Az öreg ült az árnyékban Wilson garázsa előtt. Na, nem éppen ült, Joe kedvenc nyugalmi állapota valahol a vízszintesen fekvő és a félig vertikális között volt. Hosszan kinyújtott lábai bokában keresztezve, feneke a szék szélén, éppen csak kellő mértékben alátámasztva, kezeit a hasán tartja összekulcsolva, álla a mellkasán nyugszik és éber szemeit a szemüveg kerete fölött a szomszédján, Dan Wilsonon tartja.
Dan térdelve, alkalmanként négykézláb araszolva a kocsija kerekeit fényezi, már több mint másfél órája.
- Miért nem hagyja már abba! Olyan fényes az, hogy a nap is seggre esik rajta.
Wilson csak fényez, időnként rálehel a krómozott kerékre, majd türelmetlenül rászól az öregre.
- Mondja Joe… nincs magának valami fontos tennivalója otthon?
- Nincs.
- Akkor miért nem talál valami hobbit magának.
- Van nekem hobbim… magát piszkálni. Kell ennél jobb szórakozás?
Wilson nem válaszol abban reménykedve, hogy az öreg abbahagyja, de nincs szerencséje. Kis szünet után folytatja.
- Dominic mesélte a múltkor, - Dominic Galucci a főpincér, állítólagos maffia izomember a jobboldali szomszéd – Dominic mesélte, hogy látta magát homlokon csókolni a kocsiját mielőtt este lecsukta garázs ajtaját.
- Mondja csak, mondja… bolond lukból bolond szél fúj.
- Le merném fogadni, hogy titokban még nevet is adott már neki. Mary-Luisa Ford, vagy Peneloppe… nem, nem! Joliette!
- Maga csak irigy az új kocsimra. Vallja be. Irigy.
- Irigy a jófene: Egy rakás vas meg plasztik harmincezerért. Pont oda visz, mint az én hét éves tragacsom és nem kell babusgatni.
- Néha azért azt sem ártana megmosni.
- Ne kritizáljon, az persze eszébe se jutna, hogy felajánlaná… Drága szomszéd, öreg barátom, hozza át a kocsiját, majd én megmosom…
- Maga nem normális…
- Sose állítottam!
Ebben aztán megegyeztek. Dan nagy nehezen feltápászkodott, összeszedte a szépítőszerit, gondosan elrakta a garázs polcain, mi hova való, mert neki rendszere volt. Egy munkás élet megszokott rutinját nehéz feladni, meg aztán nem is kell.
- Joe! Akar egy italt? – a sarokban a munkapad mellet egy öreg hűtőszekrény állt, a ház ura szomjúságát volt hivatott kiszolgálni.
- Egy pohár jeges tea, citrommal, jól jönne.
- Mit képzel mi ez? Starbucks? Jeges tea nincs, Coke vagy víz!
- Pepsi ha volna…
- Coke!
- Micsoda háztartás… okay, legyen Coke.
Dan Wilson kivesz két kanna Coca-Colát a hűtőből, az egyiket az öreg kezébe nyomja, majd leül a kerti székre, de előbb beljebb húzza a garázsba, az árnyékba. Joe látható ellenszenvvel nézegeti, forgatja a gyöngyöző italt a kezében.
- Legalább üveges italt tarthatna. Utálom a dobozost. Az ember szopja a bádogot, mint egy koszos malac az annya csöcsit…
- Mert maga látott valaha is az életében szopós malacot… ellenben én, én farmon nőttem fel. – nagyot húz az italból, elmélázva folytatja.
- Lehettem úgy nyolc esztendős, mikor…
- Dan!
- Mi? Mit?
- Már hallottuk.
- Mit hallott? Azt se tudja mit akartam mondani.
- Mindegy. Már hallottam minden, "lehettem úgy nyolc esztendős" sztorit. Nem akarom magát sértegetni, de magának nincs sok fantáziája. Minden sztorija azzal végződik, hogy télvíz idején, esőbe'-hóba' öt kilométert gyalogolt az iskolába, Hegynek föl. Oda-vissza.
- Le van csak maga…
- Inkább azt mondja, mit mondott az időjárás? Én nem néztem a tévét.
- Meleg lesz. Huszonnyolc fok.
- Eső?
- Nada. Zilch. Semmi.
- Még csak június közepe és már a gatyám ráment a locsolásra.
- Mért kell magának a sok virágágyás? Nézze, nekem csak a gyepre kell, azt akár ki is hagyhatom. Mit röhög?
- Kétszer annyit pocsékol a kocsi mosására. És még csak jó szaga sincs, mint az én petúniáimnak.
Sakk- Matt.
Ebben maradtak. Kortyolgatták a hűsítő nedűt és nagy érdeklődéssel figyelték, ahogy egy vörösbegy egy kövér kukacot próbált kihúzni a földből.
- Maga kinek drukkol?
- A madárnak.
- Gondolhattam volna, le merném fogadni, hogy a maga kertjében fészkel.
- Igen ismerős a formája…
- A kukac viszont az én portámon van. Hess, az anyád… - Wilson ugrott, hogy elkergesse a madarat – menj haza.
- Maga nem normális.
- Akkor kvittek vagyunk.
A vörösbegy elrepült, csőrében lógott a félaraszos kukac.
Az utca csendes, aki munkából él, már elment, a sarkon még nem ácsorognak a diákok a buszra várva, olyan közbeeső állapot… semmi érdekes látnivaló a szomszédságban. Joe kihörpintette a maradék italt, még úgy futtában megjegyezte;
- Akármit mond, a Pepsi jobb.
Már-már ott tartott, hogy hazamegy, mikor egy fehér kocsi állt meg a harmadik ház előtt és egy nyurga fiatalember ugrott ki belőle.
Valami történik. Mind a két öreg előredőlt ültőhelyben, hogy tanúskodjanak.
Az idegen felnyitotta a csomagtartót. Egy nagy színes táblát szedett elő és leszúrta a Patel ház előtt a gyepes előkertbe.
Century 21.
Ingatlan Ügynökség.
EZ A HÁZ ELADÓ
Dan felsóhajtott.
- Na, úgy látszik, Vesta Patel mégiscsak eladja a házat.
- Minek is tartaná, egyedül élni abban a nagy házban.
- Szinte hihetetlen, Ray már három hónapja hogy meghalt. Hogy szalad az idő.
- Ja, A ház eladó! Ez aztán valahogy végleges és visszavonhatatlan… Ray Patel elköltözött.
- Most aztán leshetjük, izgulhatunk, hogy ki veszi meg, miféle népek jönnek.
- Ha én polgármester lennék, törvénybe hoznám, hogy jó szomszédok ne költözködhessenek. Csak a rosszak.
- Azoknak meg kötelezővé tenném.
- Ja, motorbiciklisek, meg zajos tinédzserek…
- Persze, feltételezhetően valami gyerekes házaspár fogja megvenni.
- Én nem bánom a gyerekeket, lehet… mondjuk kettő vagy három, olyan hat-nyolc évesek.
- Kettő, ha a szülők olyan korai negyvenesek. Csinos szépasszony.
- Feltétlenül szépasszony.
Miután a lényegben megegyeztek… ki-ki a saját gondolataiba merült. Kis idő után Dan Wilson törte meg a csendet.
- Linda Buttler… Liiindaa Buttleeer – szinte áhítattal lehelte.
- Ki a Linda Buttler?
- Ki? Hát az új szomszédasszony.
- Szó se lehet róla! – tiltakozott Joe. – Én utalom azt a nevet. Egyszer volt egy Linda, laposat kaptam tőle.
- Honnan a fenébe tudjam én azt.
- Valami romantikusabbra gondoltam… mondjuk, legyen… Maggie. Ja! Maggie O'Brien.
- Ír! Az tetszik, temperamentumos ír Lass… enyhén vöröses, gesztenyebarna, vállig érő haja van. Hat láb magas…
- Szó se lehet róla. Egy nő legyen mindig alacsonyabb, mint a férfi. Én vagyok öt-tizenegy…
- Maga öt-kilenc, a múltkor mondta, hogy zsugorodik.
- Okay, okay… Maggie öt-nyolc, az is magasnak számit egy nőnél.
…jó nagy didkók…
- Wilson! – tiltakozott az öreg türelmetlenül - Jobb, ha rám hagyja a részleteket. Még hogy nagy mellek. Ebből is látszik, hogy milyen keveset ért a nőkhöz. Nem tanult maga fizikát? Sose hallott a gravitációról? Negyvenes nő, két gyerekkel? Nagy mellek? Barátom, azok már lógnak, nem tudnak ellenállni a föld vonzóerejének. Maggie O'Brien nyurga, izmos, jó alakú nő, maroknyi mellekkel. Atléta típus. Diák korában 1.30-at úszott, mellbe, százon. Még máig is heti háromszor öt kilométert fut, teniszezik és vegetáriánus.
- Szegény asszony, maga aztán jól elintézi… még hogy vegetáriánus!
- Okay, okay… ne legyen vegetáriánus. Tudom, mennyire szeret maga felvágni a híres chili burgerjével. Szóval, van két gyerek, Pete a fiú nyolc, Chelsey a kislány hat. A férj Michael mérnök, egy hídépítkezésen dolgozik az USA-ban…
- Az jó, nagyon jó. Egy héten egyszer jön haza.
- Frászkarikát, túl messzi van. Egy hónapban egyszer. Három napra.
- Az még jobb. Szegény asszony – kuncog Wilson.
- Sose sajnálja, már megszokta. És elvégre jó szomszédjai vannak.
Erre aztán, jót nevetve kezet fogtak. A jó szomszédok. Wilson előszedett még két Coke-ot, aztán szótlanul ültek és szopogatták a bádogot, a gondosan elképzelt tökéletes szomszédasszonyt látták, ki-ki a maga igényeinek megfelelően. Ha valami csoda folytán megjelennének a valóságban, feltételezhetően nem is hasonlítanának egymásra. De nem is az a fontos, neve van a káprázatnak:
Maggie O'Brien.
- Joeee! Telefon!
- Hallja, telefon! A miniszterelnök hívja!
- A fenéket, nem hív engem senki. Máli, csak tapintatos, nem akarja, hogy azt higgye…
- …hogy papucs.
- Papucs a maga tojás feje. Nincs abba semmi kivetnivaló, ha az ember hiányzik valakinek. Pláne, ha az a valaki igényt tart a társaságára már ötvenhét éve…
Azzal, az öreg átkocogott az úton, mert ugye a telefon nem vár.
***
Drummond Village igen kívánatos szomszédság, ingatlan nem marad sokáig eladatlanul, még a nehéz gazdasági állapotok mellett sem. Jöttek is az érdeklődők szinte naponként, főleg estefelé. Valahányszor idegen kocsi állt meg a Patel portánál, a két öreg kíváncsiskodva kisomfordált a ház elé, lesték a potenciális vevőket… főleg az asszonyokat.
Még csak közel sem jöttek Maggie O'Brienhez. Vagy túl öreg, vagy kövér. Vagy szőke és túl hangos, vagy csúnya és két tinédzser ténfereg a járdaszélén, undorral szemlélve a nagy gyepes előkertet. Munka.
Már három hét is eltelt és még mindig nincs vevő. Úgy is jó, egyezett meg a két szomszéd, csak nem kell elsietni… valahol az ő Maggiejük pont ilyen házról ábrándozik.
Csak ki kell várni.
Egy reggel Dan Wilson a kocsiját mosta, Joe a szokásos pózban elnyújtózva szemlélte. Alig várta, hogy befejezze, fontos mondanivalója volt. Az este jött az ötlet, azóta is formálta, újrafogalmazta, próbálgatta a monológot.
Végre Wilson feltekerte a locsolócsövet és két itallal a kezében ledobta magát a székre. Az egyik Coke-t az öreg ölébe ejtette.
- Na, hogy aludt? Azt hiszem eső jön, egész éjjel sajgott a bal lábam… jobb előjelző mint a időjárás csatorna.
- Nem panaszkodom, úgy aludtam, mint a bunda… Különösen a tegnapi élmény után.
- Milyen élmény? Sikerült megborotválkoznia anélkül, hogy elvágta volna a nyakát?
- Mondja csak, mondja…- intette le az öreg - tegnap délután elmentem a Shopping Mall- ba csak úgy körülnézni, kicsit kikapcsolódni. Vettem egy póló inget. Fél áron volt. Ahogy ott ténfergek, nézelődök, képzelje, ki jön velem szemben?
- A dalai Láma?
- Maggie O'Brien!
- Maggie? A mi Maggienk.
- Az ám. Életnagyságban.
- Maga viccel.
- Úgy éljek. Oszt, aszongya… Üdvözlöm kedves Mister Balog… erre én megemelem a kalapom és mondom…
- Maga sose hord kalapot.
- Megemelem a kalapom és mondom, kedves szomszédasszony, mellőzzük a formaságot és hívjon csak Joe-nak… erre ő mosolyog …és belém karolt…
- Magába? Karolt? Csak úgy?
- Mit csodálkozik? De, hogy folytassam… mondom, szólíthatom Maggienek? Erre Ő: hát természetesen az a nevem… erre, jót nevettünk…
- Egész oda vagyok a…
- Ne szakítson félbe… Tudja mit? - mondja Meggie… - az a hír járja, hogy magának nagyon jó ízlése van… női dolgokban és szeretném megkérni, hogy segítsen nekem… fürdőruhát akarok venni és egy hozzáértő, kritikus szempár igen jól jönne.
- Mekkora rakás guanó… még hogy jó ízlése női dolgokban? Ne nevettessen…
- Wilson! Egyszer az életében hagyná végigmondani az embert, anélkül, hogy félbeszakítaná. Utálatos szokás.
- Ne oktasson, inkább meséljen! Meghalok a kíváncsiságtól. – még kuncogott is hozzá.
- Szóval, bementünk a Bay-be, Maggie egyenesen a női osztályra vezetett. Jó néhány sor állványon lógtak a fürdőruhák. Kiválasztottunk vagy egy tucatot és elkezdődött a divatbemutató. Ültem az próbafülkék előtt és Maggie jött újabb és újabb fantasztikus kreációkkal, sétált, mint egy igazi manöken, le s fel, forgolódott előttem… én meg csak tátott szájjal bámultam, alig jött ki hang a torkomon, de illő volt véleményt mondani, elvégre azért cipelt oda magával. Volt ott kérem minden fajta, egybe, kétrészes, meg főleg bikinik, akkorák, mint egy disz-zsebkendő, alig-alig takart valamit. Mondanom se kell, hogy egy kissé zavarba is voltam… izgultam, hogy ne kelljen felállnom… sejti ugye, hogy miért?
- Remegett a térde…
- Ja, arról nem is beszélve… ne vigyorogjon, mert mindjárt itt hagyom. Szóval kiválasztottam egy piros egybe-fürdőruhát és egy mályvaszínű icike-picike bikinit.
- Tudom!
- Mit tud?
- Az icike-picike mályvaszínű bikinit Maggie nem is vette meg.
- Miről beszél?
- Nem vette meg, mert ízléstelen, szinte sértő egy kétgyermekes anyára.
- Ezt a marhaságot ki mondta magának?
- Maggie O'Brien! Ő maga! Személyesen. Nekem!
- Magának? Maggie személyesen? És mondja csak, mikor történt ez a csoda?
- Tegnap estefelé, ahogy elkarikáztam a házuk előtt, biciklizésből jöttem haza…
- Magának nincs is biciklije…
- Ha magának van kalapja, akkor nekem van biciklim. Háromszázért vettem, grafitvázas terepjáró. Minden nap öt kilométert biciklizek.
- Nem mondom, igencsak ráférne magára, már akkora a hasa, mint egy hathónapos terhes anyának.
- Ne szakítson félbe, utálatos szokás. Szóval, a házuk előtt nyomom a pedált s látom, hogy Maggie ott ül a verandán egy idősebb asszonnyal. Odaköszönök, még le is álltam, gondoltam ilyen alkalmat nem szabad elmulasztani, mondom, szép esténk van… erre ő mondja, hogy igen kellemes, és hogy megkínálna egy üveg sörrel… erre én letámasztottam a bringát…
- Háromszázért…
- Letámasztottam és mondom, köszönöm, az igen jól jönne…
- Maga nem iszik sört, utálja…
- Egy szépasszony társaságában, hajlandó vagyok kompromisszumra… felléptem a verandára, Maggie bemutatott az idősebb nőnek… az anyósom, mondja: Claire O'Brien… jól prezervált hatvanas, csinos, rögtön magára gondoltam, hogy alkalom adtán be kellene mutatni, korban pont magához illő lenne…
- Maga nekem ne ajánlgasson öregasszonyokat… - Joe kezében összeroppant a Coke-os doboz, kifröccsent belőle a barna lé.
- Szóval, iszogattunk, iszogattunk és Meggie mesélte a fürdőruhás kalandját, hogy az ici-pici bikini nem egy gyerekes anyának való, meg még azt is, hogy maga megtapogatta a fenekét…
- Na, ebből nekem elegem van… - ugrott fel az öreg és a garázs sarkába vágta a maradék Coke-ot. - nem vagyok kíváncsi a hülye meséjére, - és elvágtatott.
Dan Wilson kicsit megszeppenve mentegetőzött.
- Joe! Ne bolondozzon, csak vicc az egész… na, jöjjön vissza, a szentségit, ne sértődjön meg… van jeges tea, Emma csinálta, citrommal…
- Igya meg maga! – vágott vissza az öreg s magában motyogva, még hozzá tette:
- Akadjon meg a torkán!!! – de ami biztos, az biztos – ezt már magyarul mondta.
