A naptár lapjait lapozgattam, amikor megláttam, Zoltán névnap közeleg. Zoltán nevű ismerőseim leltározgatása közben eszembe jutott az a gyerek, akivel 1990 tavaszán találkoztam. Mindössze néhány órát töltöttem társaságában, de a találkozás körülményei, és a kis fiú viselkedése olyan mély nyomokat hagyott emlékezetemben, amit még sokáig nem írhat felül semmi.
Abban az évben már túl voltunk Románia sorsfordító forradalmán, a kommunista uralkodó, és felesége megkapta a számukra kiszabott puskagolyókat. A világ felháborodással értesült a Ceausescu család rémtetteiről, és minden jóérzésű ember próbált segíteni a nagy nélkülözésben ott élőkön.
A Magyar Televízió bemutatott egy filmet, melyet a Francia Televízióval közösen készített a romániai Csegődön, ahol árva gyerekeket tartottak állati sorban a lepusztult állapotú Tisza-kúriában azzal a céllal, hogy mielőbb meghaljanak. A halálra éheztetett, összevert gyermekek beton padlós fűtetlen helyiségekben, ruhátlanul tengették siralmas életüket, és ha elérkezett a számukra megváltást jelentő halál, akkor a kastély parkjában egyszerűen eltemették őket. Ezt a filmet nem lehetett száraz szemmel végig nézni.
A sors véletlen játéka úgy hozta, hogy egy segélyszállítmánnyal éppen oda mehettem. Egy újpesti fuvarszervező iroda alvállalkozója voltam akkoriban. Az iroda vezetőjének unokaöccse, aki alapító tagja volt a fiatal demokratákat tömörítő szövetségnek, megszervezett egy szállítmány, hogy annak a csegődi gyermekotthonnak különféle berendezéseket és ápolási anyagokat juttasson el. Ehhez kért szállítóeszközt, és én örömmel, ellenszolgáltatás nélkül vállaltam el. Az irodavezető a jó üzleti lehetőséget azonnal észrevette ebben a vállalkozásban, hiszen indulásomat a TV Híradó is bemutatta, melynek során jól látszott a fuvariroda teherautómon elhelyezett reklámja.
Az indulás napjának reggelén a Heim Pál Gyermekkórház pesterzsébeti raktárából használt (leselejtezett) gyermekágyakat vettem fel először, aztán a fiatal demokraták irodájából az adományozóktól összegyűjtött anyagokat, pelenkákat, tisztítószereket, villanykörtéket, élelmiszert és gyümölcsöt tartalmazó ládákat raktam fel. A nagyváradi RMDSZ Gyermekmentő szolgálata képviseletében itt tartózkodó fiatal lány rövid beszédében megköszönte az adományt, majd elhelyezkedett a teherautó jobb oldali ülésén, és elindultunk a román határ felé.
Délután, már az ártándi határállomáshoz közeledtünk, amikor megálltunk egy útszéli vendéglő parkolójában, hogy mielőtt elhagyjuk az országot, együnk valamit. Természetesen útitársamat én vendégeltem meg, nagy élvezettel tömött magába hat szelet rántott húst, amit hat üveg Coca-Cola öblített le. Sok-sok év koplalása adott magyarázatot jó étvágyára.
Útközben elmondta, hogy szállítmányunkat Nagyváradra visszük először, majd másnap kivisszük a csegődi kastélyba, a gyermekotthonba. Azt mondta még, hogy nem kell már borzasztó körülményekre számítanom, mert az intézményt német szamaritánus orvosok vezetik jelenleg, a személyzetet lecserélték, az ott dolgozók a bérük egy részét német márkában kapják, hogy ne lopjanak el a gyerekek elől semmit. Folyamatos felújításokkal, új fűtési rendszerrel, parkettázással látják el a szobákat, minden tőlük telhetőt megtesznek annak érdekében, hogy a kis gondozottak életét szebbé tegyék. Azért még vannak tennivalók, majd meg fogom látni, mondta.
A határátkelésre több kilométeres sorban száznál is több autó várakozott. Megálltam, egy fehér lepedőre festett nagy vörös kereszt, melyet a teherautó elejére erősítettem, csodákra volt képes, baj nélkül megelőzhettem az egész sort. A magyar határ-rendész és vámos szinte bele sem nézett a papírjainkba, és mehettünk is a román oldalra. Ott útitársam két mondattal elérte, hogy a máskor több órát igénybe vevő határátlépés két percre zsugorodott, és már gurultunk is Nagyvárad felé.
Amikor beálltunk a nagyváradi RMDSZ székházának udvarára, és átadtuk a teherautó őrzését két géppisztolyos, kutyás őrnek, már éjszaka volt. Fiatal útitársnőm belém karolt és elindultunk a sötétségben szálláshelyünk felé. A kihalt utcán egyszer csak borzalmas csörömpöléssel egy kivilágítatlan villamos robogott el mellettünk, pár száz méterrel előttünk megállt (ott megállója volt), felkapcsolt világítás mellett az utasok le- és felszálltak, majd ismét kihunyt minden fény, és a jármű tovább robogott. Furcsa takarékosság, gondoltam magamban. Ebben, a számomra idegen városban, az éjszaka közepén nem éreztem biztonságban magam, noha kísérőm magabiztos viselkedése megnyugtató volt. Arra gondoltam, hány autó tűnt el ez idő tájt, rakományával, vezetőjével együtt Romániában a forradalmat követő pár hónap alatt. A sötétségben közben egy nagy térre érkeztünk, egyik oldalán szürkeségbe burkolózva a Nagyváradi Színház egykoron impozáns, most komor épülete magasodott. A lány a színház mellett, egy régi polgári palota első emeletén lakott, édesapja, amíg élt, a színház karnagya volt, ezért kapott ott lakást. A nappaliban álló kanapén elhelyezett pléd volt éjszakai szállásom minden kényelme, a fürdőszobában a villany felkapcsolása 8-10 hüvelykujjnyi csótányt késztetett sötétebb zugokba rohanni.
Reggel vendéglátóm édesanyja szerény reggelivel kínált: valami gyanúsan sötét kenyérszeletre kent, még Magyarországról magunkkal hozott Rama margarin, és hozzá a barna héjától lehámozott érdekes ízű retek, amiért hajnalban két és fél órát állt sorban a nagyváradi piacon. Hálásan fogadtam el, tudván, ez az ő helyzetükben fényűzésnek számított.
Az RMDSZ székház nagy nyüzsgéssel fogadott minket, miután az odavezető utunkon megbámulhattam immár nappali fényben is a csattogó villamost, oly mértékben megette már a rozsda, hogy az oldalára rágott réseken keresztül láthatóvá váltak az utasok cipői.
A leány munkatársai várakozásra kértek minket, mert valaki elrohant a Dacia szervizbe, ott ígértek fehér festéket, és ecsetet, amivel az általunk hozott gyerekágyakat lefesthetjük. Már csaknem dél volt, amikor nyeregbe szállhattunk, Szalonta után balra fordulva az útnak nem nevezhető hepehupákon, mintegy 12 km-t alig háromnegyed óra alatt megtéve a csegődi kastély kapujához érkeztünk, amin a teherautóm nem fért be. Itt útitársnőm gyalog bement, hogy megtudakolja, hol tudunk bejutni a parkba.
Amikor visszafelé közeledett, már nem egyedül jött. Egy kisfiúval érkezett, aki miután elhelyezkedett a motorháztetőn, megmutatta azt a néhány száz méterrel feljebb lévő csapást, ami a kidőlt kerítésen át egészen a kastély teraszáig vezetett.
Mosolygós arcú, nyílt tekintetű, tüskehajú fiú volt, a néhány milliméter hosszúságúra nőtt haja alig takarta a koponyáját sűrűn barázdáló forradásokat. Kreol bőre ellenére kissé fakó, vérszegény, vitaminhiányos és alultáplált gyerek benyomását keltette bennem. Amikor valamivel később megtudtam, hogy Zolikának hívják, és már 14 éves, még inkább megdöbbentem. A kis túlélő alig 8-10 évesnek látszott.
Érdeklődéssel nézte körbe a teherautót, majd a lezárt szerszámos ládánál megállt, és így szólt:
- Add nekem a lakatot. Gyűjtöm.
- Tényleg? Mennyi gyűlt már össze? – kérdeztem.
- Ez lesz az első – szólt komolyan, és én egy pillanatig nem tudtam eldönteni, hogy csak tréfál, vagy igazán akarja.
Egy német doktornő irányításával minden ládát, dobozt és csomagot egy padlásfeljáró zárható ajtaja mögé hordtak, csak a kis vaságyak maradtak a teraszon. Néhány asszony hozzálátott, hogy lemossa azokat, ha majd megszáradnak, elkezdhessék a festést.
Gondoltam, körbenézek addig a parkban. Zolika megragadta a kezem, és bárhová mentem, mindenhová elkísért, nem tudták tőlem elparancsolni. Egy tisztáson, a pázsitra terített pokrócokon a kis lakók sütkéreztek a májusi napon. Egy-egy pokrócra 6-7 gyermeket ültettek, mindegyik pokróc mellett egy-egy ápoló felügyelt. Megálltam az egyik ápoló mellett, aki a négykézláb mászkáló kicsinyeket igyekezett a pokróc négyszögén tartani, és megkérdeztem tőle, hogy a forradalmuk után érkeztek-e újabb gyermekek az intézménybe. Mivel nemmel válaszolt, kérdőn mutattam a pokróc szélén fekvő, pólyába csomagolt csecsemőre, aki csukott szemmel, karját ütemesen rázogatva könnyek nélkül sírt.
- Hát akkor hogy került ide ez a pár hetes baba? – kérdeztem.
- Uram! Az a gyerek öt éves. A folyamatos nélkülözéstől a fejlődése ennyire leállt, nincs hat kiló sem, és mellesleg agykárosodásban is szenved.
Nem tudtam megszólalni. Ekkor tűnt csak fel, hogy a kis ártatlannak milyen öreg az arca. De az agyam képtelen volt felfogni a látványt, hiszen otthon nekem is 15 hónapos kisfiam volt, aki életkorának normális fejlődési állapotában ehhez a picihez képest óriásnak számított. Rosszulléttel küszködve léptem tovább, önkéntelenül is megszorítva Zolika apró kezét. Tudtam, hogy amit ezekkel a gyerekekkel tettek, az megbocsáthatatlan, és soha többé nem szabad előfordulnia. Még hónapokkal később is, valahányszor kisfiamra néztem, felrémlett előttem az a csepp öreg arc, amit ott láttam, és hálát adtam a gondviselésnek, hogy a mi gyermekünket ilyen sors nem érte.
Reméltem, hogy az új gondozó személyzet már másképpen ápolja ezeket a szerencsétlen gyermekeket, de rövid ott tartózkodásom alatt ebben kétszer is csalódnom kellett. Egy távolabb leterített pokróc gyerekeire vigyázó férfiápoló, kezében egy vesszővel, a pokrócról lemászó csöppségeket ütlegekkel bírta rá, hogy visszamásszanak számukra kijelölt helyükre. Miután felháborodva rászóltam, hogy nem libákat legeltet, ne üsse a gyerekeket, elvigyorodva kijelentette:
- Ezek idióták, nem gyerekek, szóból nem értenek!
Legszívesebben őt vesszőztem volna meg ezért.
A másik esetnél még felháborítóbb dolog történt. Felhívták a figyelmemet, hogy a vezetékes víz koli bacilussal fertőzött, ne igyak belőle. Ha szomjas vagyok, kérjek palackozott vizet a német személyzettől. Így hát bementünk Zolikával az épületbe, hogy iható vizet kérjünk. Az egyik szobában, amíg az ott dolgozó asszony vizet hozott, Zolika felkapott a mosdó mellől egy poharat, a vízcsapból engedett bele pár kortyot, gyorsan megitta, majd újra pár korty, lenyelte, és ismét pár korty következett. Mindig csak keveset, attól tartva, hogy hamarabb kiveszik a kezéből a poharat, mielőtt ihatna. Hiába kiáltottam rá, hogy nem szabad, hogy beteg lesz.
Az asszony visszatért az üveges vízzel, és elmondtam neki: Zolika ivott a csapvízből.
- Nem számít – mondta, - ha beteg lesz, legfeljebb majd kiküldjük a kórházba.
Azzal szerinte a dolog el volt intézve. Közönye megerősített abban a hitemben, hogy az új személyzet sem sokkal jobb, mint Ceausescu idején volt.
Elkezdték festeni a kis ágyakat, hogy hasznossá tegyem magam, én is kértem egy ecsetet. Zolika is festeni akart, de nem engedték meg neki, mondván: csak mindent összemaszatolna. Így hát a magam ecsetét adtam oda neki, megmutattam, hogyan húzza ki az ecsetből a felesleges festéket a festékesdoboz élén, nehogy a földre csöppenjen a drága festékből. Olyan ügyesen csinálta, mintha nem először tenné.
Délután eljött a visszaindulás ideje. Zolika nem akart elengedni, meg kellett ígérnem, hogy megint meglátogatom őt, és viszek neki lakatot. Így is könnyekben úszott a szeme, és bevallom, nekem sem volt könnyű otthagyni őt.
Szalonta és Nagyvárad között, az út mentén Halászcsárda kínálta szolgáltatásait, és miután éhesek voltunk, vendéglátóm viszonozni akarta az előző napi meghívásomat, betértünk, hogy együnk valamit. A pincérnő nem beszélt magyarul, pedig még 20 km sem volt a magyar határig. Enni csak sült húst tudott kínálni, inni meg csak sört. Mivel sört nem ihattam, kértem, hogy hozzon jó hideg vizet. Hamarosan megjelent, megnyugtatott minket, hogy készül az étel, és lerakott az asztalra egy korsó sört, és egy kis pohár vizet. Azt azonnal megittam, mert szomjas voltam, és szóltam, hogy megfelel, hozzon belőle egy kancsóval. A sörre pillantottam, de nem volt gusztusos látvány, zavarosságával leginkább mustáros vízre hasonlított.
A mintegy fél órás várakozás után kihozott sült hús sem nézett ki jobban. Mivel valószínűleg nem rendelkeztek hűtőszekrénnyel, a húst felhasználásáig füstöléssel tartósították. Ebből a füstölt húsból faragtak le kisebb szeleteket, amit előbb megfőztek, majd valami ezer éves avas olajban megsütöttek. Az íze a főző lében maradt, a sütés során hozzáadott íz is csak tovább rontott rajta, de már olyan éhesek voltunk, hogy így is megettük.
Nagyvárad szélén még egy kávéra is meg akart hívni fiatal vendéglátóm, de arra hivatkozva, hogy még sötétedés előtt át szeretném lépni a határt, köszönettel lebeszéltem a kávézásról. Miután a színháznál elköszöntünk egymástól, én a határ felé indultam. Szerencsémre rakomány nélküli autóval megelőzhettem mindenkit, és hamarosan egy magyar eszpresszóban iszogathattam a kávémat. A hazai föld, az otthon közeledésének reménye valamelyest megnyugtatták háborgó lelkem, és megállapítottam, hogy a nem egészen 22 órás kint tartózkodásomnak egyetlen kellemes emléke maradt. Zolika szeretetre éhes kis keze a kezemben. Nem tudom, mi lett veled, húsz év telt el az óta. Remélem, megtaláltad a helyed az új világodban, talán már nagy lakatgyűjteménnyel rendelkezel. Bizonyára találtál valakit, akinek foghattad a kezét, komoly férfivá értél, és az is lehet, hogy a te kezed is fogja már egy apró kéz.
Boldog névnapot Zolika!
Budapest, 2010 március.
