A férfi nyugtalanul dobálta magát a fekhelyén, és halkan motyogott: „nem… ez nem lehet, hiszen tettem semmi rosszat!”, majd a másik oldalára dobta magát, és felkiáltott: ” Jönnek!” Odakint már világosodott, ébredezett a város. A hézagosra eresztett redőny résein át beszűrődtek az utca zajai. Egy erős fékcsikorgásra az alvó felriadt, felült az ágyon, és csodálkozva nézett körül, hirtelen nem tudta, hol van. Ez egy hotelszoba, jutott eszébe. Elvette a karóráját az éjjeliszekrényről, és megnézte az időt.
- Fél öt… hamarosan indulnom kell - gondolta, és felkelt.
Kiment a fürdőszobába, teleeresztette a kádat, elnyújtózott benne, és várta, hogy a forró víz kioldja zsigereiből a rossz álmok - okozta feszültséget. Hiába teltek el évek, álmaiban azok a napok most is olyan elevenen támadnak fel, mintha tegnap történtek volna.
Nagy gonddal öltözködött. Vajszín ingéhez zöld csíkos nyakkendőt kötött, tört-fehér vászonnadrágot húzott, majd belebújt a cipőjébe, és elindult. Amikor leadta a recepción a kulcsát, megkérte a portást, hogy hívjon egy taxit. Mehetett volna a repülőtéren bérelt Volkswagennel is, de vonattal akart utazni, ahogy régen, amikor Juli ölelő karja várta az állomáson.
- Keressünk egy virágüzletet, utána az állomásra megyünk – mondta a taxisnak, és hátradőlt az ülésen.
A langyos júliusi reggelen néptelen volt az állomás. A vonat csak rövid ideig állt, a sínek mellett nem várakoztak felszállók, leszálló is mindössze egy volt. A sovány, őszes hajú jó ötvenes férfi csomag nélkül érkezett, csak egy selyempapírba burkolt csokrot szorongatott a kezében. Az utas egy ideig bizonytalanul nézelődött a peronon, azután elindult a kijárat felé.
- Ez sem sokáig marad - nézett utána a forgalmista, majd felemelte a tárcsáját.
Az idegen megállt az állomásfőnök háza mellett, és a kiskert virágait bámulta, azután a kezébe lévő csokorra pillantott, és elégedetlenül megcsóválta a fejét. Amikor észrevette az ágyások között hajladozó testes nőt, elmosolyodott, a kerítés mellé lépett, megköszörülte a torkát, és enyhe idegen akcentussal megszólalt.
- Jó napot, Boris néném! Még mindig a magáé a legszebb virágoskert. Gyönyörűek a tátogói.
Ahogy a férfi árnyéka a lécekre vetődött, az asszony felpillantott. Kutatva fürkészte a jövevény arcát, közben zavartan igazgatta a kendőjét. - Gergő? - kérdezte végül kis bizonytalansággal a hangjában. - Gergő, igazán te vagy az? - bukott ki belőle a felismerés öröme.
- Örülök, hogy nem felejtette el azt a nagy kamaszt, aki rendszeresen dézsmálta a virágait.
- Sokszor nagyon mérges voltam rád, hiszen a ti kertetekben is nyílott mindenféle – derült Boris néni az emléken.
- Csakhogy azt Juli felismerte volna, hiszen szomszédok voltunk. A virágot lopni kell, hogy a lyány méltányolja az értékét.
- Igaz, ami igaz… Gyere be egy pohár málnaszörpre - invitálta a nő szívélyesen, és megnyitotta előtte a léckaput. - Bort is kaphatsz, ha…
- Köszönöm, elfogadom, ha nem zavarom - bólintott Gergő. Amikor belépett, átölelte a terebélyes testet, és az ősz haj, a ráncos arc ellenére egy villanásra a régi Borist látta, a fiatalasszonyt, aki alig tíz évvel volt idősebb nála, de már három poronty kapaszkodott a kötőjébe.
A veranda hűvösében telepedtek le.
- János bátyám? – érdeklődött Gergő, miközben megjáratta szemét a takaros helyiségen.
- Szombathelyre ment az állomásfőnökségre, de a fél kettessel megjön – mondta Boris, közben szódát, szörpöt, egy kancsó bort hozott, majd egy kockás konyharuhával letakart cseréptálban sajtos pogácsát tett az asztalra.
- Láss hozzá, ne kéresd magad!
- Van még a kásztliban - somolygott a vendég.
- Te még ilyenekre is emlékszel?
- Mindenre - rekedt el a férfi hangja.
Az asszony a terítő rojtjait babrálta, és sokáig nem válaszolt. Amikor megszólalt, a hangja tele volt szomorúsággal. – Harminchárom év… épp annyi, amikor utószor láttalak.
A férfi maga elé nézett, és miközben gyötrődve felidézte az utolsó itthon töltött hetek eseményeit, veríték gyöngyözött a homlokán.
- Éjszaka jöttek... Megállt a ház előtt egy autó… Annyira éberen aludtunk, hogy azonnal meghallottuk. Kiszuszakoltam magam a szomszéd udvarra nyíló kamraablakon, és elmenekültem. Apám esküdözött az ÁVH-soknak, hogy fogalma sincs, hol vannak a fiai, erre megverték. Feltúrtak mindent a ház körül, de a bátyámnak volt annyi esze, hogy nem otthon bújt el. Apámat elvitték… Csak másnap éjjel mertem hazamenni. Édes nagyon sírt, és azt mondta, nem vagyunk biztonságban, próbáljunk szerencsét, hátha sikerül elmenekülni a zöldhatáron át.
Gergő Borisra fordította a tekintetét, szemében gyötrődés és szégyenkezés látszott.
- Isti… az én bűnöm, nem voltam elég erőszakos vele, hiszen ő nagyobb veszélyben volt, mint én. Amikor kiadták nekik a tűzparancsot, ő és még néhány katonatársa eldobták a fegyverüket, nem voltak hajlandók a felkelők közé lőni. Akkor már egy hete a malomban bujkált. Este, amikor ételt vittem neki, könyörögtem, hogy szökjünk át Ausztriába. Hiába beszéltem, dühösen rázta a fejét, nem megy sehova, a saját hazájából nem fog elmenekülni, de egyébként sem bánthatnak bennünket, mert nem tettünk semmi rosszat, csak jobb életet szerettünk volna magunknak
- A haditörvényszék mégis halálra ítélte… – sóhajtott fel az asszony. – Amikor megtudtuk, hogy kivégezték, először el sem akartuk hinni. Szörnyű hetek, hónapok köszöntöttek ránk, egymástól is féltünk…
Gergő nagyot nyelt, és már csak suttogott:
- Amikor Istit letartóztatták, Édes könyörgött, hogy bújjak el valahol. Nagyon féltem, de… de legalább a maradék méltóságomat meg akartam őrizni, hogy ha értem jönnek, de a disznóól alól húzzanak elő. Teltek a napok, és nem történt semmi. Kezdtem megnyugodni, és lassan visszazökkent minden a régi kerékvágásba… azután egy nap megkaptam a dékán értesítését, hogy a rendszerellenes tevékenységem miatt kizártak az egyetemről. Az álmom… híres gyógyszerkutató akartam lenni. Keserű voltam, és csalódott, többé nem akartam ebben az országban élni. Elhatároztam, hogy elmegyek. Kockázatosnak ígérkezett, mert akkor már nagyon őrizték a határt. Egy embercsempész vezetett át hatunkat, egész éjjel csúsztunk-másztunk, gyakran csak négykézláb haladhattunk. Egy osztrák menekülttáborba kerültünk. A sivár körülmények a lehető legrosszabbat hozták ki az emberekből, egymást is meglopták. Borzalmas volt… hetek óta vártam a kanadai vízumra, de semmi. Örültem, amikor bekerülhettem egy Brazíliába tartó csoportba. Mezőgazdasági munkás lettem, cukorrépát szedtünk. Nem volt szokatlan a mezei munka, mégis megkönnyebbültem, amikor végre megkaptam a beutazási engedélyt, és sikerült kijutnom Kanadába.
Ismét maga elé nézett, és így fejezte be:
- Az elmúlt években sokat gyötrődöm amiatt, hogy nem kellett volna elmennem. Juli, a szüleim… Apámat biztosan a bánat emésztette el… Igaz, ő gyenge fájú volt mindig, meg azután sok volt neki az a hat év fogság Szibériában…
- Talán jobb, hogy nem maradtál, mert ha akkor téged is lefognak, azt anyád sem éli túl - nyugtatta az asszony. Éveken át az tartotta benne a lelket, hogy egyszer még találkoztok. Most már más világot élünk, jöhetsz-mehetsz kedvedre. Tavaly a Csámpás Molnár fia is hazajött. De keressünk vidámabb témát. Mi van veled, hol és hogy élsz? Család? Gyerekek?
- Kanadában élek, Ottawában. Amerikai nőt vettem feleségül, de két év után úgy döntöttünk, hogy elválunk, annyira nem egyezett a természetünk.
- Sajnálom, hogy így alakult.
- Ne sajnálja, Boris néném. Emili túlontúl amerikai volt az én túlzottan magyaros temperamentumomhoz, mindegyikőnknek jobb így. Szerencsére még nem volt gyerek, Emili várni akart addig, amíg mindenünk meglesz.
- Hm… és most? A temetőbe jöttél? – nézett az asszony a selyempapírba burkolt virágcsokorra.
- Igen, oda is… azaz majd meglátom – bólintott Gergő.
- Gyere, szedünk a kertből frisset, ennek az üvegházi csodarózsának már annyi! Ha végeztél, gyere vissza, addigra elkészülök az ebéddel, és itthon lesz János bátyád is.
A temető óriásira nőtt az elmúlt évek alatt, beborította a kakukkfűillatú mező nagy részét. Meg sem találta volna a sírt, ha Boris el nem igazítja. A hársfák tövében szépen gondozott, kettős sírhely vigyázta a szülei álmát. Térdre rogyott a kopott fejfák előtt, és elszoruló torokkal olvasta a feliratokat: Sánta István, élt 58 évet. Sánta Istvánné, élt 60 évet. Amit rég nem tett, imádkozni próbált, de hiába keresgélte emlékezetében a Miatyánk szavait, csak töredékek jutottak az eszébe. - Bocsássatok meg, hogy nem voltam itt, amikor szükség volt rám - mondta végül, majd felállt, és leporolta a nadrágját.
- Ki hozhatta? - nézte a befőttesüvegben az elszáradt virágokat. - Egyáltalán, ki gondozza a sírt? - töprengett a viruló muskátlik láttán. - Víz kellene - gondolta, és körülnézett, hogy megvan-e még a gémeskút. A gém éppen ott meredt az ég felé, ahol emlékeiben őrizte. Megfogta a rudat, és játékos örömmel lenyomta a vödröt. A friss vízzel teletöltötte a magával hozott befőttesüveget, és visszasétált a hársfák alá. Az út mentén, a nyárfák tövében egy frissen hantolt sír mellett haladt el. Néhány másodpercre megfordult a fejében, hogy megnézi a koszorú alatt a fejfa feliratát, de azután mégsem tette.
A szarkalábakból, tátogókból álló tarka csokrot eligazgatta a befőttesüvegben, majd a két fejfa közé állította. – Nagyon meleg van, indulnom kellene – gondolta. Még egyszer alaposan szemügyre vett mindent, agya lefényképezte a bordó-piros muskátlikat, a szegély ezüsttel tarkázott harmatos zöldjét, hogy mindig emlékezzen rá, azután megindult kifelé a murvával felszórt úton.
A kovácsoltvas kapu előtt megállt, nem tudta, merre forduljon. - Juli… látnom kell, mielőtt visszamegyek-– futott át az agyán a gondolat, de el is vetette mindjárt. Ugyan, rég volt, elmúlt. Mi várhatnék, hiszen búcsúszó nélkül mentem el.
Jobbra fordult, az utcájuk felé. Az esze tudta, hogy felesleges fájdalmat okoz magának, mégsem tudott ellenállni a kísértésnek. - Itt laktak Bíróék, ez meg a Dadogós Horváték háza volt - sorolta, de a látottak nem egyeztek azzal a képpel, amit az emlékeiben őrzött.
- A következő a mienk - suttogta maga elé, és a szíve dübörögve verte az ütemet. Hogy megnyugodjon, egy pillanatra behunyta a szemét, úgy lépkedett tovább. Amikor kinyitotta, a boltíves, tornácos, vert falú ház helyén modern, kétszintes épületet látott. A vén eperfa sem őrizte a bejáratot, melynek lombsátrában először csókolta meg Julit. Nem fájdalom volt, amit érzett, inkább valami halk bánat, mégis könny szökött a szemébe. Újra behunyta a szemét, hogy előcsalogasson valamit, ami még maradt a régi életéből. Szemhéja megrebbent, amikor megpillantotta az apját, ahogy görnyedt háttal, köhögve üldögélt a kapu melletti lócán, és nagyokat bólintva köszöngetett az ismerősöknek. Látta az anyját, ahogy két kezét a köténye alatt összefonva állt a kapuban, várta a mezőről hazatérő teheneket. Hallotta az alkonyi csend hullámain úszó kolompszót, orrában érezte a frissen fejt tej kakukkfű és pitypangillatát. Egy pillanatra Istit is látta, ahogy fején a félrecsapott kalappal nyitotta a léckaput, amikor hazaért a búcsúbálból.
Felsóhajtott, és a szomszéd házra nézett. A nádtető helyett piros pala fedte, de a falai ugyanolyan fehéren világítottak, a gádor boltívei alatt a muskátlik is ugyanúgy virítanak, mint hajdanán. A hátsó kertre fordult a tekintete. Az épület melletti tisztáson, két fa között szárítókötél feszült, egy törékeny nő éppen teregetett. Megállt, és álmodozva nézte a kecses alakot, amint hajladozott, mind nádszál a lenge szélben; ahogy ágaskodott, miközben a kötélhez csíptette a kimosott lepedőket, lábikráján megfeszültek az izmok.
- Juli! – szaladt ki a száján. Tudta, hogy ostobaság, amit gondolt, hiszen harminchárom év telt el, de valami buta reménykedés azt sugallta, visszafordult az idő kereke.
Amikor a nő megfordult, már tisztában volt vele, hogy nem a 17 éves Julit látja, a harminc körüli fiatalasszony haját melírcsíkok tarkázták, s a szeme sem égszínkék volt, hanem fekete.
- Ismerjük egymást? - mosolygott rá a fiatalasszony, és közelebb jött.
- Nem hiszem - rázta a fejét -, azaz biztosan nem. Valamikor ott laktam - intett a szomszédos telek felé.
A nő közelebb jött, és kutakodva vizsgálta az arcát. - Gergő? - kérdezte tétován. Persze, nem is lehet más! Hej, de boldog lenne az édesanyám… ha két héttel előbb jön… az elmúlt években rengeteget mesélt magáról… - sorolta.
- Elkéstem - nyögött fel Gergő. Azonnal a frissen hantolt sír jutott eszébe, és valósággal szíven ütötte a nő vidám hangja.- Ennyi csak a gyász, az utánunk való bánat? – futott át rajta valami ismeretlen fájdalom, és felemelte a kezét, hogy megállítsa a szóáradatot. Nem akarta hallani, mi történt, nem volt felkészülve rá. Még nem.
- Nagyon sápadt, rosszul érzi magát? - mustrálta Kisjuli a férfi hamuszürke arcát. - Jöjjön be, adok egy pohár vizet - hívta. Kilépett a kapu elé, belekarolt Gergőbe, és bevezette az udvarba. – Talán itt a hűvösön – kínálta hellyel a diófa alatti padon. Befutott a házba, hamarosan egy műanyag flakonnal tért vissza. Töltött a férfinak, és gyengéden a szájához emelte a poharat. - Igyon – mondta.
Gergő a pohár oldalán gyöngyöző párát figyelte. - Mint a könnyek… a soha el nem sírt könnyek - gondolta szomorúan, és belekortyolt az ásványvízbe. - Köszönöm, már jobb - bólintott. Nagy levegőt vett, majd elszántan megkérdezte: - Juli… az édesanyja… mikor? – harapta el a mondat végét, és rettegve várta a feleletet.
- Két hete vittem Balatonfüredre, a szívszanatóriumba. Még egy hétig marad. És maga? Mennyi időre jött?
A férfi már nem figyelt a lányra, ereiben vadul száguldozott a vér. - Él! Él! Él! - zakatolt az agyában a két betű. - Istenem, legalább él! Valami komoly? - nézett aggódva Kisjulira.
- Valószínűleg pacemakerre lesz szüksége, és Veres tanár úr emiatt rendelte be. Tudja, a pacemaker…
- Igen, tudom, mi az, egészségügyi vagyok.
- Orvos?
- Nem, gyógyszerkutató.
- Persze, hiszen anya említette, hogy gyógyszerésznek tanult, mielőtt… de úgy emlékszem, félbehagyta.
- Odakint újból elkezdtem. De most már inkább magáról beszéljünk. Gondolom, férjnél van…
- Eh, nem értem, miért kellene mindenkinek férjhez mennie? Én például soha sem húznék jegygyűrűt az ujjamra - rázta a fejét Kisjuli. - Nem attól leszek valaki, hogy a nevemhez odabiggyesztenek két betűt.
- Ne haragudjon, ha megbántottam, csak tudja… furcsa ilyet hallani egy csinos, fiatal nőtől. Valószínűleg még nem találta meg az igazit. Ha majd találkoznak, meglátja, hogy másként fog gondolkodni.
- Anya azt hitte, hogy megtalálta, és mire jutott vele? Éppen olyan magányosan él - replikázott a lány haragosan, majd enyhültebben folytatta. - Nem bántott meg. Az egyetlen okot, amiért érdemes férjhez menni, azt a munkám megadja nekem.
- Várjon, kitalálom… házasságközvetítő irodát üzemeltet, és más párok sorsának egyengetésében éli ki magát - próbált viccelni a férfi, hogy enyhítsen a hangulat feszültségén.
A lány bosszúsan összerántotta a szemöldökét, éppen valami csípős válaszra készült, de akkor meglátta azt a pajkos villanást Gergő szemében, amit az anyja gyakorta emlegetett.
- Szóval ugrat. Nem, nincs házasságközvetítő irodám. Imádom a gyerekeket, erre utaltam az előbb. Pedagógus vagyok.
- Kemény pálya, de nagyon szép. És az édesapja?
- Meghalt, még mielőtt megszülettem volna. Ketten élünk anyával, remekül érezzük magunkat, és… egyáltalán nem hiányzik a házból egy rigolyás férfi - fejezte be ironikusan a gondolatsort. - De még nem válaszolt a kérdésemre, hogy meddig marad?
Gergő csak a kérdésre válaszolt, a kötekedésre nem reagált:
- A ma esti vonattal visszamegyek Veszprémbe. A hotelben szálltam meg, egy hónapra foglaltam szobát, ha ennél tovább maradok, akkor keresek egy eladó házat. Komoly terveim vannak, de erről még nem szívesen beszélnék.
- Értem. Van egy ötletem - csillant meg a lány szeme. - Délután anyához készülök. Jöjjön velem, Édes nagyon boldog lenne. Utána hazaviszem Veszprémbe, alig harminc kilométer a távolság - intett a fejével a nyitott garázsban álló tűzpiros Skoda felé.
- Semmit sem tennék szívesebben, de…
- Az utóbbi időben sokkal jobban vezetek, már csak elvétve fordul elő, hogy átrobogok a tiloson, vagy felborul az autó - mondta Kisjuli csipkelődő hangon.
- Nem azért, nincs semmi bajom a női vezetőkel - mentegetőzött Gergő. - Nem akarom felzaklatni az édesanyját.
- Fél! – szisszent fel a lány. - Ne legyen már ennyire bátortalan! Amióta a határon lebontották a szögesdrótot, anya mindig azt ismételgette: „Meglátod, Gergő is előkerül, már nem kell félnie semmitől”
- Biztosan neheztel, hogy búcsú nélkül mentem el.
- Soha nem tudja meg, ha nem találkoznak! Azért, hogy bátrabb legyen, elárulok valamit. Mai napig őrizgeti a fényképét és a leveleit, amelyeket Kanadából küldött.
- Hát megkapta őket? - csodálkozott a férfi. - Soha nem kaptam választ, azt hittem…
- Nem akart magyarázkodni, hogy miért nem megy maga után - felelte Kisjuli. - Úgy érezte, nem tud a hazai föld, az itthoni levegő nélkül élni. Menjünk be a házba, készítek egy kis lecsót, ebédelünk, és elindulunk. Szokott kuktáskodni? Be akarom fogni, hogy előbb végezzünk.
- Paprikaszeletelésből doktori disszertációm van - mosolyodott el Gergő, és felállt a padról. - Tudja mit? A lecsót én készítem, hogy megmutassam, egy férfi is képes elsajátítani a főzés tudományát.
- Akkor én addig átöltözöm… Talán fodrászhoz, kozmetikushoz is elmehetnék…
- Na, várjon csak, kis akadékoskodó, majd meglepődik, milyen gyors vagyok! - nevetett rá a férfi.
Út közben keveset beszélgettek, mindketten elmerültek a gondolataikban. Kisjuli nagyon jól vezetett. Figyelmes volt, türelmes, és udvarias, nem hagyta magát sem gyorsabb, sem lassabb tempóra kényszeríteni, mint azt a forgalom diktálta. A balatonfüredi mólónál beállt a parkolóba, és gyalog mentek tovább. A szívkórház impozáns épülete előtt megálltak, és a lány egy pad felé intett.
- Telepedjen le, én felmegyek anyához, és megnézem, hogy érzi magát. Ha minden rendben van, leküldöm magához, én addig beszélek a kezelőorvosával.
Gergő letelepedett a padra, és nézelődött. Az emberek jöttek-mentek, vagy a padokon ülve beszélgettek. A halk zsongás elálmosította, talán el is elbóbiskolt, amikor újra kinyitotta a szemét, a nap már eltűnni készült a házak mögött. A tér kiürült, de az ivókútnál még mindig hosszú sor állt. - A savanyúvíz - jutott eszébe. Dél óta nem ivott, majd elepedt egy pohár hideg italért, elvett egy műanyagpoharat a tálcáról, és beállt a sor végére.
- Megszomjaztál? - hallott maga mögött egy bársonyos hangot, amely az elmúlt évek alatt mindig ott csengett a fülében.
Megfordult, és ott állt mögötte Juli királykék bársony pongyolában, piros szegedi papucsban, szőke haj keretezte arca kipirult, kék szemei lázasan csillogtak a hosszú szempillák árnyékában, csak a szeme alatti fekete karika árulkodott róla, hogy beteg.
- Milyen gyönyörű vagy - szakadt ki a férfiból a vallomás, és megcsókolta az asszony kezét.
- Ötven év felett nem mindennap kapok hasonló bókot - nézett rá csúfondárosan Juli. - Gondolom, te sem ezért utaztad át az óceánt.
- Amikor elindultam, még magam sem tudtam, miért jövök, de most mintha egyre világosabban látnám a célt.
- Ha azért jöttél, hogy megpróbálj magaddal vinni…
- Dehogy! - vágott közbe a férfi. A hangja tiszta volt, annyi őszinteséget és bánatot tükrözött, hogy Juli megenyhült.
- Jól van, na, nem akarlak bántani! Gyere, üljünk le, és beszélgessünk.
- Julikám! Annyi mindent szeretnék mondani. Mentegetőzni, bocsánatot kérni, de tudom, hogy nem ennyire egyszerű – kezdte Gergő.
- De igen, ilyen egyszerű! Akkor, és még sokáig nagyon haragudtam rád, de amikor megkaptam az első leveledet, amelyben elmagyaráztad a tetted okát, megértettem a fájdalmadat, csalódásodat, félelmedet. Már rég megbocsátottam.
- Köszönöm, Julikám - csókolta meg a férfi ismét az asszony kezét. - Most beszéljünk inkább rólad. Hogy érzed magad, mit mond az orvos?
- Sajnos, valóban szükség lesz a műtétre. A tanár úr szerint rutineljárás, de én mégis aggódom. Kisjuli… mi lesz vele, ha én… annyira összenőttünk.
- Ne gondolj erre, nem fog semmi rossz történni.
- De ha mégis… jobb felkészülni mindenre.
- Ha baj van, számíthattok rám. Mindketten. Jó ideje fontolgatom, hogy hazatelepülök, Kanadához nem köt semmi.
- Egyszer már elmentél.
- Most nem fogok.
Az asszony mélyen a szemébe nézett, mintha onnan akarná kiolvasni az igazságot, majd bólintott.
- Igen, hiszek neked. Kell valaki, aki Kisjuli mellett áll, mert rajtam kívül nincs senkije…
- Igaz, délelőtt említette, hogy az édesapja még a születése előtt meghalt – bólintott Gergő.
A nő furcsapillantást vetett rá, végül habozva válaszolt:
– Én aztán tudom, milyen nehéz apa nélkül felnőni, hiszen az enyém is elhagyta anyámat. Talán ezért történt, hogy amikor Kisjuli az apja után kérdezett, azt mondtam neki, meghalt. Nem akartam, hogy sóvárogjon utána, vagy éppen haraggal gondoljon rá.
- Elhagyott? - döbbent meg a férfi.
- El.- bólintott Juli -, igaz, nem tudta, hogy terhes vagyok.
Gergő hitetlenkedve nézett az asszonyra.
- Látom, nem értesz, vagy inkább nem mersz érteni. Hát nem ismerted fel a saját pillantásodat, az orrod ívét, a szád vonalát?
Gergő nem tudott megszólalni, csak bámult Juli kipirult arcába. - Kisjuli! Van egy lányom! - zakatoltak a fejében a szavak.
- Miután elmentél, hamarosan rájöttem, hogy hagytál nekem egy emléket… Amikor megkaptam az első leveledet, arra gondoltam, hogy válaszolok, és megírom, de mégsem tettem. Ahhoz, hogy megtudd, ki vár itthon, haza kellett jönnöd.
Amikor Kisjuli kijött az épületből, és meglátta őket, elmosolyodott. - Szép pár lehettek. Mit mondhatott anya, amitől Gergő szeme könnybe lábadt? Azt hiszem, adok nekik még egy órát – határozta el, és megkerülve a padot elindult a móló felé. A sétány tele volt egymás kezét fogó, vagy csókolódzó szerelmesekkel. Eddig fel sem tűnt neki, hogy mindenki a párjával andalog, de most zavarba jött a felfedezéstől, és igyekezett másfelé nézni.
A halsütőnél vett egy szelet kenyeret, apró darabokat tört előle, és felhajigálta a levegőbe. A sirályok azonnal észrevették a nekik szánt elemózsiát, a feje felett köröztek, és ügyesen elkapkodták a falatkákat. Amikor elfogyott a kenyér, a lány búcsút intett a madaraknak, és lassan elindult visszafelé.
Az anyja és Gergő még mindig ugyanúgy ültek, mint ahogy hagyta őket, és beszélgettek. - Milyen vidám, milyen élénk, sohasem láttam ilyennek - gondolta a lány. - Ezt a fajta örömet eddig sohasem fedeztem fel az arcán, másként viselkedik, mint velem, másként, mint a barátnőivel.
Enyhe zavart érzett, mintha leselkedett volna. Még nem akart a közelükbe menni, pár méterrel távolabb, egy idős pár mellé telepedett le.
- Szerelmesek – intett Anyóka mosolyogva a pad felé, ahol az anyjáék ültek.
- Milyen kedves kép… mintha magunkat látnám hatvan évvel ezelőtt - bólintott Apóka.
- Szerelmesek? - hökkent meg a lány, és ő is odalesett. Meglepetten figyelte az anyja kipirult arcát, csillogó tekintetét, és ahogy néha bizalmasan a férfi térdére tette a kezét. Igen, anya boldog. Lehet harminc évig életben tartani, és az első találkozásnál egy aprócska szikrából újra felszítani a tüzet? Ezek szerint lehet. És akkor apa? Vele hogy volt?
- Anya sohasem szeretett mást, csak Gergőt - ismerte fel. Enyhe fájdalmat érzett, de csak annyi volt, mint egy apró tűszúrás, azonnal tovalibbent a gondolatra, ami motoszkálni kezdett a fejében.Ez az ő történetük, majd elmondják, ha jónak látják - nyugodott meg. A férfira nézett, akinek határtalan gyengédség sütött a szeméből, miközben az asszonyt figyelte.
Kisjulinak kipottyant egy könnycsepp a szeméből. Nem az irigység fakasztotta, hanem a saját tévedéséből fakadó veszteség tudata. Azt hiszem, mégsem természetes, ha valaki társ nélkül él. Anya megtalálta a párját, de én… Mennyi évet elvesztegettem az életemből… de talán még nem késő, lehet akár ötven boldog évem – gondolta. Behunyta a szemét, s amíg a rá váró ismeretlenről álmodozott, távoli harangszót hozott felé a szél. A zúgó-bongó hangok új titkokat suttogtak a fülébe, elhozták hozzá a boldogság ígéretét.
