Ropog melegen a tűz bent a házban
Nagy pelyhekben hó hull kint a határban
Egy szomorú szempár onnan bentről kitekint
S kintről valaki szelíd mosollyal egy nagyot odaint
A hóember az, fenyőgally kezével
Koromfekete, kerek, szén szemével
Fülig ér a szája, úgy mosolyog, nevet
Lyukas-fazék fedi be a kerekded hófejet
Ott van az ablaknál a szomorú szempár
Reménnyel telve néz ki, mint aki valakit vár
Dorombol a kályha tüze, de az ajak oly halvány
Egyre jobban ural most mindent a bú és a magány
Kint most, mintha a hóember szólna
Nagy, szén szemével, mintha kacsintana
Ő is magányos, egyedül van, s nagyon fázik
De magányának elűzésére egy dalt dudorászik
Bent a halovány ajak mosolyra húzódik
S a szomorú szempárban fény játszadozik
Orcája, mint a tűzé, oly forró és pirospozsgás
És a hangulata is immár kevésbé bús, szomorkás
Ha nem is fog jönni az, akire vár már olyan rég
A hóember ott fog állni vele szemben sokáig még
Bátorítólag bólogat, és mosolyogva visszainteget
Így csal a szempárba huncut, játékkal teli fényeket
Két „ember”- és mindketten egyedül
A csend szóltja mindkettőt szüntelenül
A hóember és a bús szemű ember, ketten
Most egymásra tekintenek reményvesztetten
De egyszer csak kopogás hallatszik odakintről
S az a végtelen szomorúság tovatűnik a szemekből
Kinyílik az ajtó, és ott áll az, akire várt már nagyon rég,
Egymás karjába omlanak szorosan-még, kérlek ölelj még!
Közben, kint a hóhullásban a hóember is örül
Mígnem egy kisgyermek vidám kacajjal mellé ül
Kedvesen, gyengéden igazija csíkos sálját nyakán
És vigyorogva teker egy jó nagyot, piros, murokorrán
Most végre boldog mind a két ember
Mert, aki türelmesen vár, az társat nyer
Már hullhat a hó és pattoghat a tűz lángja
Ezt most senki, és semmi, egy picit sem bánja
Szerető társ karjában a szempár kitekint
Tüzes szeme a hóemberre nagyot kacsint
Örökzöld kezével ő pedig válaszként integet
Boldogságot barátjának, magának hosszú telet!
