Mihály meglapogatta az aprócska sírhalmot, felegyenesedett, bal kézfejével megtörölte homlokát, majd a lapát nyelére támasztotta állát. Szeme messzire látott, el az öreg almafa mellett, a telekhatárig, ahol az akácos és a kis fenyves ölelkezett össze. Hat éve, hogy vidékre költöztek, és lám, ez már a második temetés. Pandúrt, az öreg házőrzőt, akit a házzal hagyott itt előző gazdája, tavaly temette el, hátrébb, a mogyoróbokrok aljában, és most Móricra került a sor.
Móricot, egy vörös szőrgombóc formájában Pesten fogadta be Mihály lánya, alig pár hónapja, aztán amikor üdülni mentek, néhány napra lehozták a kis gézengúzt. Napokba rejtőzve teltek hetek, majd hónapok, s a vörös kis szőrgombóc maradt, és gyönyörű kandúrrá cseperedett. Mihály és felesége, Márti, nem szerették a macskákat, s ha rajtuk múlik, sohasem hoznak a házhoz, főleg nem kandúrt, és legfőképpen nem szobacicát. Ám ez a kis vörös istencsapása belopta magát a szívükbe, s mire észbe kaptak, a ház kedvencévé nőtte ki magát.
De minden szépség elmúlik egyszer. S ha csak azért is múlik el, hogy átadja helyét, valami új, valami más szépségnek akkor is fáj az elvesztése. Móric egyre fogyott, ha evett pár falatot, rögtön ki is adta, a mindig csibészesen csillogó szemei beestek, és megváltásért esdve emelte csak pillantását gazdáira.
Jerzy, a falu állatorvosa megvakarta a fejét. Itt vidéken nemigen kellett macskákkal foglalkoznia, itt az egerészek, ha egyáltalán szerepeltek egy képzeletbeli leltárban, csak amolyan fogyóeszközként voltak számon tartva, egyiket-másikat megsiratták ugyan, de hogy orvost hívjanak hozzá, azt amolyan úri passziónak tartották.
Mihályék kedvelték Jerzyt, megfogadták tehát tanácsát, és Pécsre, egy jó nevű állatklinikára vitték kis barátjukat, ám a diagnózis elszomorító volt; a fiatal kandúrok jellemző és gyógyíthatatlan betegsége, krónikus vastagbélgyulladás. Injekció, gyógyszer nem használt, már néhány nap múlva látszott az elkerülhetetlen. Márti nem akart otthon lenni a beavatkozáskor, Jerzy Mihálynak magyarázta csak el, hogy az első injekciótól Móric mély álomba merül, a másiktól pedig leáll majd a kicsi szív. Az állatorvos csendesen, mint halottak közelében szokás, úgy beszélt, kiszállási díjat nem számolt fel, csak az injekciók árát. Minimális összeg. Mihály fogta a magatehetetlen testet, nagy kezeivel cirógatta, becézte, amíg teljesen elernyedt. Nézte a halott, élettelen szemet: hihetetlen, hogy az a valami, az a tárgy valamikor látott. Látta fényt, az árnyékot, az embereket, a titkaikat. Látta sötétben a zsákok közt motozó egereket, látta a ház mögött elterülő hatalmas területet, melyet az ég is az ő vadászterületének jelölt ki, és amely most a végső, örök vadászmező szerepét tölti be.
Minimális összeg, - gondolta most Mihály a lapátra támaszkodva. - Egy minimális összeg, amely gyógyír az összes földi szenvedésre, a mely segít megőrizni az elmúlás méltóságát, megkoronázva, felmagasztalva az élet szépségeit. Vajon, ha én leszek halálos beteg, lesz-e olyan orvos, aki elfogadja ezt a minimális összeget, vagy kiszolgáltatva a gyógyszergyárak kielégíthetetlen pénzéhségének, saját mocskomban, méltóságvesztetten, kínoktól üvöltve is életben tartanak az utolsó szívdobbanásomig?
Visszalépett a sírhantig, szétterítette a földet. Ne emlékezzen rá senki, hogy ott porlad a minden csibészségre kész, örökmozgó akrobata, hiszen az emléke sokkalta szebbnek mutatja őt.
Élőnek.
