Október derekán voksot csak a tél kap,
az őszi napsütés megcsal minket, csélcsap.
Simogat kedvesen, elhalmoz szépséggel,
ám vígan hancúroz zord felhők népével.
Szerelmünkön nevet, hiába csodáljuk
orcája színeit, fényes napvilágunk.
Észak zord szeleit bús képünkbe vágja,
dérrel szeretkezik hajnal napsugára.
Napról-napra gyöngül, talán sok bort ivott?
nincs ránk tekintettel, könyörtelen, bigott.
Tudjuk hogy megszökik hamarosan, végleg,
felélvén kincseit, odadob a télnek.
Elhagyott szeretők, cserbenhagyott társak,
meztelen állnak a karcsú törzsű hársak.
Nem öleli őket nap meleg sugara,
elárvult világunk bús szerelem-tanya.
Majd a tél finoman betoppan egy napon,
puha lépte halkan surran a friss havon.
Fehér ruhát ad majd a bokrokra, fákra
mély, gyógyító álmot borít a világra...
Debrecen, 2010. 10. 20.
