Levél, mely hiányt örököl gyötörve.
Óhajtaná énem a többet, a mást,
nemcsak egy villanást.
Levél a másik illata nélkül,
a szeme villanása nélkül,
a keze érintése, a sóhaja,
eltévedt hajaszála,
cipőjének koppanása,
embertömeg valóságszaga nélkül.
Zaj, a füst, a tér hiányától szenvedve,
belepréselve szavakba, görcsökbe,
félelmekbe, kívánságokba,
nyiszlett mosolyfélékbe némán.
A szó lenne a lényeg,
vagy most a valóság?
Mely megint csak álommá
szépül a következő ébredésig.
A vágy elfojtásává, kényszerré,
mely kívánná a másik lelkét,
szívét, testét, ahelyett,
hogy beteljesülne bármilyen együttlét!
Csak egy kutya ugat odakünn,
de nem hallod, ropog a tűz,
de nem érzed hőjét,
jeges szél fú, de nem attól fázol,
éhes vagy, de nem itt laksz jól.
Az idő csak pereg, rohan,
s mit tettünk bele, mit nem,
ki mondja meg?
Vesztegettük volna?
Helyette? Előtte? Miatta?
Dünnyögni lényegtelen dolgokat
hívén, hogy hasztalan.
Egymásnak köszönve érosz oltára előtt,
kipirulva, nyugodtan..
