Lerajzoltalak. Görbe vonalak közé színeztem hunyorgó szemed árnyékát, majd kaján húzással a szádat kicsit lekanyarítottam, hogy pont úgy álljon, mint mikor haragszol rám. Orrod ívét ujjammal maszatoltam el. Gondosan illesztettem a papírra emlékeim apró darabjait. Azt szerettem volna, hogy ha készen lesz, olyan legyen, mint azon a hűvös nyári éjszakán, amikor kinéztél a táborod ablakán. Hajaddal befontam összeráncolt homlokod, bár általában nem így hordod, de veled álmodni ébren sem nehéz. Ajkad köré satíroztam magam. Oda, ahol utoljára elváltunk. Kiradíroztam a szemedből a könnyet mit nálam hagytál az utolsó estén. Készen vagy. Ez nem te vagy.
Eltépem a képet.
Elénekeltelek. Gitárral kísértem magam. Lábammal halkan doboltam pulzusod. Lépteid a papucsom visszhangjában elevenedtek újra. Kezemmel kezedet fogom erősen, hogy vigyázzak rád. Hogy megpróbáljam megsejteni, hol jó neked. Bal kezemmel cirógatlak, próbálok veled együtt rezonálni. Élni veled és megélni téged. Torz dallamok foszlányait éneklem. Mindent ami belülről jön, csak téged hívogat ezzel a furcsa sámándallal. Nem jössz elő a sötét szobám falából, nem igaz a dal.
Széttöröm gitárom.
Eljátszottalak. Nevettem, mint mikor már csak húsz percünk van hátra, és elhúzol minden mosolyt a szám előtt, hogy rád figyeljek. Parancsoltam, ahogy te szólsz hozzám, mikor rosszat teszek, vagy úgy viselkedem, mint egy nagyra nőtt óvodás. Beszéltem, sőt hadartam, ne értse meg senki rajtam kívül mit akarok, tudja mindenki szavak nélkül is.
Végül elhallgatok. Ennyi vagyok. Ma már csak múlt. Ami elmúlt? Ami elmúlt.
