Novemberfi
A fiatal férfi az állomáson állt, és próbálta elképzelni az anyját. Kezében egy szomorúszemű plüsskutyát szorongatott, mely puha volt, meleg és barátságos tapintású. Még egy óra volt a vonat érkezéséig, de ő már ott toporgott türelmetlenül az őszi esőben, és azon izgult, vajon meg fogja- e ismerni azt az asszonyt, aki tizennyolc évvel ezelőtt a világra hozta.
Talán most nem állna ott, és nem gyötörné magát fura gondolatokkal, ha tíz évvel ezelőtt, azon a bizonyos novembervégi napon nem történik valami szokatlan, valami furcsa, valami fel nem fogható...
A rozoga kicsi ház a falu végén állt. Tomi hazafelé tartott az erdőből egy halom fával a karján. Hozott, amennyit csak bírt, hogy ne kelljen olyan sokszor fordulnia. A fák cibálták a kötött pulóverét. Minden kis gally belegabalyodott a ruha szálaiba, de ő csak ment, mocskosan és éhesen a tüzelővel, keresztül az erdőn, mint egy kis hős.
A ház ajtaja nyitva volt. A törött ablakon besüvített a hűvös novembervégi szél, és a fiú már messziről hallotta öccse keserves sírását. Tibike a földön ülve bömbölt. Tomi ledobta a tüzelőt a kályha mellé, és körbejárta a házat a nővére után, de Kati nem volt sehol. Akkor fogta a gyereket, feltette az ágyra, és amíg berakta a kályhába a gyűrött újságpapírt, meg a száraz aprófát, folyamatosan beszélt hozzá. Tibike lassan megnyugodott. A tűz pattogva lángra kapott a kicsi kályhában. Tomi nézte a lángokat, s hirtelen régi emlékek éledtek benne. Megfoghatatlan, fájó emlék abból az időből, amikor még hozzájuk is eljött a Mikulás, és nem kellett tüzifáért járni az erdőbe. Elmagyarázta Tibikének, hogy a Mikulás azért van, hogy ajándékot hozzon a jógyerekeknek, és ő el nem tudja képzelni, hogy mi rosszat tehetett, mert tavaly üres maradt a csizmája. A Kati az rossz volt, ezt biztosan tudja. Látta meztelenkedni a szomszéd Ferivel a pajtában. Nem csoda, hogy hozzá nem jön el a Mikulás. Tibike még kicsi, de ha nagyobb lesz, biztosan fog kapni valami szép ajándékot – vigasztalta az öccsét Tomi. Aztán újra hangot adott keservének, hogy még a szülinapjára sem kapott semmit, ami most lesz valamikor a napokban. Vagy talán volt? Aztán eszébe jutott egy bűne, és mélyen elhallgatott. Egyszer a pulóverébe csavarta a szomszédék macskáját, és levitte a tóra. Ott kibontotta, és a vízbe hajította az állatot, mert a Dudás Karesz azt mondta, hogy a macskák nem tudnak úszni. Ezt feltétlen ellenőriznie kellett, mert a Karesz egy hazudós. Ezt mindenki tudja.
Hamarosan meleg lett a kis szobában. Tomi kenyeret keresett a polcon. Kivette a nagykést a fiókból, benézett a kamrába is. Talált egy doboz májkrémet, meg egy zöldes üveg alján pár régi savanyú uborkát. Elmosolyodott. Jó lesz. Miközben elkészítette az ebédjét, és mohón hozzálátott, elmondta Tibikének, hogy ne féljen, ma már nem megy vissza többet az erdőbe fáért, mert délután jön az üvegesbácsi, aki megcsinálja nekik azt a rossz ablakot, hogy ne fázzanak. Azt meg kell várni. Anya azt mondta, ott van a boríték a felső polcon, az óra mellett, s ha a bácsi végzett, azt oda kell neki adni. De semmiképpen ne adja oda előbb, csak miután a bácsi befejezte a munkát. Tomi alig tudta fejbentartani ezt a komoly információt. Olyan hosszú idő telt el azóta. Hány nap is? Kettő? Három? Vagy csak épp egy? Meg nem tudta volna mondani, mikor tette ki az asszony a borítékot a pénzzel. Kati tegnap tűnt el. Igen, ez biztos, mert ma reggel neki kellett megetetnie Tibikét. Anya pedig még előtte.
„Tudod, hogy a nővéredre nem számíthatok – mondta az asszony – és ígérem, hogy kapsz valami szép ajándékot a születésnapodra.” Ezek voltak az utolsó, hozzá intézett szavai, mielőtt elment.
Kopogtak. Tomi az ajtóhoz ment, és kidugta fejét a résen, de vissza is húzta nyomban.
- Jó napot! - ordította a nagydarab ember az udvaron - Szabóékhoz jöttem! Üvegezés lesz!
Tibike ijedtében sírva fakadt. Az ember bedugta a fejét a törött ablakon.
- Jó napot - ismételte most már halkabban, de még mindig nagyon hangosan - itthon vannak?
- Be... bejöhet - mondta Tomi bizonytalanul.
- Édesanyád nincs idehaza? - jött be az ember, most már az ajtón, és nézett végig a két megszeppent gyereken.
- Mi... mindjárt jön. Csak átment ... ide a szomszédba ment. Tejér – füllentette.
- Nahát. Ez volna az? – bökött erős ujjával az ablakra az ember. Tomi szótlanul bólintott. Valami azt súgta neki, hogy üljön az öccse mellé az ágyra, és szorosan ölelje át.
- Ne félj, nem bánt a bácsi - suttogta Tibike fülébe, és öntudatlanul ringatni kezdte önmagát, s az ölében tartott gyermeket. Közben az ember kivette a törött üveget a keretből, és a kézitáskájából szerszámokat kotort elő, meg egy ép üvegtáblácskát, majd fütyörészve munkához látott. Tomi az ajtó és az ágy közötti távolságot méregette. Az embernek épp olyan széles háta és erős keze volt, mint a Feri apjának. Tomi biztosra vette, hogy a szándéka is olyan. De abban is biztos volt, hogy egyedül el tudna szaladni, ám Tibikével a karján, semmi esélye. Hol van már anya – gondolta kétségbeesetten. Vagy legalább Kati hazajöhetne! Hirtelen dühös lett az egész világra. Az anyját akarta. Meleg vacsorát és tiszta ruhát akart. Azt akarta, hogy ne kelljen többé az erdőbe mennie fáért, és ne kelljen minden éjjel felkelnie Tibikéhez, ha az rosszat álmodik. Azt akarta, hogy ne feledkezzenek meg a születésnapjáról, de legfőképpen azt akarta, hogy ez a nagyhátú, furcsa szagú idegen ember ne legyen vele egy szobában.
- Mikor lesz már kész? – fakadt ki hirtelen.
Az ember megállt a fütyörészésben. A gyerekre nézett.
- Ne türelmetlenkedj öcskös! Jó munkához idő kell!
Ekkor nyílt az ajtó, és Kati lépett be rajta. Mosolygott. Új kabát volt rajta. Piros. Olyan, amilyet mindig is szeretett volna. Csak a Feri apja vehette neki, villant át Tomi agyán a gondolat. A lány egy teli szatyrot is hozott. A vékony műanyagon át látszott, hogy kenyér, tej, cukor, alma, és krumpli van benne. Tomi mélyet sóhajtott a megkönnyebbüléstől. A lány a maga tizenkét és fél évével felnőttnek számított a majdnem nyolc éves fiú szemében, és Kati mindent meg is tett, hogy felnőttnek lássék.
- Maga meg kicsoda, és mit keres a házunkban? - támadt neki azonnal a férfinak. A szatyrot egy székre dobta, és csípőrevágott kezekkel megállt a guggoló alak mellett.
- Neked is jó napot - mondta a férfi vigyorogva.
- Az üveges - szólt közbe Tomi.
De Kati már a szobája felé viharzott, hogy elrejtse kincset érő kabátját. Azután kipakolta a szatyrot. A tejet áttöltötte egy cumisüvegbe, és a kályha közelébe tette melegedni. A szeme sarkából figyelte, ahogy a férfi ügyködik a szerszámokkal, aztán az ágyhoz ment.
- Add ide - nyúlt Tibikéért. A kisfiú kétségbeesetten kapaszkodott Tomi nyakába. Nem akart a nővéréhez menni.
- Jó – fintorodott el Kati - akkor etesd meg te! - lökte az ágyra a langyos cumisüveget.
- Kész - jelentette ki az ember - Ezt elviszem - tette a törött üveget a táskájába.
- Ott a pénze abban a borítékban. Az óra mellett a polcon - mondta Tomi, most már sokkal magabiztosabban. Az ember megnézte, megszámolta, majd bólintott és elment.
- Hol voltál? – fakadt ki Tomi.
- Hol, hol? Mintha nem tudnád!
- Mindig a Ferinél vagy! Pedig anya megmondta, hogy itthon kell aludnod!
- Igen? És szerinted hol van most anya? Ő mért nem alszik itthon!? Csak itthagyja ezt a bőgőmasinát a nyakamra! Az persze egyáltalán nem érdekli, hogy soha nem akartam kistesót! Pláne nem kettőt! Két fiút! És itthagy téged is, pedig te nem is vagy az öcsém!
Kati érezte, hogy túl messzire ment, de már nem lehetett visszacsinálni. Felugrott az ágyról, és berohant a szobájába. Úgy becsapta az ajtót, hogy Tibike ijedtében megint sírni kezdett. Tomi letette kisöccsét az ágyra, és megvárta, amíg az újra cumizni kezd. Aztán felállt, és Kati ajtajához merészkedett. Bekopogott. A lány válaszul felhangosította a rádiót. Tomi egy percig némán nézte a kilincset, és az ajtó közepére ragasztott pirosbetűs kiírást: „Idegeneknek belépni tilos!”Aztután rászánta magát élete egyik legbátrabb lépésére: benyitott a nővére birodalmába, és be is lépett.
- Mért mondtad, hogy nem vagyok a testvéred?
Kati lehalkított a zenét, és felült az ágyán. Gúnyos tekintetébe némi szánalom vegyült.
- Most már úgyis mindegy, nem igaz?
- Mért mondtad, hogy nem vagyok a testvéred? – préselte ki Tomi a fogai közt a szavakat.
- Mert ez az igazság - mondta - Te egy másik nő gyereke vagy. Érted?
- Hazudsz!
- Figyelj ide. Az anyám és az apám akartak még egy gyereket, de anyának volt valami betegsége. Ezért hoztak téged. Hogy legyen kivel játszanom. Azt hitték, hogy én is örülni fogok majd, mint ők. Hát tévedtek! Aztán, nem sokkal apa halála után megszületett Tibike, merthogy anya mégsem volt ezekszerint annyira beteg. Nekem meg lett még egy öcsém! És még te kéred számon rajtam, hogy merre járok! Nem vagyok a pesztonkátok, az isten verje meg!
Kati pillanatnyi szünetet tartott. Szemével a szőnyeg rojtjait tanulmányozta. Nem érzett mást, csak hatalmas megkönnyebbülést, hogy végre kimondta. Tomi állt megkövülten az ajtóban, és meredten bámult maga elé. A szeme elhomályosult a feltörő könnyektől.
- Ez van - sóhajtotta Kati - Téged egy másik nő szült.
A fiú keze lassan mozdult, majd ráfonódott a hideg kilincsre. A következő pillanatban feltépte az ajtót, és kirohant a szobából, ki a házból. A falu széle elmaradt mögötte. Futott, futott a novemberi erdőn át, és nem érzékelte az arcába csapódó ágakat, melyek karcolásokat szántottak a bőrébe. Nem érzékelte a hideget, a fáradtságot, csak futott, minél távolabb fájdalma színhelyétől. Már nem érdekelte, hogy a könnyei végigfolynak az arcán, és összemaszatolják az egész képét. Anya régen mindig szólt érte. Anya! Sosem érzett űr tátongott a lelkében, ha kimondta magában ezt a szót.
Az nem lehet, olyan nincs, hogy őt egy másik nő szülte. Nem lehet, hogy Tibike és Kati igazi testvérek, neki pedig egyik sem a testvére! De a lelkében, ott mélyen legbelül tudta az igazságot. Hosszú percek teltek el, de órák is talán, amikor Tomi egyszer csak ott állt a kis tó partján. Azon kapta magát, hogy a hullámokat nézi, és a macskára gondol, aki nem tudott úszni, de valahogyan azért mégis túlélte. A Dudás Karesznak most az egyszer igaza volt. A Karesz egyébként azt is mondta, hogy egyszer, még a nyáron átúszta az egész tavat hosszában, és hogy szerinte ezt senki sem tudja utánacsinálni!
Amikor Tomi magához tért, a kórházban feküdt, fehér ágyneműn, fehér takaróval. Az anyja ott ült az ágya végében, és óvatosan vette még a levegőt is, nehogy megzavarja a pihenését. Kezében egy szomorúszemű plüsskutyust szorongatott, melynek szőrét öntudatlanul újra és újra végigsimította ujjaival. Amikor Tomi felnyitotta a szemét, az asszony odaugrott hozzá, és megragadta a kezét.
- Bocsáss meg nekem! - zokogta – Bocsáss meg nekem Tomikám!
Könnyei lemosták arcáról a gyenge sminket, és az ócska szemkontúr szétkenődött a szeme alatt. Tomi nézte az asszony arcát, azt az arcot, mely számára mindig a legszebb volt a világon, és érezte, hogy valami végleg megpattant legbelül. Mintha először látná, úgy meredt lélegzetvisszafojtva, minden szó nélkül a nőre, aki nevelte. Akit mindig is anyának szólított. Az asszony kapkodó mozdulatokkal gyömöszölte a puha plüsskutyát a kisfiú kezébe.
- Nézd, hoztam neked egy... kutyust. A szülinapodra. Ugye ilyet szerettél volna? – szorította rá ügyetlenül a játékra Tomi ujjait – Fogd, a tied!
Egyikük sem vette észre, mikor jött be az orvos, aki ott állt Tomi ágyánál, és elgondolkodva nézte a jelenetet. Az egyik – egy idősebb, fekete kontyos ápolónő rámosolygott Tomira.
- Na, hogy van a mi kis vízicsibénk? - tréfálkozott.
Az asszony szája szélén megrándult egy ideg. Felnézett az ápolónőre, mire az hátrálni kezdett kifelé a kórteremből.
Tomi kibámult az ablakon. Odakint hatalmas pelyhekben hullt a hó. A keze közt olyan meleg, puha és barátságos volt a plüssállatka tapintása! És kimondhatatlanul fájt valami.
A szoba csendes félhomályában az asszony a fejéhez kapott. Remegő kezekkel összerendezgette széthullott tincseit. A világ minden kincséért le nem vette volna a szemét a gyerekről közben.
- Az orvos megengedte, hogy bentmaradhassak veled éjszakára - mondta csendesen – és ha minden rendben lesz, pár nap múlva hazajöhetsz. Tomikám, szólj már valamit! Kérlek!
Tomi lassan felemelte a tekintetét, és most először, amióta magához tért, az asszony szemébe nézett, végül csendesen megszólat.
- Látni akarom az édesanyámat.
2003. 12.
