Hajnalban érkeztem meg az állomásra,
de vajon, hogy jutok a szülői házba?
Az utat fehér kristálylepel takarja,
s messze még anyám két ölelő karja.
Állomás előtt egy szán áll útra készen,
a kocsis int, hogy az apám küldte értem.
Szilaj lovak, gőzölgő párafelhő száll,
bakra felülve egy meleg takaró vár.
Siklik már a szán, és csilingel a csengő,
mellettem elszalad mező, és az erdő.
A fák között a Nap, izzó koronája,
bíborpalástot von a hófehér tájra.
Anyám figyelmének még egy apró jele,
üveg, mely gyümölcsnek tüzével van tele.
Megpihen a kocsis, lovait nyugtatja,
mézes pálinkával kedvemet vidítja.
Száguldunk már újra hegyre fel, völgybe le,
régen látott tájak... szívem sajdul bele.
Tisztáson egy szarvas, területét féltő,
agancskoronáján hókristály az ékkő.
Végre megpillantom kicsiny falum tornyát,
várom, hogy meglássam a szülői portát.
Tornácon anyám áll nézi, hogy jövök-e.
Megőrzöm e képet magamnak örökre.
Mellette az apám, s a húgom kémlelnek,
vajon a szerettük mikor is érkezhet?
Szélesre tárták már a kocsi behajtót,
szememből e figyelem könnyet fakasztott.
Apámnak, anyámnak, süvegel a kocsis.
Siet a dolgára, így hát már fordul is.
Sűrű hóesésben szaladnak elébem,
mily' jó érzés az, hogy végre hazaértem.
Budapest, 2009. december 28.
