Miért-e düh? E csapongás?
E mérhetetlen harag?
Miért hagyom,
Hogy elvigyen a forgatag?
Szétporladunk lassan,
Összetör mindent a báj.
Ha látnád magad
Te vergődő szamár!
Szánalmas, jajgató ég,
Ki semmit nem hoz, semmit nem ígér.
Egy eszköz, egy kellék, amit ér,
Nem ember az, ki önmagától fél!
Elnyomott éned, már kő csupán,
Szikár földből, nem nő ki újra tulipán.
Nem olyan már a hang, mint amit vittél,
Mit bután, szavaidnak hittél.
Nem néz már rád senki úgy,
Mit barátságnak hittél, mára kihunyt.
Nincs már az, amit régen játszottál,
Fiúk kihasználva vártak, lányokat elhagytál.
Nem az már minden, ami volt,
Nem az a dal szólt, s nem az válaszolt.
Nem vagy más, csak egy sakkfigura,
Tologatod ide, tologatod jobbra.
Kérdezed hát, miért?
Vedd észre magad!
Már nem úgy csillog a bor,
S nem úgy kel fel a nap.
Minden mi megoldás a lényedből fakad,
Küzdj tovább, ha a láncod elszakad!
Ne hagyd, hogy rád telepedjen az élet pora,
Van szebb és jobb is annál, mint a monotónia!
Nem hiszed, de lehet szebben élni,
A jót keresni, vigaszt remélni.
Nem tehetsz mást, mint keresd az utadat,
Bízva bízzál, és újra… Légy önmagad!
