Valahol Erdélyben, az Úr ezerkilencszáznyolcvannegyedik esztendejében
„Ki tudja merre, merre visz a végzet…”
Tizennégy múltam azon év tavaszán, mikor abba a Marosvásárhely melletti, kis magyarlakta faluba meghívást kaptunk édesapámmal. Akkoriban sokat időztünk Vásárhelyen.
Egy évvel azelőtt, valami furcsa indíttatást érezve jó apám kerékpárra ültetett, s majd két hónapig tartó, egész Erdélyt átfogó, megismerő túrára vitt. Biológia-földrajz szakos tanárként ismerte elméletben az egész területet, de gyakorlatban az idő előtt még ő sem fedezte fel azt. Mindig is izgatta a Kárpátok vadregényes tája, annak szépsége, a vadászkönyvek leírásai, Tamási Áron Ábelje, valamint személyes kötődésként a tudat, hogy családunkat valamikor régen áttelepítették oda a felvidékről, majd onnan később a Mátraaljára.
A túra talán a vártnál is jobban sikerült, mert utána csak az én útlevelem tanulsága szerint nyolcvanhárom és nyolcvanhét közötti időszakban negyvenhétszer léptem át a Román-Magyar határt. Sajnos a végén az este tíz utáni gyülekezési jog megsértése miatt öt évre kitiltottak az országból minket, fájdalmamra azóta sem jártam arra. Innen hát a kötődés és az ismeretség az ottani emberekkel.
A meghívást Fodor Gábortól kaptuk, aki Vásárhelyt dolgozott. A falu tizenöt kilométerre van Tirgu Murestól, de eljutni oda mégsem oly egyszerű. Vasút arra nem járt, sem pedig rendszeres buszjárat. Egy kis szállodai vesztegetéssel kellett az utazást indítani. Pár amo szappanért és két tábla csokoládéért a recepciós előbányászott jó pár liternyi benzinjegyet. Mikkel felkerestük a vasútállomás környékén tanyázó taxisok egyikét, akivel rövid alkudozás után megegyeztük az úttal kapcsolatban, s már indultunk is. A Dácia prüszkölve, köhögve, küzdött az elé kerülő akadályokkal – mi megjegyzem nem kis teljesítmény volt azokon az utakon. A városon belül még elviselhető állapotok uralkodtak, főként az új lakónegyeden átvezető részen. A negyed a diktatúra jól kigondolt, hosszú távú tervének szerves részeként épült. Azon elgondolásból, hogy az ott épült lakásokat keverve adják oda a helybéli magyaroknak és a belsőbb területekről odatelepített román ajkúaknak, így idézve elő azok egymással való keveredését, minek későbbi tervszerű rendeltetése a magyarság létszámbeli csökkentése. A terv jó elgondolás, csak azzal a kis hibával nem számoltak annak éles elméjű kiötlői, hogy mindez visszájára fordulhat. Az erőszakos elnyomás ellenállást szül, és nemhogy identitászavart okoz, hanem éppen ellenkezőleg megerősíti az emberben hovatartozásának tényét.
Az eredmény meglepő volt, a magyarok eddig is beszéltek románul, mert az iskolákban, hivatalos helyeken rákényszerültek, viszont az idekerülő román anyanyelvűek, kik még csak nem is igen halottak ezelőtt idegen beszédet, kénytelen-keltetlen magukra szedtek szavakat, később mondatokat a kocsmában, az üzletben, a mindennapi életben, majd, mint a kisgyermek megtanultak folyamatosan beszéli egy másik nyelven. Eljutottak odáig, hogy már ők nem tudták hová is tartoznak, egy olyan országhoz mely kivetette őket természetes közegükből, elszakította otthonukból, vagy pedig egy olyan közösséghez mi befogadta s nem gyűlölte őket. A legmagasabb emeletes ház oldalán azért egy hatalmas betűkből álló felirat emlékeztetett mindenkit arra, hova is született: CSAUCSESZKU=ROMÁNIA.
Kilométerekig kísértett még a felirat, s ahogy halványult és tűnt el, úgy tűnt el a Dácia alól az út is. Lassan váltott át aszfaltból fél aszfalttá, abból kövessé, mi félköves földúttá változott, és láss csodát, földút lett a vége. Csökkent az út minőség, vele arányosan a gépjárművünk sebessége is. Az utolsó egy-két kilométer megtétele egy kordéval is gyorsabban letudható lenne – állapítottuk meg, mégsem bántuk. Nem siettünk, az igazság szerint akkoriban, arrafelé senki sem sietett igazán. Nem rontotta még el a rohanó világ sok csodás vívmánya az emberek lelkét. A székely ember amúgy sem a kapkodásáról volt hírős. Itt úgy mellékvágányként megemlíteném, mikor hárman egyszer összeültek kártyázni:
Már vagy fél napja verték a blattot, akkor szólalt meg egyikük:
– Bégyütt a macska.
További félnap elteltével szólalt meg a másik:
– Ki mönt a macska.
Jókora szünet tartva rótta meg őket a legöregebb:
– Mostan dumálunk, vagy kártyázunk?
A porfelhőre és az autózúgásra összesereglett a falu apraja s nagyja. Gábor szaladt elénk és üdvözölt elsőként:
– Jó, hogy megjártátok végre az utat. – A mögötte levők biccentéssel, tudatták örömüket, de látszott, nagyon izgatottak.
– A magyarok! A magyarok! – szűrődött át felénk.
Persze a gyerekek vették először a bátorságot – kezdeti félénkségük hamar elszállt.
– Honnan gyüttetek? Mörre laktok? – záporoztak az efféle kérdések.
– Hagyjatok mán nékik békit! Biztos elfáradtak, oszt ennének, innának.
– Jertek hozzánk, bémegyünk, azoután végigjárjuk a falut. Amúgy, ezek itten a Fodor gyerekök: Laci, Bálint meg Katika, amazok pedig Jónások: Feri, Béci, Pityu meg Julis.
Még bandukoltuk házukig, Gábor megismertette velünk a falu egész lakosságát. Nem volt nehéz dolga, két-háromszáz ember, ha lakta azt, annak is nagy része Fodor volt vagy Jónás.
Meglepő, hogy az ifjú nemzedék oly nagy számban képviseltette magát, minden családban legalább három emberpalánta. Miért is volt ez oly meglepő? Mert az anyaországban élők száma régóta csökkenő tendenciát mutat. Vagy miért nem volt meglepő? Mert az ország zseniális szellemi vezére kitalálta, hogy hogyan lehet keverni a magyar vért a románnal. Mégpedig – betiltotta a fogamzásgátlást, gondolván a magyarlakta területekre betelepített románok és oláhok vére szép lassan felhígítja azokét. Sajnos ez nem volt vicces, akit rajtakaptak valamilyen fogamzásgátló szer tartásán az kettőtől öt évig tartó börtönbüntetéssel volt sújtható. Rengeteg Rigevidont és Posztinort, csempésztünk ki azokban az időkben, szerencsére soha, senkit sem kaptak rajta azok közül, kiknek vittünk.
Mikor a verandás parasztház székelykapujához értünk, Gábor megfogott a karunknál minket, és zavartan kezdett bele:
– Pista… – szólította meg édesapámat. – Kérlek téged, ne kéressétek mán majd magatok! Tudom,… tudjátok, hogy szűkiben vagyunk úgy mindennek. De kérlek, hidd el, ídösapám s ídösanyám mán napok outa másról sem szól, mint, hogy gyüttök, szinte nem is alusznak rendösen. Az életükben még egy illen jó nem történik mán még eccö – mondják. Csak akko lösznek igazán bódogok, ha nem marad a hűvösben semmi honaputánra – s közben oly esdeklően nézett. Apám csak úgy székelyesen bólintott, hogy mindent ért. Gábor, mikor e kő legördült mellkasáról, már vidáman kurjantott:
– Ídösapám! Ídösanyám! Möggyüttünk!
Két, idős ember lépett ki a verandára, és ahogy közeledtek felénk, akkor, ott nem tudtam eldönteni és talán a mai napig nem tudom azt, hogy a pillanat felemelő volt-e, avagy szívszorító. Mert szemükben benne volt minden. Egy ezredévnyi szenvedés, a megváltó megérkezése, a csoda beteljesülése, és mindezt mi váltottuk ki, kik ezért nem tettünk semmit.
Szó nem hagyta el ajkukat, sem a miénket, csak némán megcsókoltuk egymást.
Bent sem sikerült szavukon fogni őket, némám meghúzódtak a sarokban, csak hoztak mindent mit adhattak. Szalonnát, sonkát, kolbászt, zsírt, hagymát, krumplit, puliszkát, kenyeret, bort, pálinkát. Ahhoz, hogy megértsük mit is adtak ők nekünk, tudnunk kell, akkor ott jegyre kaptak mindent az emberek, mi nélkülözhetetlen. Egy hónapban járt fél kiló hús, egy kiló cukor, fél kiló zsír, két kiló liszt… és így tovább. Minderről megkapták a jegyet, de ez még nem volt biztosíték arra, hogy azt a jegyet be is tudják váltani, mert a boltok havonta egyszer kapták meg az árút, akkor kilométeres sorok gyűrűztek előttük, és ki lemaradt, kimaradt. A hónap további részében felettébb érdekes látványt nyújtott a bolt, négy sor üres polc, egy sor teli polc. Azon a polcon román konyak – megjegyzem, nem rossz konyak. Csoda hát, hogy a fél ország részeg volt akkoriban?
Szép lassan telt meg a szoba, először a közvetlen rokonok jöttek, majd a távolabbiak és lassan az egész falú felnőtt férfi lakossága. Az idősebbek csendben meghúzódtak a házigazdákkal, a középkorúak apámmal és velem a nagyasztalnál ülve vagy állva, gyermekeknek az udvar maradt, fiatalokat pedig nem véltem felfedezni sehol. Egyszer megpróbáltam átadni helyem egy idősebbnek, de azonnal visszanyomtak.
Bár édesapám tudta s érezte kötelességét, vitte a szót, mégis valami érdekes vissza-visszatérő, izgatott mondatok felkeltették az érdeklődésemet:
– Ez mán valami! Ez mán igen! Ez nem löhet véletlen, emberek az óhazából pon most. Emberek, magyarok, pon most. Mikó hosszú esztendők oután, két májusfát állítunk hónap.
Esztergom több száz kilométerre van innen, de ott még csak nem is halottam májusfáról, Május Elsejéről annál inkább, a legutóbbi felvonuláson nem vehettem részt, mivel már azóta elfelejtett okok miatt, parancshirdetésen nyilvánosan megfosztottak az úttörőnyakkendőmtől, minek egyenes irányú következménye volt a felvonulásból való kizárás. Óvatosan megböktem apám:
– Mi van azzal a fával?
– Figyelj csak! Majd megérted.
– Köszi, sokat segítettél. – mondtam, de ő csak mosolygott.
Kiderült, hogy a faluházában a fiatalok discót szerveztek a számomra és oda várnak. Gábor elköszönt a nevemben és már vonszolt is magával, át a falun.
Kicsi, de a lehetőségekhez képest takaros házak mellett haladtunk. A faluban se bolt, se kocsma, két nyomvonalú földút, mit kétoldalt árok övezett. Az árok másik oldalán keskeny gyalogösvény haladt a házak kerítése előtt. A házak nemigen különböztek egymástól, csak a színük volt más. Merőlegesen helyezkedtek el az útra, a kerítéstől úgy öt méterre, mind verandával ellátva, valami kőpor szerű őrleménnyel bepucolva, mintha öklömnyi mohák lennének a falakon. Jóféle anyag lehetett, mert málladozó vakolatot sehol sem véltem felfedezni. Nem úgy a mögöttük elhelyezkedő fészerek és ólak állapota, nos az már hagyott maga után némi kívánnivalót. Enyhén szólva rogyadoztak.
Sokáig nem kellett gyalogolnunk, egy enyhe kanyar közepén, ami a falun áthaladó út egyetlen kanyarulata, megláttuk a templomot és a mellette elhelyezkedő faluházát.
Tizenöt-húsz fiatal várt minket. Bent a gyér fényt adó, két, negyvenes villanykörtét színes szövettel takarták le, attól kissé sejtelmesebb hangulata lett a fehérre meszelt teremnek. A székeket oldalra tolták és baloldalon egy asztalt megpakoltak üvegekkel, háziborral meg házipálinkával. Szemben egy kisebb dobogó, mint egy színházban, még függönnyel is el volt látva. A fal közepén kiakasztva pedig a döbbenet: Ő maga! A Nagyvezér Csaucseszku, félalakos képe díszelgett.
– Az meg hogy a pics…ba kerül oda? – kérdeztem hirtelen felindulásomban, megfeledkezve arról, voltaképpen hol is vagyok. – Tépjük már le!
– Ember eszödbe ne jusson, soha!- nézett rám Gábor, de úgy, hogy mit ezután mondott már felesleges volt. – Holnap két teherautónyi milicista vinne innet mindenkit.
– Tudod, ide a lábát nem teszi román, csak eccö a hétben gyünnek ide milicisták, akko sem állnak mög, csak végig hajtanak a falun, űk is magyarok, román nem gyün. Csak akko állnak mög, mikó havonta hozzák az élelmiszer jegyeköt, oszt viszik az apanázst.
Eddigre már körénk sereglettek az ifjak, jobb volt a témát jegelni. Az addig sem túl hangos zene elhalkult, hogy szinte hallani sem lehetett. Én lettem a középpont, több száz kérdésre kellett választ adnom legfiatalabbként, mégis mint legöregebb.
Miközben a kínálásoknak sem voltam híján.
– Kóstold mög, mi csináltuk.
– Vedd magadho, ídösapám erjesztette.
Sűrű poharazás vette kezdetét, de ifjú korom ellenére álltam a sarat, ahogy bírtam a szíves kínálásnak ellent nem állhattam. Az idő repült, s én is egyre jobban lebegtem, még lassan idő és térérzékem el nem vesztettem. Már csak bambán bámultam ki fejemből, mikor Gábor az emelvényre lépett:
– A jányok induljanak otthonukba!
Gábornak eddig is volt szava a faluban, ezt tudtam. Minden ügyüket ő intézte, a jegyeket ő cserélte el a városiakkal, azoknak jegy kellett, nekik más. Ő egyezkedett a beszolgáltatást végzőkkel. Ő megjárta a várost, Brassó vidékét és még az ó hazában is volt. Egyszóval, neki itt szava volt. Mégsem értettem miért kell a lányokat hazazavarni. Tizenkét fiatal férfi maradt csak a teremben, s azon vitatkozott merre induljon.
– A hátra!
– A szélre!
– Józskáék oldalába!
És a tizenkettek elindultak, vagy inkább kibotorkáltat az épületből, a határ felé, mert a kupaktanács végül is abban maradt. Lassan pitymallott, s mi ott botorkáltunk a félsötétben. Gábor barátunk és unokatestvére János, kart karba öltve egymást csókolgatva, menetelt az enyhe emelkedőn, nem kis erőfeszítésembe telt utolérni őket:
– Hova megyünk, áruljátok már el!
– Fáért.
– De milyen fáért?
– Hát a szerelöm fájáért.
– ???
– Tudod, ha egy férfi szeröti a jányt, akko, mikó el akarja azt vönni, visz annak háza elibe egy bíszös fát. Azzal kéri mög kezit. Oszt, ha a jányná kitárul a kapu estebídre, akko ű is akarja a fiú kezit.
– Mi van, ha a lány nem akarja az esküvőt?
– Ollan nincs, nem gondolod, hogy valaki is szégyenben akar maradni, mán ez el van döntve, eztet mind tudja a faluba. János elvöszi Évát, ín mög Pacsirtát.
– Így hívják?
– Nem, csak mi híjjuk így, mer a templomba íneköl.
– Volt már olyan, hogy a lány nemet mondott?
– Nem.
– Gábor, ha te megnősülsz, akkor itt is maradsz.
– Itt!
– Nem azt mondtad, hogy nálunk ilyen jó, meg olyan jó, meg hogy szeretnél hozzánk jönni.
– De igen, mönni jó, de tudod ín ide születtöm, neköm itt az otthonom, bárhová jutok is, neköm itt köll möghalnom. Tudod, ez mán csak így van.
Pirkadni kezdett már, mikor a többiek rikkantásaira felfigyeltünk.
– Ottan, ni! Azokat beszéltem – üvöltött János, és rohant a dombtetőre.
Hirtelen mindenki rohanni kezdett, így hát én is. Az erdő szélén torlódtunk egymásba. Rajtam kívül mindenki tudta melyik fát kell nézni. Álltunk egy kis ideig, majd ki tudja honnan előkerült két balta, mit János és Gábor kezébe nyomtak. Ők ketten szép komótosan nekiindultak a fáknak. Nem beszélték meg, hogy kié melyik, csak odaálltak és széles csapásokkal elkezdték kivágni azokat. Vékony, de lombos fák voltak, olyan három méter magasak. A fák idővel megadták magukat s oldalt dőltek. Ekkor a többi legény közelebb lépett és mindenféle színes szalagokat kezdett kötözni azoknak ágaira, többnyire pirosat, fehéret vagy zöldet. Ezalatt a két házasodni készülő bicskával a fa törzsébe faragta nevét. Mikor elkészültek felállították azokat, nekitámasztva egy másiknak. Hátrébb araszoltak úgy tíz lépést, onnan gyönyörködtek bennük. A társaság egy kis időre letelepedett, s még a borosüvegek is előkerültek.
– Mostan, miként legyön?
– Mönnyünk állítani!
– De hová elsőre? Egyszörre kéthelybe?
– Együtt. Elsőre Éváho, oszt Pacsírtáho.
– Mönnyünk! Éváho oszt Pacsírtáho – zárta le Gábor, és kapta hátára a fáját, János pedig a magáét.
Utánuk, mint vízözön mi mentünk, énekelve kurjongatva borosüvegekkel a kézben értünk be a faluba. A nap koronája még éppenhogy csak átsejlett a dombok felett, de úgy tűnt a falu apraja s nagyja már felkelt, avagy le sem feküdt. A kerítéseknek támaszkodva belűről figyeltek. Mikor a díszes társaság elhaladt előttük, a kapuk kinyílottak és a háziak tisztes távolságból követték a „nászmenetet”. Az ásó honnan került elő, már meg nem mondom, de lett hirtelen, s János nagy rössel kihajított egy félméteres gödröt azon melegében, leendőbéliének kapuja jobb oldalán, és belehelyezte szerelemfáját. A többi legény azt pár nagyobb kővel megtámogatta.
– Szerenádozunk valamit? - kérdeztem én.
– Minök? A fa elmondja mit köll – adta meg Gábor a magától értetődő választ.
Pár percig még csodáltuk a remekművet, majd haladtunk tovább a falut kettészelő úton Pacsirtáék háza felé. Ott ugyanez ismétlődött meg még egyszer, azután a nép széjjeloszlott, s mindenki hazaballagott.
Csak forgolódtam, az álom nehezen vette át uralmát a gondolatok felett. Mikor végre győzött, mintha csak pillanatok teltek volna el – oly kevésnek tűnt –, rázogattak.
– Kelj mán hétalvó!
Bunkós botok táncoltak még odabent a fejemben, de villámgyorsan felpattantam.
– Menni kell?
– Mönni biza! Mán mögterítettek mindenhun. Tegyed magadat röndbe, oszt haladjunk a faluházba!
Rohanvást öltöztem, de nem kerülte el figyelmem Gábor izgatottsága, sima arca és nyalka ruhája. Szembesülnöm kellett a ténnyel – mindenki ünneplőben csak én és apám nem. Kesergésre nem volt időm, mert Gábor szinte rángatott maga után, át a falun. Újra a faluházán találtam magam, és újra házi borok és házi pálinkák között. Zsenge korom ellenére férfiasan álltam, a sarat, meg a tényt, hogy nem velem foglalkozik a jónép. Gábor és János köré gyűltek a fiatal férfiak és őket faggatták, hogy hová, merre tovább.
Nem volt az igazán egyszerű, mert ilyenre emberemlékezet óta nem volt példa. Egyszerre két májusfa, mi kétfelé osztotta a falut. Ki hova menjen? Ki hol, és kiváltképp mikor tegye tiszteletét?
Gábor, nem véletlen volt a falu esze és egyben legjobb politikusa, mi ennek a kicsiny résznek biztosította a legvidámabb barakk a lágerben lehetőségét.
– Jancsi! Mönjünk el Éváékho mind, adjuk meg a tiszteletet. Ott pakoljunk föl, mindent mi van, oszt ha őnékik jó, átal mind Pacsirtáékho. – Nem volt ebből vita, mindenki bólogatott lelkesen, még János is.
A kérdés eldőlt, a menet elindult. János legelébb, utána a legénynép és a rengeteg összesereglett gyermek. Bennem azért munkált a kisördög a kanyarig – Mi van, ha nem nyitották ki a kaput? – De a kapu nyitva állott. Az udvaron terített asztal mindennel, mi akkor és ott elképzelhető, és még azon is túl. Az asztalon fellelhető élelem mennyiségért, a milícia minimum öt év börtönt osztott volna ki kapásból. Csak egyetlen ésszerű magyarázatot találtam magamban, de kérdezni nem akartam. A faluban mindenki kockáztatva sok év börtönt, eldugott sok mindent, mit erre az alkalomra elvitt a lányos család portájára.
A nyitott kapun elsőre, csak János lépett át. Mintha előre tudták volna, a házbéliek mikor érkezik, abban a pillanatban jöttek elő. Elöl az apa, utána az anya, majd a lány. Hófehérbe öltözve – tudnia kellett erről a napról, legalábbis a ruha erről árulkodott. Miért is lenne egy lánynak fehér menyecskeruhája otthon, ha nem várná a fehérlovast?
Szó nem szállt. János odament hozzájuk, kezet nyújtott az apának és megcsókolta annak két orcáját. Ezután az anyához lépett, őt is megcsókolta kétoldalt. A két idősebb ember utat nyitott ekkor a lány felé, kivel szinte összeforrt. A hosszú csókot a beözönlő, kurjongató férfiak szakították félbe, János szinte lányos zavarral fogadta a gratulációkat. A házigazda pedig étellel, itallal kínálta a vendégeket.
János félrevonta az idős embert s neki magyarázott, az csak sűrűn bólogatott. Mikor visszajöttek az apa adta ki az ukázt:
– Szedjetek föl mindent! Átal mögyünk Gábor öcsémmel.
Ki mit ért fogta és vitte, a menet most már igazi majálisi hangulatot vett. A falu apraja s nagyja batyukkal, tálakkal, üvegekkel, asztalokkal, székekkel pompába öltözve vonult át a következő lányos házhoz.
S láss csodát! Az a kapu is nyitva állott, ott is az előzőhöz hasonlatosan zajlott a fogadtatás. Felszabadult örömünnep vette kezdetét, még zenészek is kerültek. A nagy dínomdánomban, Gábor kért egy kis csendet, majd magához hívta édesapám:
– Pistám mondanál nékünk valami köszöntő félét?
Apámat váratlanul érhette a felkérés, mert egy darabig nem jött ki hang a torkán, majd rövid szünet után lassan, csendesen belekezdett:
„ Ki tudja merre, merre visz a végzet
Göröngyös úton, sötét éjjelen...”
Kin valami süveg volt, az levette és hasához szorította, kin nem volt az csak kezét kulcsolta össze maga előtt, majd vette át a dallamot. Egy hegedű is elkezdte azt követni.
„Maroknyi székely porlik, mint a szikla…” – Oly szívbemarkolóan szólt a kicsi falu lányos portáján, hogyha fiatal és büszke korom engedte volna, nem birkózom könnyeimmel. Ma már nem állnám útjukat.
