Majd ha ezer érctorokban
szóvulkánok lángja lobban
morajlón, mint Vezúv mélye,
égre tör ős-szenvedélye!
Akkor lesz a vers költemény,
észak-fokként rideg, kemény,
mint a megszilárdult láva,
Pompei lakóinak átka...
Abból tör ki egy halk ima,
mint madárfütty, könnyű, sima,
éjjel száll a néma égre,
csillagmezők közepébe...
Magányosan, haloványan,
ring a Holdnak fénykarjában,
szitálva hull szép orcánkra
sós könnyeink oltalmába...
Magyar földön, magyar verset
így fog tanulni a gyermek,
édesanyja csodás nyelvén,
Kárpátok mély terjedelmén...
Debrecen, 2010. 08. 25.
