...Furcsa érzésre ébredtem. Úgy tűnt, mintha megsüketültem volna. Nyitott szemekkel feküdtem, hallgatóztam sokáig, s végre megértettem, hogy nem vagyok süket, egyszerűen a házon kívül is rendhagyó csend van. Ezt "halottas csend"nek nevezik. Meghalt az eső, meghalt a szél, meghalt az egyébként zajos, nyugtalan kert is. Csak azt hallottam, hogy a macska fújja a kását.
Kinyitottam szemeimet. Fehér egyenletes fény árasztotta el a szobát. Felálltam és az ablakhoz mentem. Kint mindent ellepte a hó, és nagy volt a csend. A homályos égen szédítő magasságban tündökölt a magányos hold, körülötte pedig ragyogott egy sárgás kör.
Vajon mikor eshetett le az első hó? Az ingaórához mentem. Olyan világos volt, hogy a sötét mutatókat jól lehetett látni. Két órát mutatott.
Éjfélkor aludtam el. Ez azt jelenti, hogy két óra alatt különösképpen változott meg a föld., két rövid óra alatt a fagy elvarázsolta a mezőket, erdőket és a kerteket.
Álltam az ablaknál és figyeltem, ahogy a kertben egy nagy szürke madár a juharfa ágára ül. Az ág megmozdult, a hó leszóródott róla. A madár lassan felemelkedett és elszállt. A hó szóródott tovább is, mintha az üveg esőcsöppek hullnának le a fenyőről. Hamarosan lecsendesedett minden.
Ruvim felébredt. Sokáig nézett kifelé, sóhajtott egyet és megszólalt:
- Az első hó jól áll a földnek.
A föld ünnepélyes külsőt vett fel, olyan lett, mint egy szemérmes menyasszony.
Azonban reggel recseg-ropogott minden, lefagytak az utak a tornác levelei, a hó lepelből kikandikáló csalánok szárai.
Mitrij apó vendégségbe jött, épp a tea ívására érkezett. Köszöntött mindenkit az első szánút alkalmából a friss havon.
- Nos, megmosakodott a föld,-mondta, - havas vízzel az ezüst teknőből.
- Honnan vetted Mitrics ezeket a szavakat? - kérdezte Ruvim.
- Úgy gondolod, hogy nincs igazam? - mosolygott az öreg.- Az elhunyt édesanyám mesélte, hogy az ősidőkben a szépségek ezüst korsóból első hóval mosakodtak, így szépségük sohasem nem hervadt el.
Az első téli napon az ember nehezen marad otthon. Az erdei tavakhoz mentünk. Az öreg elkísért bennünket az erdő széléig. Ő is szívesen jött volna velünk, de a "szaggatás a csontjaiban" megakadályozta ezt.
Az erdők ünnepélyes hangulatban voltak, csend és fényesség.
A nap mintha szunyókálna. A borús és magas égből időnként magányos hópelyhecskék szálldogáltak. Óvatosan rájuk leheltünk, és azok tiszta víz cseppekké változtak, azután elhomályosodtak, megfagytak és üveggyöngyként a földre zuhantak.
Sötétedésig barangoltunk az erdei utakon, bejártuk az ismerős helyeket. Egy pirók csapat felborzolt tollakkal ült a havas berkenyefákon. A tisztásokon repkedtek és keserűen csiripeltek a madarak. Fejünk felett a világos, fehér ég, a horizont felé sűrűbb, olyan színű , mint az ólom. Onnan közeledtek a lassú hófellegek.
Az erdőben minden elsötétedett, csend lett és végül sűrű havazás kezdődött. A hó olvadozott a tó fekete vízében., csiklandozta az arcunkat. A talajra füst szagú szürke porhó hullott.
A tél kezdett uralkodni a földön...
