Az izzó nap perzselte homlokom,
Sétára indultam, ismerd meg otthonod.
Portestű utakon ballagtam hallkan,
bús unalmamból szökni akartam.
Rég nem látott ösvény fogadott be újra,
szeméthegyek másztak bokrokból az útra.
Régen itt virág volt és sok akácfa,
ma hulladékkal van a természet alázva.
Hát elfordítottam fejem, benne már a majálist láttam,
gyermek voltam újra és körhintára szálltam.
Szaporáztam lépteim, a szemét övezte útról,
mert a szívem hesevkedett gyermekien újból.
Szépen indult a május, már boldog voltam tőle,
"Majd ott én sört iszom, a nagy meleg időre!"
Vasúti töltéshez értem, onnan már közel volt a tó,
"De furcsa, hogy még semmi nem hallható!"
Szinte futottam, nem bírtam a kételyt,
"Mi van ha én csak végére értem?"
"Áhh, délután van, ilyenkor volt régen,
de lehet, hogy nincs is" és bevallom féltem.
Rohantam a forró nyárszerű tavaszban,
nyeltem a port, ahogy felvertem alattam.
Csak az ellopott kapunak rohadó váza,
invitállt engem a kipusztult tájba.
Egy megbuggyant tó, és a derékig gaz.
Közöltve velem, hogy mégis igaz:
Meghalt e város, vagy falu vagy miez?!
Engem meg naívan húzott a szivem.
Ott nem csak egy majális tűnt el akkor,
a rend és a jókedv is attól a naptól.
