Álmodtam magamnak
egy eltorzúlt világot,
Hol szánalmas bohócként
magamért kiállok.
Aztán valóra vált,
úgy tizennyolc éve,
Élvezem de érdekel
hogyan lesz vége.
Van már hitem,
és van ki kezem fogja,
Boldog vagyok,
mint egy korszerű szolga.
Mert tudom,
én is az vagyok,
Szültek, dolgozom,
Végül meg halok.
És senkinek születtem,
És véletlen, hogy vagyok
De nem nyugszik a szívem,
Én meg nem halhatok!
De ha mégis?
Remélem emelt fővel megyek,
Hogy megérte élenem,
És gyenge nem is leszek.
HÉ! hisz nem vagyok még húsz se,
Én kölyök vagyok, éretlen
És nem növök fel úgyse!
Azt mondták csoda gyerek,
Mert nem bömbőltem, mint a féreg,
Ábrándoztam és csodáltam,
Mi szép is, hogy élek!
Mint a túrista a kiállításon,
Nem illek bele, inkább csak nézem,
Gyönyörűen primitív,
De néllam bonyolúltabb érzem.
Apró életem most számba vettem,
Az asztalom még üres,
Nem tettem rá semmit,
Bár mondthatnád, hogy ÜGYES!
