Régen hallottam, hallattad saját belső
hangodat. Mintha elzártad volna nem
csak előlem, hanem a külvilág elől,
magad elől, mindenki elől. Börtönbe,
álcába, maskarába szenvedett farsangi
ünneplő ez, sokatmondóan semmiség,
szertefoszló pillanat, elhajló érzés,
vágott virágok szenvedése, groteszk
ütések harsogása tükörképeden, forró
gőzlepte üvegsík törülköző nyomokkal,
amely hasztalan hasít csíkokat
homályosuló látásodon, fürtökbe akadt fésű
tépi bogozza a tegnap kócosságát, reccsen
tövéből kifordulva a múlt sóhaja,
repedezik a még fel sem vitt mai smink,
nem fénylik már az öröm odaát szembe
veled, halkan csörgedezik az éj utolsó
lehelete, zubogva ömlik alá keserve,
s ölel magához frotirba öltözött csönded,
szilaj hullámokba önt a ma
csodája, ha megszületik egyáltalán.
Hiányzik a hangulat, az érzés, a perce,
az érintése, hozzám hajol lüktetése
ereidnek, panasz szellő ébred észrevétlen
a száraz lepedő hideg ráncai közül,
gyűrött ez az arc, kifakult emlékű
a tegnap, jövőnk ígérete feszíti
ökölnyi szorításomat, rám feküdt
a suttogó éj, ordítva születik ujjá az
örökségünk, törölném kínjaimat ölelésemből,
ha nem markolna alázuhant emlékeket.
