Nagy Krisztina



Szemében a Mindenható fénye



Törékeny testét fehér lepel fedte

hűvös tavaszban néha, megremegett teste.

Tekintetek járták körül, szelíd fényét

szeme szerte szórta a szeretet igéjét.

Megállt a nép!– turisták, s mind ki itt lakik,

mosolyát nézték!-tudták szívében Isten lakozik.

Kezében törékeny ujjak közt rózsafüzér

zsolozsma járt fejében míg a fájó célhoz ért

Csak állt némán az ódon nagy kapu előtt, mit

haldokló lelkek könnyítésére az Úr jelölt.

Lassan szedte lábait, emelve lépcsőkön át

kórtermek halk nyögések, szeme mindent lát.

Amott egy asszony, szeme már szürke opál,

itt van még teste, de lelke messze jár.

Ágyához lépve mint angyal, homlokát megsimítja

és nyugszik a test, ne féljt int, csitítja…..

Apró apóka fájdalomtól elgyötört torz arccal

vívódva látomásokkal görcsös halál harccal…..

Meglátva a nővért, már nincs félelem benne

elárulja szeme már nem bírja, azonnal menne.

Nem tudni a teremtés mit súgott fülébe

görcsös rángás elmúlt, elaludt szegényke.

Állt a folyóson törékenyen arca porcelán

kezeit összekulcsolva, emelve, imát mond talán.

Ekkor veszem észre a csöndet, most hogy nézem

szeme, fénylő gyöngy, tekintete Istennek fénye.





Pécs, 2010

Cím: Szemében a Mindenható fénye
Kategória: Vers
Alkategória:
Szerző: NagyKrisztina
Beküldve: July 18th 2010
Elolvasva: 1098 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Vers főoldalára | Megjegyzés küldése ]