangja. Egészen addig üldögélt az ágy szélén, és simogatta az asszony kezét, míg Renáta álomba nem merült.
Az éjszaka nyugodtan telt. Krisztina néni többször is a másik ágy felé hallgatózott, de csak egyenletes szuszogást hallott. Hajnal felé arra ébredt, hogy Renáta szipogva sír. Odatapogatózott hozzá.
– Nem tud aludni? Szóljak a nővérnek?
– Nem – rázta a fejét a fiatalasszony. – Gondolkodom.
– Csak sírja ki magát, a könnyek segítenek feloldani a bánatot.
Megvárta, míg a sírás elcsendesül, majd folytatta:
– Elmondaná, mi jutott az eszébe?
– A gyerekkorom – szepegte Renáta –, a régi karácsonyok. A kis fa, a mákos kalács illata, anyám fényes arca, ahogy apámra nézett.
– Látja, mennyi szép emléke van? Ha valami fáj, ezekből töltekezhet, és könnyebb lesz minden.
– Úgy érzem, inkább nehezebb lett. Ha Anyára gondolok, hitványnak, semminek érzem magam hozzá képest – sóhajtott fel a fiatalasszony.
– Túlzásokba esik, Renáta – csóválta a fejét az idős asszony. – Igaz, van még mit tanulnia, de maga előtt az egész élet.
– Krisztina néni! Mesélne nekem a gyerekkoráról, arról, miből meríti az erejét?
– Talán nem kellene terhelnem vele, mégis megteszem, talán később megérti, miért. Nem voltak szüleim, 12 éves koromig árvaházban éltem, akkor egy gyerektelen házaspár magához vett. A tanító úr jóságos, szeretni való ember volt, de az asszony… kemény természete nélkülözött minden gyengédséget. Soha nem ölelt meg, ha pedig örökös szeretet utáni sóvárgásomban én próbáltam hozzábújni, elzavart. Két sivár éve éltem náluk, amikor meghalt az asszony húga. Egy lány maradt utána, a tanítóék örökbe fogadták az árvát. Emerenciának hívták, két évvel fiatalabb volt nálam. A kislánynak nehéz természete volt, engem különösen szeretett gyötörni, gyakran kérkedett előttem szép új ruhájával, vagy finomabb falattal, amit én csak felszolgáltam, de nem kóstolhattam meg.
Krisztina néni elgondolkodott, mivel folytassa a történetet.
– Amikor eladó sorba kerültem, én is szerettem volna bálba menni, ismerkedi, mint a többi kortársam. A tanítóné, hogy késleltessen, mindig talált nekem valami munkát, mire elindulhattam volna, kiderült, hogy nincs rendes cipőm, vagy ruhám. Fiatal voltam még, sírtam, Menci nevetett, azt mondta, egy ilyen rongyos úgyis hiába menne bálba, nem kellene senkinek. A fagyos napok észrevétlenül suhantak tova, a kortársaim rég férjnél voltak, én 30 éves koromra is lány maradtam. A tanító úr megsajnált, összehozott egy gyerektelen özvegyemberrel. Talán, ha előbb történik mindez… már késő volt, hideggé és keménnyé váltam, mint az addigi életem, elfelejtettem, hogyan kell szeretni. A férjemnek soha nem mutattam semmit a bensőmből, egyfajta védekezés volt ez, a tanítókénál megszoktam, hogy az érzelmeimet jó mélyre el kell temetnem. A házasságunkból két fiunk született. A munkától nem kíméltem magam, a testi szükségletüket mindig megpróbáltam kielégíteni, még ha éjjel kellett is dolgoznom érte, de egyszer sem ültem melléjük beszélgetni, nem öleltem őket magamhoz. Fel akartam készíteni őket az élet viszontagságaira,
Nagyot sóhajtott, a történet vége akadozva, nehezen tört elő.
– Az anyósom… nagyon beteg lett. A férjem azonnal haza akart utazni, a falujába. Én meg… a hét végére felvállaltam a nagytakarítást a doktoréknál… jó pénzt ígértek… a gyerekeknek csizma, kabát is telne belőle… Nem mentem velük, csak a férjem utazott el, a két fiúval. A doktoréknak volt rádiójuk is, ott hallottam meg a hírt.
Krisztina reszkető szájszéllel fejezte be a történetet:
– A vasúti átjáróban egy vonat autóbusszal ütközött, az utasok közül sokan meghaltak. A férjem, és a két fiam is azon a buszon ült.
Az idős hölgy Renátára fordította elkínzott tekintetét:
– Egyre csak a férjem és gyerekek jártak a fejemben, gondolatban elsirattam őket. A fiúk még alig éltek, nyolc és tíz évesek voltak, legalább mondtam volna el, mennyire szeretem őket! És a férjem… csak akkor döbbentem rá, hogy addigra már ő is fontos volt nekem.
Renáta kezei tapogatózva elindultak, a fiatalasszony megszorította a ráncos kezet. Nem mert megszólalni, félt, hogy elsírja magát, és úgy érezte, hogy ezt most valamiért nem teheti meg.
Krisztina néni messze nézett, majd így folytatta:
– Talán a sors úgy gondolta, elég leckék kaptam, nem büntetett a legrosszabbal, amit anya megélhet. A férjem meghalt, de a két fiam életben maradt. A lelkükben örök nyomot hagyott a tragédia, és én egész életemben azon fáradoztam, hogy elfeledtessem velük azokat a pillanatokat.
Sokáig hallgatott, majd csendesen hozzátette:
– A ki nem mondott szavak… sokat gyötörtem magam, hogy miért nem beszéltem róla, mit érzek irántuk. Talán a férjem tudta, mert okos ember volt, de… a kimondott szavaknak mágikus ereje van... Nem elég a tiszta ruha, a finom ételek, nem elég gondoskodni a család testi szükségleteiről, gondozni kell a lelkieket is. Kisebb hiba, ha néha poros a parketta, mint ha elfelejtünk kapcsolatot tartani a szeretteinkkel. Én elkéstem, de maga, Renáta, még helyrehozhat mindent. Jól van, mára elég a bánatból, most aludjon egy kicsit – fejezte be a történetet.
Két hét hosszú idő. Háromszor végigolvasták „ A kis herceg”- et, átbeszélgették a napokat, Krisztina néni minden fájdalomban edződött tapasztalatát, ami szerető anyává nevelte, átadta a fiatalasszonynak.
Hétfőn Renátát hazaengedték. Nehezen búcsúztak egymástól.
– Most már nem féltem a jövőtől. Szeretnék adni valamit emlékül – nyelt nagyot az idős asszony, és Renáta kezébe nyomta a könyvét. – Hasznát fogja venni, én már… úgyis kívülről tudom.
– Köszönöm! Soha értékesebbet nem kaptam senkitől – hajolt az ágy fölé a fiatalasszony, és viszonzásul odapottyantott egy könnycseppet Krisztina néni párnájára.
Azon a héten nem hoztak új beteget a szobába, az idős asszony egyedül maradt a kórteremben. Legtöbbször az elmúláson gondolkodott. 91 éves volt, tudta, hogy nem fog többet hazamenni, de nem szomorkodott, csupán szelíd belenyugvást érzett. Amióta a fiai nem éltek, és a hivatásuk folytán az unokái is szétszóródtak a világban, nem várt semmit az élettől.
Vasárnap délelőtt Vera nővér kukkantott be hozzá.
– Fogad látogatót ilyen korán? – kérdezte örömtől ragyogó szemmel.
Az idős hölgy meglepetten pillantott rá.
– Hogyne, örülnék, bár nem tudom, ki jöhetne…
A nővér válla felett egy mosolygó arc bukkant fel, Krisztina néni tekintete Renáta vidám pillantásával találkozott. Az öreg szemek felragyogtak, a fénytelenre kopott pupillákon feltűnt az a ritka csillogás, amit csak a váratlan öröm képes odacsempészni az idősek tekintetébe.
