Hol volt hol nem volt, egy furcsa kis országban élt egyszer egy nagyravágyó közalkalmazott. Ez a közalkalmazott éhbérért aktákat tologatott egy irodában, és az volt a titkos vágya, hogy egyszer ő lesz a király. Amikor kisfiú volt, az osztálytársai nem szerették, és az apja azt mondta neki, hogy olyan hülye, mint a csizma talpa, és hogy biztosan semmire sem fogja vinni az életben. Ezért határozta el, hogy király lesz. Ő hozza majd a törvényeket, amit a többieknek be kell majd tartani. A baj az volt, hogy valóban nem volt esze, ráadásul senkit sem ismert, akit kellett volna. Istenben sem hitt, s amióta megtudta, hogy nem létezik a Húsvéti Nyúl, azóta nem hitt a csodákban sem. Így hát nem is tett semmit azért, hogy király lehessen. Amikor az idő eljött, ő is megnősült, mint a többi, és kövér feleségével élte a szürke közalkalmazottak aktatologató életét.
Egyik este hazafelé menet megpillantott egy kék neonreklámot a feje felett, ami majd kiverte a szemét. A hírdetés szinte kacsingatott feléje: „Megélhetési mágus jósol önnek jó pénzért. Azt hall amit csak akar!”
A közalkalmazott szomorúan sóhajtott, mert nem engedhette meg magának ezt a fényűzést, és tovább ment. Már majdnem hazaért, amikor az utca közepén egy ember ugrott eléje. Mindenféle papírokat lobogtatott az orra előtt, és arról magyarázott valamit, hogy bizony ráfér a segítség, és ő tud olyan szuper tanfolyamot, hogy aki elvégzi, még király is lehet belőle. A varázsszóra hirtelen megállt, és rámeredt a papíremberre.
- Ez igaz? Csak elvégzek egy tanfolyamot és kész?
- Ne legyen Átvert Elek a nevem, ha hazudok!
- De én már tudok valcerozni meg késsel- villával enni. Mit tudtok még tanítani egy leendő királynak?
- Nálunk azt tanulod meg, hogy buta vagy, de nem baj, mert a házadért cserébe megmutatjuk, hogyan kell másképpen látni a világot. Például úgy, ahogyan a királyok is teszik.
- De ha elveszitek a házam, hol fogok lakni azután?
- Olyan okosnak hiszed majd magad, hogy a tenger eszeddel bármibe belefoghatsz. Pillanatok alatt új házat, új állást, új barátokat szerezhetsz magadnak!
- A házamat nem adom, de van egy kövér feleségem, egy pattanásos kamaszfiam meg egy rusnya anyósom. Ezek mind fölöslegesek.
- Az egyházunknak nincs szüksége feleségekre, meg anyósokra – tiltakozott a papírember – nálunk is éppen annyi a boszorkány, hogy Dunát lehetne rekeszteni velük.
- Egyház! – kiáltott fel a közalkalmazott – Nem tetszik ez nekem. Különben is buta ember vagyok. A butáknak pedig nincs istene.
- Akkor kitalálunk egyet! – rimánkodott a hadonászó papírember, de a közalkalmazott úgy faképnél hagyta, mintha sosem találkoztak volna. Alig lépett kettőt, amikor egy kapualjból eléje ugrott egy sokszoknyás cigányasszony. Félelmetesen forgatta a szemeit. Fáradt is volt, és bedagadt a nagyujján a tyúkszem, ráadásul a közalkalmazott volt aznap a százkettedik arrajáró, akivel talán ismét nem lesz szerencséje. De azért beleadott apait - anyait, és fennhangon rikácsolni kezdett.
- Százas a jövendőmondás! Száááázas a jövendő! Jóképű idegen, megmondom az álmodat, meg azt is, hogyan válthatod valóra.
A közalkalmazott megállt erre a hihetetlen ajánlatra, és gyanakvóan végigmérte az asszonyságot.
- Százast mondtál?
- Százast mondtam volna? Úgy kétszáz az királyuram, mint égen a csillag!
- Jóvan boszorkány, de gyorsan ám. Nem akarok innen nyugdíjba menni.
Azzal az asszonyság tenyerébe csúsztatta a pénzt, és várta a jóslatot.
- Aggya már a kezit az úr – türelmetlenkedett a cigányasszony.
Erre odanyújtotta a jobb tenyerét, az asszony meg bele se nézett, úgy mondta.
- Szóval király akarna lenni, he?!
- Ezt meg honnan tudja! – kiáltott fel kissé meglepetten a közalkalmazott.
- Mondom ni, hogy a tenyeribe van írva. De ha nem lenne akkor is tudnám, mer ki nem akar király lenni? Csak a bolond. Nem igaz?
- És még mit lát?
- Hogy nem lesz király, mer nagyon ostoba egy ember maga.
- Ezt meg miből látja?
- Ha valóban elhiszi, hogy egy koszos cigányasszony megmondja magának hogyan legyen király, akkor bizony ostoba. Mit gondol, ha tudnám, nem lennék már az magam is? A másik meg, hogy ebbe a sötétbe még az elefántot se látom, merthogy rövidlátó vagyok, nemám, hogy olvasni a tenyeréből! Meg aztán nem is tudok olvasni.
- Na de most már elég legyen a mellébeszélésből! Halljam a pénzemért, hogyan lehetnék én a király!
A közalkalmazott valójában nagyon dühös lett, mert nem szerette, ha átverik, a cigányasszony pedig megijedt, mert gyáva volt, mint a nyúl, csak a szája volt nagy.
- Be ne kapjon már az úr, no! Csak kitalálunk valamit. Tudom is már, hát papirost kell szerezni!
- Miféle papirost?
- Olyat, amire az ország legokosabb emberei aláírják magának, hogy okos.
- De én egyetlen okos embert se ismerek. Nemigen vannak barátaim. Az a pár kőműves, akivel szombatonként a kocsmába kártyázni szoktam, ugyanolyan forma mint én.
- Az okosokat arról lehet fölismerni, hogy szemüveg van az orrukon, meg olyan szakállasformák. – tudálékoskodott a cigányasszony - Az egyetemen kell őket keresni. Az onokám szerint ha bírja a sört, tud néhány táncot, és tudja használni a puskát, akkor sokra viheti az egyetemen. Összebarátkozik néhány szakállassal, és ha letelik az a hat - nyolc esztendő, a végén aláírják, hogy maga a király.
- Háboruba visznek? – kérdezte riadtan a közalkalmazott.
- Má mér vinnék háboruba?
- Az előbb mondta, hogy tudni kell puskát használni!
- Dehogy viszik, csak az onokám mondta, hogy aki tudja használni a puskát, annak nem kell tanulni. Hát én már csak amondó vagyok, hogy a maga féle ostoba ember jobb, ha megtanulja használni a puskát, ha papírt akar az eszérül.
A cigányasszony még elmondta a közalkalmazottnak, hogy merre van az egyetem, aztán elváltak.
Szegény közalkalmazott egész éjjel egy szemhunyást sem tudott aludni. Azon járt az esze, honnan szerezzen pénzt a puskára, mert ha nem adja le hiánytalanul a fizetését a feleségének, akkor bizony vége lesz a világnak. Bankot nem rabolhat, mert a felesége nylonharisnyája nem megy rá a fejére, és a híradóban azt látta, hogy aki bankrabláskor nem húz nylonharisnyát, azt elkapják a rendőrök. Kétségbe is volt esve nagyon, de azért elhatározta, hogy puskával, vagy puska nélkül, de csak be fog menni az egyetemre másnap.
Reggel nyakkendőt kötött a norvégmintás pulóvere fölé - volt miből válogatni, mert mindig azt kapott a feleségétől karácsonyra – és elindult az egyetemre. Éppen a kórház előtt sétált el, amikor isteni ötlete támadt. Eszébe jutott, hogy a gazdag nagybátyja, az, aki egy állatmenhelyre akarja hagyományozni a vagyonát, mert nincs fia, bent fekszik az intenzíven. Már vagy két éve nem nézett feléje senki, hát bemegy hozzá, és valahogy ráveszi, hogy támogassa a tanulmányait.
A kis öreg ott csüngött a csöveken, és már csak a gépek tartották életben. Vizenyős kék szemeit a bögyös szőke nővérkére emelte, és halkan azt nyögdécselte, hogy ez már biztosan a mennyország. Nem is tartott sokáig meggyőzni arról, hogy szépszerével adja oda a betétkönyvét, amit az alsónadrágjában rejteget. A közalkalmazott még végig sem mondhatta, hogy ellenkező esetben áramszünetet csinál az egész kórházban, mert az eredeti szakmája villanyszerelő, és a bácsika soha többé nem nézegetheti a szőke nővérke melleit, a betétékönyv már a kezében is volt. Aztán keresett egy fegyverboltot, megvette a legjobb puskát amit csak talált, majd az órájára nézett. Mivel a cigányasszony kioktatta, hogy az onokája szerint tíz előtt nem érdemes bemenni az egyetemre, beült a közeli kocsmába. Mialatt várakozott, eszébe jutott az apja. Bezzeg az ő fia még nála is butább! Soha nem lesz még csak esélye sem arra, hogy király lehessen belőle! Nem úgy, mint neki magának. El is határozta, hogy amint hazaér, előveszi a fiát, és a szemébe mondja, hogy milyen hülye. Jobb, ha a gyerek tisztában van a saját lehetőségeivel, és nem táplál hiú reményeket a jövőre nézve.
Aztán eljött a tíz óra. A nap besütött az egyetem udvarára, és a közalkalmazott határozott léptekkel haladt a portásfülke felé. Odabent az ügyeletes az igazak álmát aludta, de miután a közalkalmazott megállapította, hogy sem szemüvege, sem szakálla nincsen, továbbsétált. A második ember aki szembe jött, már szakállas és szemüveges volt. A közalkalmazott bátran eléje állott, és megkérdezte.
- Maga itten a professzor?
- Igen, én professzor vagyok – válaszolta a szakállas – Filozófiát tanítok. Miben segíthetek?
- Tudna nekem írni egy papirost arról, hogy én vagyok a legokosabb ember ebben az országban?
- Az attól függ – válaszolta a professzor.
Erre a közalkalmazott előkapta a puskát norvégmintás pulóvere alól, meglóbálta a professzor szemüvege előtt, és büszkén kijelentette:
- Tudom ám használni!
A jámbor tudományos ember erre nagyon megijedt. A lányaira gondolt, akiket még ki kell taníttatnia, férjhez kell adnia, és tudta, hogy a felesége a kis könyvtárosi fizetéséből képtelen lenne minderre. Életben kell tehát maradnia.
- Jól van ember, olyan papírt írok magának, amilyet csak szeretne, de kérem, tegye el azt a puskát!
- És a sörrel meg a tánccal mi lesz? – értetlenkedett a közalkalmazott.
- Milyen tánccal? – kérdezte a professzor halálra válva.
- Hát amit a professzorok szoktak járni a diákokkal mielőtt megírják a papirost!
A jámbor professzor erre karonfogta a közalkalmazottat, és eljárta vele az egyetlen táncot amit ismert, aztán megitták a sört, végül a professzor írt egy papírt arról, hogy a közalkalmazott a világ legokosabb embere.
Most már megvolt a papírja, mehetett a palotába átvenni a hatalmat. Nagyon meg volt elégedve magával, csak egyet nem értett: a többi diáknak mért kell olyan sok évig várni arra az egyetlen papirosra?
A palotához érve bátran becsengetett. Mivel a királyi gárda éppen rendes évi szabadságát töltötte az Adrián, maga a kancellár jött ajtót nyitni.
- Maga meg mit akar? – kérdezte a köpcös kis emberke - Mindenki szabadságon van. A király meg alszik.
- Azért jöttem, hogy átvegyem a hatalmat. Papírom van róla, hogy én vagyok a legokosabb ember az országban.
- Azt nem lehet. Csak két év múlva tudunk új királyt választani. Addig tessék nyugton maradni.
- Puskát is tudok használni, ha kell – fitogtatta a tudását emberünk.
- Sajnálom, de ez a törvény – mondta a köpcös, de azért megijedt egy kicsit.
- Jó, akkor majd csinálunk másikat – mondta a közalkalmazott, és benyúlt a zsebébe, hogy elővegye a zsebkendőjét. A pulóvere felcsúszott, és a kancellár meglátta a puskát. Rögtön lepergett előtte az egész élete. Látta magát megszületni, aztán amikor az első fogszabályzóját kapta, aztán elsőáldozóként a templomban, majd füves cigivel a szájában, végül két szajha közt részegen egy árokparton.
- Elő ne vegye azt az izét – mutatott remegő kézzel a puskára – Majd csak kitalálunk valamit, ha már annyira király szeretne lenni. Had gondolkozzam.
A kancellár gyáva ember volt, de szerette a hatalmat. Így okoskodott: „A király alszik, ráadásul két év múlva lejár a mandátuma. A mostani fizetésem csak arra elég, hogy a telet a Bahamákon, a nyarat meg az Alpokban tölthessem az egész családommal. Ennek meg fegyvere van, és papírja arról, hogy ő a legokosabb ember az országban.”
- A papiros jó, de nem elég – mondta végül - A puska is jó, de még mindig nem elég. Ahhoz, hogy ebben a helyzetben király lehessen, kell még néhány befolyásos barát, és egy csomó pénz.
- Van egy betétkönyvem – mondta büszkén a közalkalmazott – meg egy gazdag haldokló nagybácsim az intenzíven. Befolyásos barátok? Csak néhány tökkelütött kőműves a kocsmából, akikkel kártyázni szoktam. Lehet, hogy ezen fog elbukni a karrierem? – kesergett, és titokban megígérte magának, hogy soha többé nem barátkozik kőművesekkel.
- Tudja mit? Ha megígéri, hogy a koronázása napján előléptet főkancellárrá, akkor én segítek befolyásos barátokat szerezni.
- Megígérem – mondta a buta közalkalmazott, azzal egymás tenyerébe csaptak.
- Látja, megy ez! – szólt vígasztalólag a kancellár - De most menjen szépen haza. Jövő héten a király külföldre utazik, akkor találkozunk.
A kancellár búcsúzóul még elkérte tőle a betétkönyvét, mondván, hogy nála nagyobb biztonságban lesz, azzal elváltak.
Így esett, hogy amikor egy hét múlva találkoztak, már barátoknak szólították egymást, és a kancellár bizalmasan megsúgta, hogy az első tanácsadó az a barát, akire a legnagyobb szükség van, ha az ember király akar lenni.
- A barátság ott kezdődik – magyarázta a kancellár - hogy az első tanácsadó kér valamit, maga meg mindenre ráhagyja, hogy jóvan. Vagy, azt mondja „Ha király leszek, megtartom”. Akinél ez nem használ, fujja csak ki az orrát bátran, de előtte jó hosszan kotorásszon a zsebébe zsebkendő után!
És a közalkalmazott úgy is tett. Az első tanácsadóval nem volt könnyű dolga. Azzal jött, hogy ő hűséges a királyhoz, meg elvei vannak, és nincs az a pénz, amiért meggondolná magát. Amikor nem boldogult az ígéreteivel sem, elkezdett zsebkendő után kotorászni. Többször is kifújta az orrát, ahogy a kancellár tanácsolta neki, de az első tanácsadó csak azt mondta, inkább lőjék főbe, de nem árulja el a királyát. Erre a közalkalmazott azt mondta, hogy nem ismer még egy ilyen makacs és mindenre elszánt embert, leszámítva az unokahúgát, aki nyomorék létére elhatározta, hogy kitanulja a modern táncot, és létrehoz egy saját alternatív táncszinházat. Az első tanácsadónak erre leesett az álla, és kérte, hogy meséljen még neki az unokahúgáról.
A következő napon a kancellár azt javasolta, látogassák meg a papokat a templomban. Ez nagyon nem akaródzott, mert amióta megtudta, hogy nincs Húsvéti Nyúl, azóta Istennel is hadilábon állt. Azt pedig végképp nem értette, hogy a papokat mi veszi rá, hogy férfi létükre idióta szoknyákban rohangásszanak fel- alá a templomaikban. De a kancellár addig beszélt neki, hogy az egyszerű népek így meg úgy szeretik a papokat, hogy végül beadta a derekát. Így látogatták meg sorra a sok derék befolyásos embert, aki csak számított. Hol a betétkönyvet lobogtatva, hol ígéretekkel kecsegtetve, hol pedig sűrű orrfújások közepette. Egy nap aztán a kancellár így szólt.
- Majdnem mindenkit ismersz aki számít, - ekkor már tegeződtek – de a legfontosabbat a végére hagytam. Ma bemutatkozol a királyi sajtónak.
- Igazi riporterek meg újságírók? – tapsikolt a közalkalmazott – Tudod, kiskoromban mindig arról ábrándoztam, még, mielőtt eldöntöttem volna, hogy király leszek, hogy egyszer a tévénél fogok dolgozni.
- A sajtó olyan mint a papság – oktatta a kancellár – a nép egyik fele a papoknak hisz, a másik a sajtónak. Ha csak az egyik jóindulatát bírod, fél országod van. Ha mindkettőjét, akkor egy egész nép a tiéd. Isten és ember téged szolgál.
- Ez igazán nagyszerű! – lelkendezett a közalkalmazott. - De mit mondjak nekik?
- Tökmindegy. Csak beszélj. Nem az a lényeg, mit mondasz, hanem, hogy hány percig vagy a képernyőn.
És a buta közalkalmazott beszélt a sajtóval. Másnap az összes újságban és tévében benne volt, hogy egy bolond ember azt hiszi magáról, hogy ő a király. Figyelmeztették az ország lakosságát, hogy amennyiben egy magát királynak kiadó személlyel találkoznának az utcán, azonnal értesítsék a rendőrséget. Kovács 24 tizedes nyilvános telefonszáma ott villogott a képernyő alján a bolond személyleírása mellett, aki vélhetően külföldön tartózkodik.
Ezalatt a közalkalmazott szépen beköltöztette a kövér feleségét és a rusnya anyósát a palotába. A ragyás képű kamaszfiának vett egy vitorlást, és földkörüli útra küldte.
A papok gazdag koronázási szertartást rendeztek, és a befolyásos barátok megesküdtek rá, hogy ő a törvényes király. Az egyetlen ember, aki megállíthatta volna a folyamatot, nászútra ment a közalkalmazott nyomorék unokahúgával.
Amikor az igazi király visszatért külföldi útjáról, a palotaőrség helyett néhány rendőr segítette le a repülőgépről. Kovács 24 tizedes rögtön neki is szegezte az ominózus kérdést.
- Abba a hitbeli meggyőződésbe van - é kend, hogy kend a király?
Az uralkodó persze, hogy hitte, hogy ő az uralkodó. De látta a sok rendőrt, meg az ápolókat, akik elbújtak a bokor mögé a mentőautóval, és mivel okos ember volt, gyanakodni kezdett.
- Ha azóta, hogy elmentem nem lett kikiáltva a köztársaság, akkor igenis én vagyok a király.
- Nem lett kikiáltva – mondta Kovács 24 miután kérdőn összenézett a többi rendőrrel, és mindegyik a fejét ingatta.
- Állítja -é továbbá, hogy szolgálatilag külföldön tartózkodott és beszélt az idegenekkel?
- Állítom – mondta határozottan a király.
- No, akkó lépjen elő, hadd hasonlítom össze a képit ezzel a rajzzal.
Kovács 24 előhúzott egy gyűrött körözési fotót a hátsó zsebéből, és a fényre tartotta, hogy a többiek is jól láthassák. A rendőrök körbeállták, nézték a rajzot, nézték a királyt, végül nézték Kovács 24 tizedest, aki azt mondta.
- Mit bámultok? Testületileg EL-KAP-NI! Még megszökik itt nekem, oszt mehetek vissza forgalmat irányítani a temetőhöz!
A rendőröknek több se kellett, ahányan csak voltak rávetették magukat a békésen egyhelyben álldogáló királyra. Kovács 24 peckes karmozdulatot tett a bokrok felé, mire a fehérköpenyes ápolók előjöttek a felszerelésükkel a mentőautó mögül.
- Elnézést, lenne szíves levenni ezt az izé... palástot? – kérdezte az egyik barátságos ápoló – Itt ez a csinos kis fehér kabátka, ezt most szépen felhúzzuk. Én hátul szépen meg is kötöm magának. Ugye milyen biztonságos? Mintha csak az édesanyja ölelő karjaiban lenne. Ezt a csúnya palástot meg odaadjuk a riporter bácsiknak. Ha ügyesen válaszolgat nekik, még lehet, hogy fagyit is kap ebéd után – bíztatta a barátságos ápoló.
A királyi sajtó munkatársai pedig, vállukon kamerákkal, akksikkal és statívokkal felszerelkezve rendre kiugráltak a bokorból.
- Igaz, hogy elvitték az ufók, és mindenféle kísérleteket csináltak az agyával? – tudakolta az egyik riporter.
- Dehogy vittek. Normális maga? – kérdezett vissza a király .
- Akkor hogyan sikerült elhagynia az országot? – így a másik riporter.
- Miért állítja magáról, hogy maga az uralkodó? Az ufók választották meg? Esetleg meg akarják szállni az országunkat, és ön gyermeket vár tőlük?
- Nézzen már rám ember, FÉRFI vagyok! – tiltakozott a király.
- Valójában annak látszik. Igaz, hogy az ufók hímnősek, és néha nőnek, néha meg férfinek látszanak?
- Magának leszívták az agyát, ember? Hol az első tanácsosom?
- Nászúton van felség – válaszolta a barátságos ápoló – de biztosan meglátogatja önt, amint visszatér.
- Jóvan baglyok – lépett határozottan a tévések elé Kovács 24 tizedes – ne abajgassák mán a bolond urat. Maga meg – fordult a királyhoz a tizedes – másszon be szépen abba a limuzinba - mutatott a mentőautóra – mer föl köll vennem a jegyzőkönyvet.
A király bemászott a mentőbe, de mielőtt rácsukták volna az ajtót, odaintette magához a barátságos ápolót, és a fülébe súgta.
- El tudja intézni nekem, hogy láthassam az "igazi királyt"?
- Persze – súgta vissza az ápoló – várjon egy kicsit.
„ Ha nem tudnám, hogy bolond, akár király is lehetne – tűnődött magában az ápoló.”
És pár perc múlva már jött is vissza egy furcsa ember kíséretében, akinek palást volt a vállára kanyarintva, korona volt a fején, és a rendőrök is térdet hajtottak neki. Mikor egészen közel értek egymáshoz, a király kiugrott a mentőautóból, odaállt a közalkalmazottból lett király elé, és a szemébe nézett. Csak egyet akart tudni.
- Mért csináltad, te szerencsétlen?
A közalkalmazott hallgatott. Még negyven év után is szégyelte bevallani, hogy az apja egyszer lehülyézte. De semmi magyarázatféle nem jutott az eszébe. Végül mégis bevillant valami, amire mindent ráfoghatott. Vett hát egy hatalmas levegőt, és lassan, érthetően a király képébe mondta:
- Ja kérlek, az élet nem habostorta.
2007. 01.
