Ó te, drága jó anyám!
Ne kívánd, hogy leírjam neked,
Ne kérd, hogy elmondjam, amit nem lehet!
Oly érzület ez, mely szavakba nem önthető,
Én téged annyira, de annyira szeretlek!
Ezerszer, hogy köszönjem meg?
Emlékszem, mennyiszer vágytam, óhajtottam,
Hogy mellettem a bajban, támaszom legyél.
Hányszor nyújtottad volna felém a kezed,
S a messzeségből, hallottam aggódó szenvedésed.
A lelkiismeret, mely szíved lassan hamuvá égette,
S hitted bizonygatva azt, mindez megérte.
Mily nehéz e szavakat leírni, érzésekről beszélve
Úgy, hogy nem nézhetek csillogó szemedbe,
Nem láthatod az arcomon, legördülő könnyeim,
S nem mondhatom el megint, hogy dobd el végre sérelmeid!
Az elvesztegetted idő ellenére is, kérlek,
Engedd, hogy úgy nézzek rád, mint egy szerető gyermek!
S így, ennyi idő után tudom, s akarom azt,
Hogy bepótoljuk, az egymás nélküli perceket,
Vagy csak próbáljuk meg ismét,
Felébreszteni, a régi-régi érzéseket.
Úgy szorul a szívem, sajog, s a világban kereslek,
Hogy kebledre hajtva fejem, ismét kicsid lehessek!
