Nem fogod meg kezeddel, ám átéled szíveddel,
évről évre ismétlődő, benned rejtőző,
szeretettel.
Most künn röpköd a madárka az udvaron,
majd lombok közé szállva a kemény száraz
magvakat kalapálja,
a szilva szemeket is kipróbálja
csöpp kis begyét traktálja.
Bogarakat ritkít fürgén,
nem mutatkozik be nekem, mert illene őt ismernem,
nap hevében, lelkes, vidám pára még.
Nincs gondja első ember havában,
piciny torkát nektár lével öblögeti,
méhecskéket ügyesen elkerüli,
dalolva, csivitelve a természetnek
mindezeket megköszöni.
Ajaj, lejönnek az almák a földre,
szól a gyümölcs:
"Gazduram!....... siess, szedj már le"!
Így zúgnak fák lombjai: ágaim oly elfáradtak, a
hosszú téli alvásra vágynak”.
Besztercei szilva szemek,
még ott büszkélkednek, aszalódnak,
széllel lengnek, jobbra, balra
ágacskákba kapaszkodva.
"Ni-ni: minden termés eltűnt tova"!
szólt a mókuskoma,
ez már Október hava,
szőlőszemek a hordókba gurulnak,
hűvös szellő fagyot is hozhat.
Novemberben: Te Ember, szomorú ne légy,
de kicsit reszkess, mert hidegleléssel ébredhetsz,
jött fagy felém késő este,
majd ködöt köpött éjjel, széjjel,
vedd magadra kabátodat, s óvjad házi állatodat.
tollasoknak szőrösöknek ekkorra lesz,
önnön ruháik megsokszorozva.
Emberek kis palántája, kilép az ajtón, ott künn látja,
nem látja! eltűnt a sok szép virág,
eltűnt a zöld ruhatár, minden csupa kopár,
ezt Ő nem érti, csak pici száját lebiggyeszti.
Napok jönnek napok múlnak, unalommal sorakoznak,
míg egy kurta napnak hosszú-hosszú éjjelén,
kifakul az egész világ,
fehér lesz kint minden, s jaj a lelkem,
mint a jégverem, ez a Decemberem.
Nem kedvelem csak megérkezett,
ablakomon jégvirág is termett,
hiába süti a Nap, hiába olvassza,
másnap újra virít a jégvirág pára
és a Nap is viszont látja.
Vidám gyerek sereg csetlik, botlik a jeges havon,
jégköröket írnak ott a tükör tavon,
téli szünet, hóember, közeleg a szilveszter.
Januárra csonttá is fagy minden,
hóvirág még nincsen?
Csak a hideg, rideg dermesztő jég,
s a ropogó hó a talpak alatt,
riadt madarak a kéklő ég alatt,
lesz még fakult, fehér hónap ajaj...
Siklik a szán, fut és szalad, a szélfujta, táj,
vakító fergeteget – fékezzétek – emberek!
Hó dűnék közt bukdácsolva keres a vad,
kellene valami jó falat!
Kutat , korog a gyomra,
már tudja érzi, - kétlábúakra - lesz utalva.
Majd egyszer csak,
megnyugszik minden, ami fehér porból fakadt,
talán a szél is elakadt?
Majd dühödten tombolva újra éled, pedig nemsokára véged!
mert a Február arra vár, hogy kisüssön a nap már.
Még ott lóg jégcsap, Ég és Föld közt,
még vacok a hideg a fogak közt,
ám délről enyhe szellő lengedez, parányi meleg érkezne,
ha „Télapó” egy kicsit kegyes lenne, s engedne.
Idő múlva, jó testvérként feleznek:
fél tél, fél tavasz, fél hideg, fél meleg,
Március kicsit kevertelek.
Ő S Z és T É L befejeztelek!
Eddig tartottal, hónapokig futkostál,
J é g c s a p c s ó k k a l b ú c s ú z t á l !
