Most őrülten tépázó szél tarol,
fákat dönt a féktelen indulat,
lagymatag érzés egyre csak farol,
miközben menekülök. Fordulat
nem lévén, felsebez markoló kétség,
vétség, amit ellenem elkövetsz.
Mimózarezdülésem a kékség
mélyére süllyed és tüskét növeszt,
hogy megvédjem magam tőled, s mástól…
Ruhástól fürdök, ne lássák sebem,
ha fáj a szó, gyolcsként nem palástol,
de kínjaimat el kell rejtenem…
Vérengző vadak hada vár… gyenge
testem zihál, prédaként hever
előtted – akárhogy lesz is, lenge
kelmém burkolja lelkem. Bár a hang lever,
mi kedvem oltja, s talán hasztalan
próbálom magam nyugtatni: téged
így kell szeretni… Még vigasztalan
vagyok, de tudom, mindenki téved
aki ellened fordítana… ilyen vagy néha,
kitör belőled vulkáni harag
tüzes lávája, aztán, mint léha
füst eloszlik és semmi sem marad.
Szellő nem fúj, fán levél se rezzen…
kedvem a régi, s érzem mit jelent
a megbocsájtás. Próbálj meg szebben
szeretni! Szeress, s becsüld a jelent!
2010-06-12
