Mennyi macskakő koppan lábam alatt!
Csak megyünk és megyünk mindhárman,
Sikátorok végtelen tengere velünk halad,
Lépkedünk boldogan, szüntelen vigyázva,
Hogy semmit el ne hagyjon szemünk izgalma.
Azt látjuk, melyet eddig csak fekete könyvünk,
Annyiszor forgatott latin könyvünk papírja
Osztott nekünk. Megannyi olasz őrült!
Íme a Pantheon! Itt vagyunk a Capitolium tetején,
Ódon szívében. A könyvben fekete-fehéren mutatkozott
Most látom tisztán, mit kaptam én a város e csodás éjjelén:
Teljes valójában pompázik e derűs épület; szívembe furakodott.
Mulatozok teljes elmémben. Mindig erre vágytam:
Itt sétálok, hol egykor a dicső poéták és írók,
Az isteni Ciceró, a nagy Vergilius, Horatius lába,
Szintén e köveket járták s én is megyek, míg csak bírok,
Mert ha bele is halok a gyaloglásba, bizony megéri.
Hisz itt járok, hol egykor a nagy emberek lábai,
S tündöklik előttem e nagyszerű monumentum az égig.
Este van, sötét, de kivilágítva még több…
Olaszok sikongnak megállás nélkül,
Hallom távolról a szökőkutak végtelen antik csobogását
S annyi kincse közül mi benne épült,
Róma elénk tárja most csodás dombjának forgását.
Sziklatömbként merülök el a tengerben,
Vágyaim teljesülésének nyugtatóan hűvös erdejében.
Gyakorlom tudásom szüntelen a fejemben, csörtető tereken
Teljes valójában. Nem hagyom, hogy véget érjen.
Micsoda mámoros éj, mennyi gyaloglás! Ez ám a boldogság!
A munkám az élvezet is, ki mondhatja el még ezt?
Friss levegőt fúj a szél arcomba. Csak semmi komolyság!
Az örök város dobbanó szíve ez, ajánlom, míg élsz, hogy nézd meg.
Tovább megyünk fagylaltozva vidáman,
Ilyen finomat még nem ettem: olasz fagylaltot ízlelek el.
Megyünk, megyünk tovább felcsigázva, de vigyázva,
Az est még más dombokat, izgalmakat hozhat meg…
