Szép nyári napokon, amikor lent nyaraltunk "Hódosban", el-ellátogattunk a Dédihez, az utca túlsó felére. Kis háza néhány számmal lejjebb állt, a domb oldalában.
Bent a házban, a mindig lehúzott redőnyök mögött almaillat terjengett. A konyhában kedvencünk, a tekerős kávédaráló fogadott minket. Kávét ugyan nem daráltunk vele, de remekül lehetett huzigálni a fiókját ki-be. Régi tárgyai között Dédimamánk úgy tűnt, sosem változik. Mindig kicsinek és törékenynek láttuk. Csendesen tűrte, hogy ki-be rohangáljunk a ház és az udvar között.
Az udvar... Hátul, ahol nem nagyon jártak tyúkok és más háziszárnyasok, a szőlőtőkék mellett moha nőtt. Csoda volt ez a moha, hisz homok szomszédságában terjedt egyre tovább. Kedvenc helyem volt, sokat üldögéltem ott, autókat tologatva a homokban. Sokszor megsimogattam azt a mohát, sosem felejtem el bársonyos érintését. Amikor virágzott, apró virágai magasra nyújtották fejüket és alig észrevehetően lengedeztek a gyenge szélben. Akkor voltak a legszebbek, ha rájuk tűzött a nap. Olyanok voltak, mint kis, bámészkodó, hosszú nyakú madarak.
A moha mellett kedvenc játszóterünk a kamra volt, a ház mögött. Nagy lelkesedéssel öntözgettük a darát, gabonát egyik tölcsérből ki, a másik szitán át. Mi voltunk a két - kissé veszekedős - Hamupipőke. Talán nagyobb élmény volt ezekkel a tárgyakkal játszani, mint bármilyen játékcsodával. Úgysem szerettem igazán a játékszereket.
Azóta hosszú idő telt el. Más lakik már a házban, talán a mohaszőnyeg sincs meg. De nekem az a ház örökre a Dédi háza marad.
És mindig szeretni fogom a mohát, ahogy most szeretem.
