Szombat reggel van. Egész héten készültem, hogy egy hónapnyi várakozás után ismét találkozzunk. A hét elején esett a hó, és nagyon hideg lett, de az utak járhatók, és tiszták voltak. Reményekkel telve vártam a hétvégét. Nem beszéltük meg, nem is említetted, hogy jössz, de én mégis bíztam. Annyira akartam ezt a hétvégét, utoljára eltölteni legalább egy napot a nagy zűrök előtt.
Festettem, tapétáztam a hálószobában, puha, illatos ágyneműt húztam, zenét, filmet, mécseseket, készítettem elő. Nem volt előttem semmi akadály, olyan erő, és lendület volt bennem egész héten. Évek óta halogatott dolgokat percek alatt elrendeztem.
Csupa kényeztető finomságot vásároltam, és a fürdőt igazi meditációs szentéllyé varázsoltam színes mécsesekkel, füstölőkkel. Hogy teljes legyen a kényeztetés, a bőséges választék érdekében tejjel, mézzel, fürdősóval, gyógyító iszappal gyarapítottam habfürdőimet.
A túltengő energiámat a lakás legapróbb részleteire kiterjedő takarítással igyekeztem levezetni. Persze hiába, mert minden este, mikor odaültem a gép elé, ugyanaz a gyomor remegtető, lélegzetelállító érzés kerített hatalmába, és miután lefeküdtem aludni a puha párnák közé, nem tudtam másra gondolni, csak arra; nemsokára itt leszel...
És lám eljött a várt nap: Szemem kinyitván gyanúsan világosnak találtam a reggelt. Óvatosan elhúztam a függönyt, és amíg a szívem kihagyott két dobbanást, az agyam már kompenzálta a döbbenetet egy ötlettel: nekem kell menni...
Szívem a pillanatnyi szünet után heves dobogással döngette a mellkasom. Egész éjjel esett a hó. Máskor órákig gyönyörködtem volna ebben a csodálatos látványban, de most a terveim keresztülhúzását láttam a még most is hatalmas pelyhekben szállingózó hóban.
Elkeseredetten leültem, és mielőtt átgondoltam volna, már nyúltam a telefonért. Hű barátnőm, társam minden bajban, már tudta. Mielőtt kinyitottam volna a szám, egy kérdés suhant át az éteren:
- Mikor indulunk? Már összekészítettem a verdát.
- Fél órán belül összekészülök - sóhajtottam beletörődve.
- Rendben. - hangzott a rövid válasz, és máris csak a hívást bontó kattanás hallatszott.
Izgatottan futottam három kört a lakásban, ide-oda kapkodva, majd megálltam, becsuktam a szemem, gondolatban téged láttalak, miközben hallottam a hangod: Csak nyugodtan...
Elmosolyodtam, vettem egy mély lélegzetet, és szépen elkezdtem összepakolni, ami kellett az útra. Felöltöztem, és mint aki túlélő túrára megy, utolsó mozdulattal három flakon forró teát gyömöszöltem a zsákba, ami így is a feszültségig duzzadt már a tartalék zokniktól, kesztyűktől, váltás ruháktól, csizmától.
Kísérőm, mint egy maci, úgy beöltözött: bundanaci, vattakabát, vastag sál, és szőrmesapi. A sok ruha közt csak a szemét láttam huncutul nevetni. Már én is nevettem. Beültem mellé, a kocsiba, megfogtuk egymás kezét, áldást kértünk az útra.
Merre? - kérdeztük szinte egyszerre, aztán egymás gondolatát ismerve nevettünk össze: Bakonynak.
Ásó, lapát, háromnapi hideg élelem, és hatalmas izgalom kíséretében elindultunk Tés felé.
Az ablaktörlőt gyorsabb üzemmódba állítva, felhangosítottuk a mindkettőnket doppingoló zenét, és hóesés ide, letaposott út oda, Anica a kormányon dobolva rám nevetett, és tövig nyomta a gázpedált.
Nem szeretek kocsival menni, de megnyugtatott határozott magabiztossága, amivel ezt a nagy kocsit vezette.
A hegy tetejére érve, valami csodás nyugalom szállt meg. A zene lelassult, a hóesés elcsitult, és a havas erdőben a fehér dzsip szinte láthatatlanná vált, ahogy suhant az alig járt úton.
Ahogy haladtunk egye feljebb, a békés erdőt elhagyva már éreztük a híres bakonyi szelet. Láttuk, ahogy a szántóföldeken fújja, majd felkapja a frissen esett havat, hogy apró hófúvásokat építve, torlaszokat építsen elénk.
- Kezdődik- nevettünk, mikor apró huppanással átugrattunk az első akadályon. Felpörgettük a zenét, Anica újból erősebben a kormányba kapaszkodott, hisz látszott már; nem lesz egyszerű utunk. Ráadásul nem tudta senki, hova, és miért indultunk.
Egy pillanatra átsuhant rajtam, hogy talán mégis jössz, hisz a főutak mindig járhatók, de gyorsan el is hessegettem a gondolatot, nehogy bepánikoljak tőle.
Nem is volt időm az agyalása; hókotró autó jött velünk szembe, s mi féleálltunk, utat engedve a nagyobbnak.
Ittunk forró teát, s amíg kortyolgattam, bennem új gondolat tolakodott elő; Hát kell ez nekem? Bambán bámultam kifele az ablakon, mikor valahonnan a távolból ismerős hangot hallottam: Kell hát! Lassan odafordultam sofőröm felé, és láttam, nevetve dörzsöli össze a kezét. Megráztam a fejem, és mosolyogva bólintottam, arra gondolva, milyen jól ismer; még a kimondatlan gondolatom is tudja.
Indítás, és indulás. Vagyis indulási kísérlet, mert a hókotróautó szépen meghálálva, hogy lehúzódtunk, elég tetemes hó mennyiséget tolt elénk. Kiszálltunk, és megállapítva, hogy nem vészes a helyzet, viccelődve nekiálltunk lapátolni. 10 perc hó dobálás után kicsit döcögve, de továbbindultunk.
A következő elágazóig zökkenőmentesen haladtunk, de láttuk, hogy a hegyről lefele elég jeges, letaposott, nem tisztított az út.
Ekkor jött az újabb őrült ötlet: Menjünk a földúton, amerre motorozni szoktam. Csak 20-30 cm-es hó van, nincs letaposva, a terepgumikkal nem lesz gond, simán átjutunk a Hamuház fele, és még rövidebb is lesz.
Barátnőm csodálkozó tekintettel csak két másodpercig gondolkodott, majd – Egyszer élünk!- felkiáltással már le is kanyarodott. Kicsit meglepődtem a friss keréknyomon előttünk, majd nevetve megjegyeztem: No lám, nem csak mi vagyunk ilyen őrültek.
Vagy egy kilométert mehettünk gond nélkül, amikor megint elkezdett esni a hó. Ahogy haladtunk beljebb az erdőben, lassan eltűnt előttünk a nyom, és kicsit ijesztő lett minden, ahogy csak az egye növekvő nagy fehérséget láttuk magunk körül
Anica nem szólt, csak mutatta; megfordul. Bólintottam, de mire szóltam volna, hogy ne itt, már rá is kanyarodott az út melletti kis "tisztásra", s az egyik kerék beleszakadt a hó alatt megbújó jeges sárba.
Kikerekedett szemekkel nézett rám, és azt mondta: Hoppá. --- Vaditató - vonogattam a vállam. Amíg kiszálltunk körülnézni elmondtam; itt azért nincsenek fák az út mellett, mert a vadászok mindig kotorják a gödröt, hogy a víz ne folyjon el nyáron sem, és az állatok tudjanak inni.
Először tanácstalanul vakargattuk a fejünket, aztán megbeszéltük; járhattunk volna rosszabbul is. A szerencsétlenségben az volt a szerencse, hogy három kerék szilárdan állt. Kicsit elé ástunk a megsüppedt keréknek, és elkezdtünk faágakat hordani alá. Egy órát kínlódtunk, eláztunk, de végül csak megkapaszkodtak azok a bütykök a gumin, és sikerült egyenesbe hozni az autót. Elfáradtunk, fáztunk, de igyekeztünk mielőbb visszajutni a betonos útra.
Mikor elértük, pihenőt tartottunk. Szárazba öltöztünk, és közben ara a belátása jutottunk; ez elég felelőtlen ötlet volt.
Amíg a meleg teát iszogattuk őszintén elgondolkoztunk azon, hogy;
- Normálisak vagyunk-e?
- Eljutunk-e ma még hozzád?
- És hogy a veled töltött kis idő megéri-e ezt a hercehurcát?
Végül abban maradtunk, hogy mit mesélnénk az unokáinknak, ha feladnánk…
Továbbindultunk, most már lefele a hegyről, és igazán ijesztő volt, ahogy a szerpentin hajtűkanyarjaiban néha-néha meg kellett állni, megnézni, még az úton vagyunk-e. A szél már erősen fújt, a hó meg egyre jobban esett, alig láttunk valamit. Szépen leóvatoskodtunk a hegyről, s már majdnem fellélegeztünk, mikor az egyik kanyarban kifarolt elénk egy nagy fekete off-road-os autó. Ők láthatóan élvezték a csúszós utat, és későn vették észre, a velük szemben haladó, hóesésbe burkolt fehér autót. Mindkét sofőr elrántotta a kormányt, és persze mi jártunk rosszabbul...
Kapaszkodj!- hangzott a kiáltás, majd a kormány jobbra, és már toltuk is magunk előtt a havat lefelé a domboldalon. Fák szerencsére nem voltak előttünk, de mikor egy bokor jött szembe, én kikerekedett szemekkel ordítottam, mint egy szamár: ááááááááááááááá...
Szemem sarkából láttam, ahogy Anica fejét csóválva mosolyog, miközben szívem az izgalommal teli félelemtől, a torkomban dobogva majd kiugrott a helyéről, és olyan szorítást éreztem a mellkasomban, hogy azt hittem rögtön meghalok.
Talán egy perc telt el, a lefele rodeózással, mire végül egy hófúvásba fúródva nagy zökkenéssel megálltunk.
Hoppá!- hallottam ma már másodszor, miközben én az izgalomtól remegve csak suttogni tudtam: - Nem megyünk még egyet?
Kösz, inkább nem. –válaszolt, de már nyitotta is az ajtót, hogy megnézze, imádott drágája nem sérült-e meg. Mély sóhajtással követtem, s már épp mondani akartam, valami vicceset, mikor megjelent mellettünk a helyzetért felelős autó.
A csodálkozástól elakadt a szavam, de mikor a vezetője kihuppant mellém a hóba, egyből visszajött. Megkaptam a grabancát a nálam egy fejjel magasabb embernek, s végig sem gondolva mit teszek, pár keresetlen mondat kíséretében megpróbáltam megrázni.
Én lepődtem meg a legjobban, mikor válaszul nevetve átölelt, és felkapott. Félbehagyva a mondatot, levegőben kapálózó lábakkal tanácstalanul néztem az éppen odaérő másik nagy emberre, miközben barátnőm széttárt karokkal, csak a fejét rázta szótlanul.
Ancsa! Ancsa! Te vadóc! Ezer éve nem láttalak, de semmit nem változtál!- hallottam egy ismerős hangot.
Óvatosan kibontakoztam a medveölelésből, de még mindig nem tudtam mi van.
- Nem ismersz meg, mi? - nevetett úja, s mikor levette a sapkáját, fejcsóválva rácsodálkoztam:
- Balázs? Kérdeztem hitetlenkedve, majd összeölelkeztünk most már rendesen, és csak nevettünk, nevettünk...
Azért ha kiszerelmeskedtétek magatokat, a drágámmal is törődhetnénk-lépett közelebb barátnőm, mire majdnem megismétlődött az előbbi jelenet.
- Anica? Zsolti vagyok- mondta nevetve másik régen látott barátom, megölelve megszeppent barátnőm.
Még jó hogy a nagy hóesésben senki nem látott bennünket, mert tutira azt gondolták volna, hogy nem vagyunk észnél. De hát mikor is voltunk? Főleg így négyen. Beültünk az elakadt Fecóba, és egy pohár meleg tea mellett felemlegettük a régi szép időket, aztán megbeszéltük hogyan tovább.
A fiuk kihúzattak bennünket a hófúvásból, és mivel ők jól tudták merre vagyunk, Zsolti Anicához ült, én pedig Balázzsal utaztam tovább. Lassan haladtunk, de biztosan.
- Látom, az autózást még mindig nem szereted- nevetett rám barátom, mikor az egyik gödörnél azt mondtam:
- Én inkább kiszállok!
- Csak nyugodtan…- jött a válasz, mire megint pár másodpercig nem tudtam megszólalni.
- Ismered a Mórilackót? Ő is mindig ezt mondja - nevettem, miközben az ismerős melegség járta át minden porcikám, ahogy rád gondoltam.
- Kellene? –kérdezett vissza, de én csak mosolyogtam.
- Majd legközelebb elmeséled- kanyarodott rá végre a betonos útra.
Megálltunk, telefonszámot cseréltünk, és újabb medveöleléssel, jó utat kívánva egymásnak, elbúcsúztunk.
- Aztán több autót ne toljatok le az útról, - mondtam nevetve, majd beszálltam barátnőm mellé, és a dudát folyamatosan nyomva elindultunk.
A következő faluig szótlanul haladtunk, csak emésztettük a találkozást. Húsz éve nem találkoztunk, és éppen így kellett összefutni...
Elővettem a zsákból egy Boci-csokit, és miközben Anica szájába nyomtam egy kockát, így szóltam:
- Emlékszel?
- Hát lehet elfelejteni? –kérdezett vissza a csokit majszolgatva…
Aztán a kocsiban is elszabadult a "pokol" Törődtünk is már az idővel, meg az úttal... Könnyeinket törölgetve, egymás szavába vágva, nevetve emlegettük a régi sztorikat. Az út hátralévő részén, a kisebb hófúvásokat leszámítva, elég jól haladtunk.
Az idő megcsendesedett közben, s mikor megláttam a Mór táblát, –egyből belém fagyott a szó, ma már ki tudja hányadszor...
Eddig szólt a terv. Hogyan tovább? - Döngött bennem a kérdés kimondatlanul. Megálltunk a benzinkútnál, kértünk két kapuccinót, és a meleg italt kortyolgatva, azon tanakodtunk, mi legyen.
- Kiraklak a ház előtt, bekopogsz, és azt mondod: Helló, itt vagyok – jött a javaslat.
- Áááááááááá, én hozzá nem megyek – visszakoztam, aztán majdnem összevesztünk azon, ha már idáig eljöttünk nehogy azt mondjam, hogy nem akarok találkozni veled…
Végül elvette a telefonom, felhívott téged, és a kezembe nyomva, kiszállt a kocsiból. Stílszerűen szólva – innen már sínen volt az ügy...
- Csókolom, csókolom- nevettél bele a telefonba.
- Szia!- mosolyogtam zavartan, majd így folytattam: - csókolom, csókolom... én meg csókolnám, ha hajlandó lennél a benzinkútig eljönni.
- Itt vagy?
- Hát hol lennék, nem is a palotai benzinkútra hívlak.
- Nem hiszem el- kétkedtél.
Aztán addig győzködtelek, amíg végre hajlandó voltál jönni.
Mi addig forró csokit iszogattunk a kocsiban. Észre se vettünk úgy odaosontál, és mikor bekopogtál az ablakon, ijedtemben majdnem az ölembe öntöttem az italom.
A fejed csóváltad, de én csak a nevető szemeidet figyeltem, míg kiszálltam, és végre átöleltelek.
De jó is volt odabújni hozzád...
Csak egy pusziért jöttem- nevettem, mire adtál egy cuppanóst. Én is adtam, aztán még egyet, meg még egyet, ki tudja mennyit összesen.
- El sem hiszem, hogy itt vagy,- súgtad a fülembe, majd Anicára nézve, huncutul mosolyogva megkérdezted;
- Lenne kedvetek szánkózni? Ha még nem unjátok a havat, tudok egy jó helyet a közelben.
- A mai napba már minden belefér. Na, szálljatok be - legyintett sofőröm, majd fülig érő mosollyal, indított.
Amíg elértünk hozzátok, elmeséltük kalandos utunkat.
Hoztad a szánkót, és elnavigáltál bennünket a város szélére. Tényleg nem volt messze, és nem volt ott rajtunk kívül senki sem.
Beöltöztünk, és mikor elindultunk, fel a dombon, bennem feléledt a kisördög. Hógolyót gyúrtam, és felváltva dobáltalak benneteket. Végül jó kis hócsatát kerekítettünk, és persze én lettem az áldozat, aki jól meg lett hempergetve a hóban. Olyan sokat nevettünk: Anica hétrét görnyedve fogta a hasát, te meg csak a szemed törülgetted, míg én a hóban hasalva csak ezt hajtogattam: - Nem bírom, nem bírom...
Na, csússzunk, ha már itt vagyunk- mondtad, és először Anicát vitted le. Amíg vártalak benneteket, megint jött egy ötlet: Ha már úgyis a hóban hemperegtem, Hóangyalkákat csináltam. Azt mondtátok olyan vagyok, mint egy nagy gyerek, de olyan jól éreztem magam, egyáltalán nem fáztam, és nem érdekelt, hogy mennyire vizes vagyok.
Felváltva csúsztunk, közben dobáltalak benneteket, futkároztam a hóban, mint egy szeleburdi kiscsikó, és mindenáron meg akartalak hempergetni. Persze nem bírtam veled, mindig én kerültem alulra, aminek az lett a következménye, hogy lassan már a bugyim is vizes lett. Lassan sötétedett, és amikor nem indultatok vissza, fel a dombra, hanem elkezdtetek beszélgetni, eluralkodott rajtam egy furcsa érzés.
- Na mi lesz veletek? Leragadtatok? – kérdeztem két hógolyó közben, aztán még a vér is meghűlt bennem, mikor láttam: Anica búcsút int nekem, beszáll a dzsipbe, és elporoz…
Döbbent csendben álltam a domboldalon, és a meggyúrt hógolyó lassan olvadni kezdett a kezemben, amíg tanácstalanul néztem a távolodó autó után. Közben te felértél hozzám, és csak annyit mondtál:
- Hazaküldtem.
Megszólalni nem tudtam, mert ahányszor elkezdtem mondani valamit, te rögtön megcsókoltál, befogva így a szám, egészen addig, míg végül már nem is tudtam mit is akarok mondani.
- Csak nyugodtan...- nevettél, - Holnap visszajön. Nem gondoltad komolyan, hogy ha már itt vagy, elengedlek?
- De – nyögtem lemondóan, mire csodálkozva rám néztél, én meg nagy boci szemeket meregetve vonogattam a vállam, hisz tényleg csak látni akartalak egy kicsit.
- Na gyere, ne félj- fogtad meg a kezem, és most nem lecsúsztunk, hanem lesétáltunk. Mire beértünk a városba, már teljesen sötét volt, s én reményvesztetten nézegettem minden utcát, hova is tudnék elfutni.
Te tudtad ezt, és csak a szemed sarkából figyelted, mennyire meg vagyok rémülve. Rám se néztél, de a kezem olyan határozottan fogtad, hogy éreztem: ebből a helyzetből nincs menekvés. A délutáni vagányság, meg vidámság, már izgatottsággal teli félelemmé változott, ami abban nyilvánult meg, hogy gondolatban ezerféleképpen láttam, miként állok bosszút Anicán.
Most haragudtam rá, de a szívem mélyén halványan éreztem: megköszönöm még ezt neki. Ő is tudta, ezért kapcsolta ki a telefont.
A kaputok előtt utolsó kétségbeesett próbálkozásként megálltam, és mint aki biztatást vár, tágra nyílt szemekkel szótlanul bámultam rád.
- Senki nem fog megenni- csóváltad a fejed, és mire észbe kaptam volna, mint egy zsák krumplit, felkaptál a válladra.
- Áááááá, tegyél le, tegyél le, bepisilek- ütöttem a hátad, mire kitört rajtad az eddig elfojtott nevetés.
- Még csak az kéne, hogy elfuss- nyitottad az ajtót, s bentről kíváncsi szempárok csodálkoztak ránk.
- Hoztam egy vendéget- cipeltél végig a fél lakáson vigyorogva, én meg fejjel lefelé lógva a válladon, alig hallható „jó estét” mormoltam, miközben legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá. Egyenesen a fürdőbe vittél, és nem engedtél megszólalni itt sem. Nagyon tudod, hogy kell a szót belefojtani az ember lányába… Megnyitottad a vizet, levetted rólam az összes átázott ruhát, s mikor már csak bugyiban és melltartóban vacogtam, egy puszi kíséretében így szóltál:
-A többivel te is boldogulsz, mindjárt jövök.
Nyakig merültem a jó meleg vízbe, elgondolkozva azon, hogy is kerülök ide... Nem így terveztem, hanem épp fordítva. Nálunk vagyunk, és te ülsz az én kádamban…
Mikor ráeszméltem, hogy elvitted a ruháim, és törölközőt sem kaptam, nyílott az ajtó, és akkora fürdőlepedőt hoztál… Míg csodálkoztam, a fejem búbjától, a lábam ujjáig bebugyoláltál. Úgy néztem ki, mint egy múmia. Mögém állva, halkan kuncogva megfogtad a derekam, és bevezettél a szobádba.
Nem gondoltam volna, hogy a szívem dobogását lehet még fokozni, de amikor megláttam az ágyadon a Yamahás takarót, és a nekem készített kék kockás favágó inget…. Csak álltam, néztem, és a boldogságtól megbénulva mozdulni sem tudtam.
- Érezd otthon magad- hallottam, amit én szoktam mondani neked nálunk, és már ott se voltál.
Megnéztem a motorjaid, könyveid, köszöntem a motoros angyalnak, és éppen összegomboltam a majdnem térdig érő inget, mikor megjelentél a kék pizsidben két csésze gőzölgő teával, és egy tálca szendviccsel. Szégyenlősen mosolyogtam, és kislányos zavaromban gyorsan begubóztam a fotelbe.
A szobában jó meleg volt, s amíg vacsoráztunk bekapcsoltál egy motoros filmet. Mit is nézhettünk volna mást? Jókat nevettünk, beszélgettünk, s amikor az utolsó szendvicset is megettem, beóvatoskodtam melléd az ágyba, a puha takaró alá. Mikor odahúztál magadhoz, és ráhajtottam a fejem a válladra, melegség öntötte el a lelkem.
Nem volt gyertyafény, füstölő, még zene sem, csak te meg én, mégis nagyon-nagyon jól éreztem magam.
Ölelést ölelés, csókot csók követett, s mire kigomboltad az összes gombot az ingemen, már teljes bizonysággal döngette egész bensőmet ez a kimondatlan boldog felismerés: Melletted megtaláltam a helyem...
Várpalota, 2010.02.21.
