Aztán fordult az élet, és a Nap megintcsak indulni készült, és Hanga arra gondolt, milyen jó, hogy nem kötött fogadást a fájdalmára, mert biztosan elveszítette volna. Már kettő helyett élt, és élnie kell mert a Mári is így akarná. És a hét leteltével megint Péter volt ott elsőnek a parkban, mint rendesen, persze, semmi sem volt már egészen olyan, mint azelőtt. A bánatról senki sem beszélt, mintha csak előre írásban megegyezkedtek volna. És ez is furcsa volt.
- Hanga! Hogy nézel ki? Vagyis, fantasztikusan nézel ki, deee...
A fiú kereste a szavakat. Nézte a lány hibátlan alakját, amit vérge látni engedett a vakító fehérségű póló, és a világos, feszes farmernadrág.
- Mi a baj? Nem így gondoltad a változást? Most nem olyan vagyok, mint a suliban a többi lány?
- Pontosan olyan vagy. Sajnos.
- Ezt nem értem.
- Azt hiszem, kezdek rájönni, hogy éppen az tetszett meg benned, hogy olyan ... boszorkányos voltál.
- Biztos vagy benne?
- Most már egészen biztos.
- Akkor most én is elmondok neked valamit. Nem az a fontos, hogy a világ miként vesz tudomást rólad, hanem az, hogy te miként veszel tudomást a világról. És örülök, hogy végre te is rájöttél.
- Azért kicsit vicces, hogy én akartalak megváltoztatni téged, és közben én vagyok az, aki változott.
- Mindenki változik. Én például elhatároztam, hogy rendbeteszem az életem. Tartozom néhány embernek ezzel... Ha nem haragszol, veled fogom kezdeni.
- Mire gondolsz?
- Egy füllentésre, amiről már réges - rég tudok.
- Már vártam, hogy megkérdezed – halkította le Péter a hangját, és most egészen mélyen a lány szemébe nézett – Szóval, csak azért találtam ki ezt az egészet, mert okosnak, tehetségesnek, és persze másnak akartam látszani, mint a többiek. A srácok azt mondták, hogy mindenkit elhajtottál, aki eddig bepróbálkozott.
- Ez igaz, de tudtam a hülye kis fogadásaikról, amiket az én káromra kötöttek. Azt hiszed, nekem jól esett, hogy pár üveg sörért képesek voltak egymást túlszárnyalva a hazúgságaikkal versengeni a kegyeimért, vajon melyiküknek sikerül előbb ágyba vinnie?! Mit gondolsz, miket gondolhattam ezek után magamról, vagy mit gondolhattak mások?! Lehetett így önbizalmam? Önbecsülésem? Csak a fekete ruhába bújt csodabogarat látták bennem, és az értékrendjük szerint egyenlővé tettek pár üveg ócska sörrel!
- Ne haragudj. Nem tudtam. De... akkor nem értem. Ha tudtad, hogy nem vagyok teljesen őszinte hozzád, akkor mégis miért mentél bele abba, hogy mesélni fogsz?
- Ki tudja. Talán én is meg akartalak ismerni.
- Azért azt tudnod kell, hogy pocsékul éreztem magam néha emiatt. Te teljesítetted, amit ígértél, én pedig nem nyújthatom át cserébe azt a nyomtatott kötetet, amire szerződtünk.
- Nem ígértél nyomtatott kötetet! Csak azt mondtad, hogy megírod. És megírtad. Nem?
- Még te védesz?
- Ne nyavalyogj már, én sem voltam mindig őszinte hozzád – mondta Hanga, és mély levegőt vett a következő vallomáshoz - Van még valami, amit tudnod kell, hogy teljes legyen.
- Ez igazán gyászosan hangzott. Talán valami gyógyíthatatlan betegséged van?
A lány komoly arccal a fiúhoz fordult.
- Ma nem lesz szükséged ezekre - vette ki kezéből a jegyzettömböt és a tollat. - El kell mennünk egy helyre. De csak akkor indulunk, ha előtte megígéred, hogy ma semmit sem kérdezel.
- Jó, nem kérdezek ma semmit.
- Akármi is történik?
- Akármi - felete Péter kissé túldramatizálva a dolgot, és esküre emelve két ujját.
- Jó, majd jusson eszedbe, hogy most mit ígértél. Na, indulás.
Azzal Hanga elindult előre.
- De hová...
- Látod, máris megszegted! - emelte fel két ujját jelképesen, és Péter kénytelen - kelletlen elhallgatott.
Egy buszmegállónál kötöttek ki, s a busz elvitte őket egy közeli városkába. A városka egyik csendes utcájában megálltak egy ház előtt. Hanga a fiúhoz fordult.
- Ide most bemegyünk.
Péter nem mert kérdezni semmit, csak bizonytalanul követte a lányt, amint megkerülték a házat. A kutya az udvaron morogni kezdett.
- Várj meg itt, bekötöm a kutyát.
- De megesz...
- Nem esz meg. Várj itt!
Hanga bekötötte a kutyát, majd intett Péternek, hogy kövesse. Még messze volt az ajtótól, mikor az kinyílt, és egy kisfiú szaladt ki rajta, nyomában egy kislánnyal. A két gyerek mögött egy fiatal szőke nő sietett ki a házból. A kisfiú szaladni kezdett Hanga felé.
- Mami, mami! Ugye itt maradsz ebédre!
Hanga felkapta, és megpörgette a levegőben.
- Szia bajnok. Mekkorát nőttél!
Közben a kislány is odaért, s a szőke nő kezét fogva nézte a jelentet. Péter, kissé távolabb az árnyékban leroskadt az egyik lépcsőfokra, és bénultan nézte ahogy Hanga leteszi a kisfiát, majd simító mozdulatot tesz a másik nő feje fölött a levegőben, aztán egymásba karolnak, és távolabb húzódnak a gyermekektől.
- Mami, meg akarom mutatni neked az új kisautómat, amit a szülinapomra kaptam a szomszédbácsitól!
- Szaladj be és keresd meg gyorsan! – mosolygott rá Hanga – Nagyon kíváncsi vagyok ám!
A kisfiú beszaladt nyomában a kislánnyal, mialatt a két nő szintén a ház felé sétált.
- Még mindig nagyon szép vagy.
-Te pedig még mindig zavarbaejtően őszinte. Itt maradtok ebédre?
- Nem, köszönöm. Csak látni akartalak benneteket. És van még valami.
- Megtaláltad?
- Meg.
- Hol... hol van?
- A városban, ahol most lakom. De ez később is ráér. Gyere, szeretnélek bemutatni valakinek. A két nő épp csak odaért Péterhez, mikor a két gyerek kirontott az ajtón. Gyuszika, mint a győzelmi zászlót, tartotta magasba az új, piros kis tűzoltóautót.
- Hát ez valóban gyönyörű – mosolygott Hanga, és megsímogatta a fiúcska fejét.
Közben a kisfiú észrevette Pétert, és most mereven nézett a férfi irányába, aki még mindig az események hatása alatt volt.
- Mami, mami, ki az a bácsi? – rángatta meg Hanga kezét a kisfiú - Az apukám?
- Nem kisfiam. Az ott Péter bácsi, és egy napon híres ember lesz – aztán a fia füléhez hajolt és belesúgta - Csodaszép mesekönyveket fog írni az olyan gyerekeknek, amilyen te is vagy. Menjünk, mutatkozz be neki!
Hanga és a kisfiú odaléptek Péterhez. A kisfiú egészen közel ment, és kézfogásra nyújtotta kis kezét.
- Szia, én Fekete Gyuszika vagyok. A nevemet a dédipapáról kaptam, mert nekem nincsen apukám. Neked van apukád?
Péter óvatosan megfogta a feléje nyújtott kis kezet, és alig érezhetően megrázta.
- Van... van apukám. És, szerintem ... egyszer ... majd ...neked is lesz.
- És karatézni is tudsz?
- Nem, azt nem tudok.
- Mert én tudok ám karatézni! Ha nagy leszek, karatés akarok lenni, hogy megvédhessem a mamit! Nézd, milyen magasat tudok rúgni!
A kisfiú előrelendítette az egyik lábát, becélozva vele Péter fejmagasságát, de a másik lába kicsúszott alóla és a lendülettől elterült a földön. A kislány kuncogva a szája elé kapta a kezét. Hanga odalépett és a kezét lenyújtotta a megszeppent gyereknek.
- Azt hiszem, ezt még gyakorolnod kell.
A látogatás után három nap telt el. Hanga semmire és senkire nem volt vevő azon a délutánon. Becsukta magát a világ előtt, és azt akarta, hogy a világ is csukja be magát őelőtte, összes zajával és történéseivel. De a világ mintha meg sem hallotta volna lelkének csendre szomjazó felét, mert az élet dübörgött az ablaka alatt, a kocsik és az emberek kergették egymást a nagy életjátszmában, és a kopogás csak nem akart megszűnni lakása ajtaján.
- Jó, jó, megyek már! - adta fel végül az értelmetlen harcot, és résnyire kitárta az ajtót. Aztán majdnem gyorsan vissza is csukta, mert az ajtóban nem más nézett vele szembe, mint múltjának egy darabja, az atyából lett cukrász.
- Beengedsz? - kérdezte reménykedve.
- Mit... mit keresel itt?
-Azt hittem, örülsz majd nekem.
- Egyszer már elbúcsúztam tőled. Végleg.
- De azután mégis eljöttél. Olyan dolgot műveltél velem, hogy a mai napig nem tudtam kiheverni. Szerelmes lettem Hanga, de... biztos vagyok benne, hogy te ezt végig tudtad, és szándékosan csináltad. Nem érzed úgy, hogy beszélgetnünk kellene?
- Miről? Már mindent tudsz, amire kíváncsi voltál.
- Valóban azt hiszed, hogy kedvedre bánhatsz az emberekkel, azután pedig örökre elfeledheted őket? Minden tettednek következménye van! Idelenn úgy mint odafenn!
- Mit mondhatnék. Igy igaz.
- Tudom, hogy te találtál rám. Még akkor is, ha őt küldted magad helyett!
- Eszter nem helyettem ment el hozzád! Még mindig fontos vagy neki.
- Elmondta, hogy van egy fiad...
- És?
- Én nem tudtam, hogy terhes vagy! Kirúgattam magam az egyházból miattad, és amikor eltűntél, elkezdtelek kerestetni. Még a nagyanyádnál is voltam, de ő semmit sem mondott.
- El kellett tűnnöm egy időre! Egy teljes évre!
- Tudom, hogy neked sem volt könnyű, de most már szabadok vagyunk mindketten!
- Én már... máshoz tartozom – suttogta Hanga, de nem nézett Márton szemébe.
Márton belökte az ajtót, egy lépéssel a lány előtt termett, és megfogta a vállát. A szeme legmélyén ülő őszinte kisfiú most valóban dühös volt, és nagyon kétségbeesett. Harcolt a jogaiért egy kezébenmaradt ócska fakarddal, nagyon erősnek akart látszani, félelmetesnek, és legalább annyira akart ölelni is.
- Ne mondd ezt!
- Pedig ez az igazság!
- Hazdusz, boszorkány! Megbabonáztál, elvetted az eszemet, teljesen tönkretettél! Mindent elvettél tőlem, ami egy kicsit is fontos volt!
- Visszaadtam, amit elvettem.
- Mondd, szerettél te valaha is egyáltalán? Mondd, hogy csak játék volt, mondd, hogy soha nem szerettél, mondd, hogy az a kisfiú nem az enyém és akkor elmegyek.
A lány szótlanul ingatta lehajtott fejét. Hatalmas erőfeszítésébe telt, hogy megóvja lelkét a férfiból kicsapó halálos lángok marásától. Nem tudta, meddig bírja így. Nem tudta mikor kerekedik felül rajta az a gyerekkori emlék, az első ölelés édes- fájó, tiltott emléke, és dobja megint ennek a férfinak a lábai elé zokogva, vágyva. Erőtlenül hátralépett, hogy a férfi szemében megkeresse egykori önmagát, de akkor az élet megint betört a szobába, ahol addig csak ketten álltak. Az autók, a madarak, az emberek, akik kívülálltak az ő kettőjük világán, mind betódultak Péterrel az ajtón. A felriadt pár egyszerre fordította fejét az érkező irányába. Péter kicsukta egy mozdulattal a külvilágot a szobából, és tekintetével Hanga magyarázatára várt.
- Most már mindent láttál. Ismered az egész történetem.
- Mit keres itt ez az ember?
- Az igaz szerelmet keresi. Én pedig épp most akartam elmondani neki, hogy igaz szerelem nem létezik.
- Ne kényszeríts rá, hogy meggondolatlanságot tegyek! – sziszegte Márton halkan.
- Nem fogod te megölni magad - szedte össze magát Hanga - Nem mutatna jól az égi listán a kereszted mellett.
Péter közéjük lépett, és szétválasztotta őket. Aztán a lány felé fordult.
- Küldd el.
A lány automatikusan elismételte a kérést, fel sem nézve - Menj el. Kérlek.
Márton szomorú tekintete befalta az egész szobát, benne a lányt, és a fiút, amint egymással szemközt állnak a csend közepén. A tekintete mélyén az őszinte kisfiú könnyekre fakadva hajította el ócska fakardját, de azt a kettőt már semmi sem érdekelte. Azzal voltak elfoglalva, hogy valaki tapintatból ismét rájukcsukja az ajtót, s hogy az élet odakint maradjon a gondokkal az ajtó előtt.
Mikor magukra maradtak Hanga Péter felé fordult. Hosszú percekig csak nézte az arcát, s csitítgatta lelkének felvert hullámiat. Megpróbált elveszni Péter szemének barnaságában, megpróbálta kitalálni vajon most mit gondol róla a másik. Aztán megszólalt.
- Nem érdekel mit gondolsz rólam.
- Dehogynem.
- Pedig jóformán még el sem kezdődött.
- Mi?
Válasz helyett csak felnyújtotta a tenyerét a fiúnak, és a mutatóujját végighúzta az életvonalán.
- Nézd, legalább kilencven évig fogok élni.
- Egyedül?
- Várni fogok egy férfira. Sokáig. Ezért aztán későn is fogok férjhez menni. Gondolod, hogy ez még belefér a történetedbe?
- Nem tudom. Én már ... nem tudom.
És Péter nem mondta ki azt, amire éppen gondolt, hogy nincs is semmiféle történet, amióta lelepleződött, és akkor mért játszanak még mindig a régi szabályok szerint. És tudta a választ. Azért, mert Hanga világában nincsenek félbemaradt játszmák. Igy kezdték el, és így is fogják befejezni. És be fogják fejezni. Úgy, ahogyan azt a lány előírja. Most azt akarja, hogy csináljon úgy, és tudta, hogy úgy fog csinálni a kedvéért. És igaza lett.
- Azt kérdeztem, hogy mit gondolsz, ez még belefér a történetedbe? – ismételte önmagát a lány.
- Valami vidámabb kellene – adta meg magát Péter előírásosan.
- Pedig a vég mindig szomorú. Különben nem ér semmit az egész.
- Ezt most mért mondod?
- Mert én így tudom. A hőseid ott szaladgálnak nyitott tenyérrel a városok utcáin, tartják a markukat a visszajáró aprópénzért, és hopp, már el is árulta őket egy rakoncátlan kis vonalka, amit senki más észre se vesz... Mindegyik a vidám befejezést várja, de mit gondolsz, lehetséges ez? De most... ne beszéljünk erről.
- Miről beszéljünk? – cirógatta végig szórakozottan a lány arcát Péter.
- Az egyességünkről! Én teljesítettem a kérésedet, és itt az idő, hogy fizess a tudásért, amit tőlem kaptál!
- Jaj nekem! Ugye nem fogsz lehetetlent kívánni!
- Az attól függ. Ha te egy lehetetlen alak vagy, akkor sajnos vesztettél, mert téged kívánlak!
A lány közelebb lépett, és minden keservét beleadta karjánk lendületébe, mely egy pillanat múlva folytó ölelésbe fogta Péter nyakát. Izzó szemét a fiú tekintetébe fúrva némán követelte, hogy szeressék.
- Most már semmi sem számít – mondta – Elmondhatod a suliban a többieknek, hogy megnyerted a fogadást! Elmondhatod, hogy te voltál az akinek sikerült!
- Hanga várj! Biztos, hogy ezt akarod?
- Ha nem akartam volna, már az első pillanattól, akkor el sem kezdtük volna ezt az egészet!
A nagy bőrfotel megfogta a ruhákat, a levetett szeméremmel együtt, és Anubisz a macska sunnyogva eltűnt a konyhaajtó mögött. Az árnyékok életrekeltek a takarón. Ölelték, símogatták egymást. A gyertya ami a világosságra vigyázott az asztalon, lassan a semminek adta magát, és a két ölelkező árnyék az éjszaka foglyaként beletáncolt a Holdba, mely az ablakból csodálkozva nézte, hogy vannak még emberek, akik tudnak szeretni. Aztán a kakasok felkiabálták a hajnalt az égre, és Péter szédelegve tántorgott haza a kihalt szürke utcákon. Teste párnára vágyott, a fejét csóválta hitetlenkedve, és egyetlen szót dünnyögött maga elé egész úton: Boszorkány, átkozott boszorkány.
Karácsony előtt még meglátogatták a Mári sírját. Gyuszika egy versikét szavalt a halálról egész úton, és el nem engedte Péter kezét, és folyton azt mondta neki „apu”. Hanga ígéretet tett, hogy a januári vizsgák után végleg magához veszi a gyermekét, és kilép Eszter életéből.
Eszter három személyre terítette az ünnepi asztalt. Együtt voltak, de Márton sokat betegeskedett, és a szőke kislány, aki az anyjára hasonlított, nem értette, hogy van az, hogy apukát kap karácsonyra, aki beleül a tévéfoteljébe, játszik a kedvenc macskájával és megeszi a reggelire szánt müzlijét. Mikor Hanga végleg elvitte a fiát Esztertől, Márton ágynak esett. Nem volt már rajta sem babona sem átok, csak a szíve választása. Az döntötte sírba próbaházasságát Eszterrel, az tette tönkre egész addigi életét. Mikor eljött a tavasz, akkora már Eszter is belátta, hogy valami hiba van a kettőjük próbálkozásában. Így, amikor elvitte Mártont a mentő, Eszter összecsomagolta a férfi minden holmiját s a bőröndöket kirakta az előszobába az ajtó mellé. Mindent összerakott, csak egy törött kis fakeresztett tartott meg, melyet könnyek közt egy kis dobozkába rejtett, és jól elrakta a lánya elől. Ennyi maradt meg neki abból a férfiból, akit akkor szeretett, amikor nem lett volna szabad szeretnie.
Márton meghalni készült. Ásó nélkül ásta a saját sírját azon a fehér kórházi ágyon. Enni nem akart, lázálmai voltak. Cipelte a keresztjét, de a hegy, ahová igyekezett, minden éjjel messzebre és messzebbre került. Aztán egy napon mégis eljött a lány. Addigra már csak a hangja volt a régi, és a tekintete mélyén álomra szenderült őszinte kisfiú.
- Bíztam benne, hogy eljössz - suttogta.
- Ostoba. Az öngyilkosság a gyengék utolsó menedéke.
- Mi a bűnöm Hanga, hogy még most is így haragszol rám?
- Gyáva vagy.
- Nézz rám, haldoklom.
Hanga odament hozzá, s kezébe vette Márton elgyengült kezét. Jól megnézte, de többé már nem engedte el.
- Nem fogsz te meghalni. A tested az életet választotta.
- Nem akarok élni.
- De akarsz. Csak még nem tudod.
- Hanga, én nem akarom nélküled elhagyni ezt a kórházat!
- Akarom, nem akarom! Mit vársz tőlem?
- Tedd jóvá. Kérlek!
- Még akkor is ezt kérnéd tőlem, ha tudnád, hogy végig az én szabályaim szerint játszottunk?
- Ha te meg tudod bocsájtani nekem, hogy megcsaltalak az Istenemmel, hogy megcsaltalak Eszterrel!
„Az anyámnak, és a nagyanyámnak még ennyi sem jutott” – gondolta, és hangosan csak ennyit mondott:
- Talán.
Márton a gyengeségtől ismét álomba zuhant. Hanga odalépett az ágyához, és óvatosan odahúzott egy széket a sarokból, majd leült, és merengve figyelte az alvó férfi arcát. Egy óvatos fénycsík kúszott fel a fehér takarón, ahogy lassan múlott a délelőtt. Hanga beleveszett a fal fehérségébe, és szinte teljesen egyévált a szoba magányával. Az idő eközben a kórterem ajtaja elé tette Pétert, aki egy vékony füzetecskét szorongatott a kezében. Mikor az ajtó hang nélkül feltárult, a lány lassan odafordította a fejét. Nem is csodálkozott. Mint aki várta már az érkezőt. Még egy halovány mosoly is megjelent az ajkán. Péter odasétált a mozdulatlanul ülő lányhoz, és gyengéden az ölébe csúsztatta a füzetet.
- Nem szeretem a macskákat – formálta ajkával a hangnélküli mondatot. Hanga csak legyintett mindentudóan.
- És akárki akármit is mond, te csak egy lány vagy. Ugyanolyan, mint a többi. Csak kicsit jobb.
- Mi van a változtatás lehetőségével, amire meg akartál tanítani? – suttogta Hanga.
- Felejtsd el. Vannak emberek, akik úgy jók, ahogy vannak.
- Akkor? – tárta szét karjait sután a lány, és fürkészőn a másik tekintetének mélyére nézett.
- Maradj ilyen! Mindig maradj ilyen! – mondta Péter, és csendesen behúzta maga mögött a kórterem ajtaját.
A kis faluszéli ház kertjében, egy valaha gyönyörű életerős tölgyfa, amely addigra már csak az élet kihűlt csontváza volt, ezt a pillanatot választotta, hogy törzsét megrepessze, és egy hatalmas reccsenéstől kísérve kifordítsa gyökerét a földből. Hanga magábantartotta a beszívott levegőt, talán túl hosszan is, mintha érezné, most szakad meg a Mári fájának a szíve véglegessen, mert tudja, nem lesz már semmi úgyanúgy mint rég. Aztán lassan kifújta, s úgy szakadt ki belőle a sóhaj, mint lelkéből a múlt, minden titokzatos emlékével együtt.
2002.
