Hirdetésemre szombaton délelőtt jelentkezett telefonon egy úr.

Van olyan hangszere, amilyenre vágyom, és az ára is megfelel

számomra, pusztán csak annyi a gond, hogy hétfőn el kéne utaznom

a térkép szélére. Megörültem a hírnek. Lányos zavaromban úgy

ítéltem, mivel hétfőn tanítási szünet lesz - a pedagógusok

tartanak értekezletet -, Gyöngyivel megyünk autóval. Miután

szétbontottuk a vonalat, közöltem a jó hírt a kétharmaddal, azon

nyomban legallyaztak. A tanári értekezlet nem a pedagógusoknak

jelent szabadnapot, hanem a diákoknak. Mehetek egyedül, és persze

vonattal. Bekapcsoltam a számítógépet, leültem mellé szomorkodni.

Délután újabb telefon, a kellemes hangú Júlia kétségbeesett

hangon adta elő, neki dolgoznia kell hétfőn. Mivel mi nyugdíjasok

vagyunk, nem lehetne nálunk csintalan gyermeke aznap? "Már miért

ne?" - villant át az agyamon. Rózsikát boldogíthatja a prücsök,

míg én átszelem hosszában az országot. Hallottam, a bájos hölgy

szívéről talajt ért a nagy kő. Gondoltam, könnyítek bánatomon,

elmeséltem neki, mekkora csapás ért. Sok éve, hogy utoljára

vonaton ültem, akkor is utáltam.



- Juci nagy lány, elmehetne veled. Igaz, vonatot csak képről

látott még.

- Gyermeked olyan, mint nyáron az aranyló nap sugarai.



- Szétszórt, de te értesz a nyelvén.

- Ebben ne legyél olyan biztos, kedves Giulietta. Mindenesetre

megpróbálhatjuk. Imádom a kihívásokat.



Visszahívtam Sándor urat, megtárgyalni az újabb stratégiát. Mivel

külterületen laknak, várni fog bennünket a VW-nel a

vasútállomásnál. Nem ismerjük egymást, ezért jobb, ha ő a

kocsiban várakozik, mert egyszerűbb egy piros autót megtalálnunk,

mint két ismeretlen alakot felfedezni a tömegben.



Juci egy hét múlva nyolc éves lesz. A piros színt ismeri, autót

látott már, ebből nem lehet gond. Ettől függetlenül, ha azt

mondom, a vasárnapomat szorongással töltöttem, messze nem

fektettem írásba a teljes igazságot. Rózsika és Gyöngyike,

okosabbnak látták kerülni a társaságomat.



Hétfőn hajnalban megjelent nálunk anya és lánya, valamint egy

méretes sportszatyor. Februárban nagy a zima, elkel a melegruha a

tanyán, meg aztán ki tudja, Juci mivel koszolja össze napközben a

ruháját, legalább át tudom öltöztetni. Semmi rosszat nem

mondhatok Júliára. Aranyos teremtés. Ennél a kijelentésénél én

mégis gondolatban inkább az anyukájával foglalkoztam, akit nem

ismerek.



- Anyu, nem vagyok tehetetlen. Tudok egyedül öltözködni.

- Ne járassad a szádat! Tegnap is kirohantál pizsamában kutyázni.



- Volt a lábamon papucs.

- Ebből elég. Pusziljátok meg egymást, aztán indulunk, mert

Gyöngyinek vissza kell érni az értekezletre időben!



*



Elfoglaltuk helyünket egy meglehetősen üres kocsiban. Ablak mellé

ültettem, gondolván arra, majd útközben előadást tart nekem,

miket lát a tájból. Kötött sapkája a zsebembe került. Alternatív

választás két rossz közül.



- Gyöngyi nénin se volt sapka, meg neked sincsen, pedig rövid a

hajad. Megpróbálom kinyitni az ablakot, és kidobom a fenébe.

- Igen, de mi lesz, ha megfázol?



- Otthon maradok. Legalább nem kell suliba mennem.



Én is voltam valaha iskolás. Értettem a törpe nyelvén, sapkáját

magamhoz vettem.



- Képzeld el, Ági mondta, irigyli tőlem a szép, hosszú hajamat.

- Te pedig azt képzeld el, hogy elindult a vonat!



Némileg megnyugodtam. Lehet, hogy elkószál, de leszállni nem fog,

ha megy a vonat.



- Júúújj, Mikuli, baj lesz. Látom, jön a néni és kéri a jegyeket,

nekünk meg nincsen.

- Beeee, neked van, csak nekem nincs, mert Gyöngyi néni tegnap

vett neked. Ha engem leszállítanak, mondd meg a bácsinak, aki

várni fog, hogy így jártam!



Öt hónapja ismerjük egymást, de ilyennek eddig nem láttam.

Elkezdett keservesen sírni. Ezek szerint ennek a kislánynak szíve

is van, nem csak akarata. Mellé ültem, és vigasztaltam. Szipogva

mondta:



- Megmondom a néninek, ne szállítson le téged, mert nem látsz, és

akkor, hogy találsz haza.

- Biztos találkoznék egy másik ilyen jószívű kislánnyal, és ő

hazakísérne.



- De én azt nem akarom.

- Ne sírjál, jöhet a kalauz néni, mert nekem nem kell jegyet

vennem. Aki ilyen idős, az jegy nélkül utazik.



- Ez bizti?!

- Igen.



- Akkor kérek egy zsepit!



Megtörölte az arcát, kifújta az orrát, és illedelmesen

megköszönve visszaadta a használt zsebkendőt.



- Bocsika, most jut eszembe, nekem is van a zsebemben. A többiek

is odamennek, ahova mi?

- Fogalmam nincs. Kérdezd meg tőlük, ha annyira érdekel!



Több se kellett. Úgy hatott rá a javaslatom, mint csatalóra az

ágyúszó. A kocsi másik végében ültek páran, odaszaladt.



Azt még hallottam, hogy a kalauznővel közli, neki van jegye,

nekem pedig nem kell, mert öreg vagyok, de az ő jegye nálam van.

Percekig vártam, mire visszajött hozzám.



- Képzeld el, Mikuli, odamentem, és éppen malackodtak. Úgy

csináltak a szájukkal, ahogy én Levivel soha nem csinálnám.

- Csókolóztak?



- Aha! Rendes voltam, megvártam, hogy abbahagyják, akkor

kérdeztem meg tőlük. Valami Veszprémet mondtak.

- Ne kiabálj, mert meghallják!



- Azok a hülyék? Csak szerelmeskedni tudnak.

- Jucikám, a srác nagyobb, mint én? Mert akkor inkább menjünk át

másik kocsiba!



- A néni, aki kezelte a jegyet, átment a másik kocsiba.

Megnézhetem, hogy kell azt csinálni?

- Isten ments, hogy egyedül elkószáljál! Ha annyira érdekel,

kérem a kezedet, és együtt átmegyünk!



Nem töprengett döntés előtt. Úgy belejött a mászkálásba, hogy

három kocsin is végigmentünk. Az átjárókban fázott a hideg

huzattól, de nem szegte kedvét. Ezzel szemben pechemre szembe

jött velünk egy árus, aki a szegény utasok komfortérzetét volt

hivatott javítani. Juci, nem mint vevő, hanem kérőként vette fel

a fickóval a társalgás fonalát.



- Légy szi', adj nekem egy üdítőt!

- Van pénzed?



- Honnan lenne, hiszen suliba járok.

- Kérj a nagypapádtól!



- Hogy kérjek, mikor tavaly meghalt? Ő nem a nagypapám, hanem egy

bácsi, akivel itt a vonaton találkoztam. Szomjas vagyok, adjál

már egy üdítőt!

- Ha nincs pénz, nincs üdítő.



- Te nem olyan cukros bácsi vagy, aki az erdőbe csábítja a

kislányokat? Akarod, hogy sikítsak?!



Társalgásuk kezdetén két lépést hátráltam, mivel azonban Juci

túlzottan belejött az alkudozásba, kénytelen voltam közbelépni.

Mosolyogva fizettem ki az üdítő árát. A srác pedig

megkönnyebbült. Nem volt kétségem affelől, hogy a kiscsaj ingyen

is kiharcolta volna magának. Nem ismerem a felmenőit, fogalmam

nincs, kire ütött, de van egy érzésem, felnőttként az anyjára

fog, ha Júlia nem képes féken tartani a lányát.



- Kaptam az anyutól pénzt, csak minek költsem el, ha nem muszáj,

nem igaz?



Alighanem olvasott az ábrázatomról, mert közölte:



- Nagyon kell pisilni. Láttam, hol van a klotyó. Te addig itt

üljél le, mindjárt jövök!



Kezembe nyomta az üdítőjét, és elszaladt. A három órás út alatt

ötször kért engedélyt pisilésre. Ebből kétszer kerültem

kellemetlen helyzetbe. Egyik alkalommal mire visszajött,

elfoglalta egy srác az ablaknál az ülőhelyét. Csitri megállt

mellettem, szemben a sráccal.



- Menj innen, ez az én helyem! Nem hallod? Mit bámulsz? Tetszem

neked? Ne várd meg, hogy apukám felhúzza magát, mert akkor lesz

csihi-puhi!



Világéletemben a nevetést tudtam legnehezebben visszatartani. De

hát egy apuka, akinek a lányát meg kell védeni, nem röhögheti

szét magát. Tény, a srác felkelt, és átment. Nem egy másik

ülésre, hanem másik kocsiba. Azt persze nem tudom, Juci milyen

szemekkel ösztönözte távozásra.



- Menj a francba, te hülye colos!

- Szoktál verekedni, Juci?



- Azt nem, de ha feldühítenek, akkor rúgok.

- Hány éves lehetett a csávó?



- A bambaképű? Szerintem bukott nyolcadikos. Azért voltam bátor,

mert tudtam, ha nekem jön, megvédesz tőle. Különben én is

megvédenélek, elvégre haverok vagyunk.



Pár perc múlva érkezésünk volt, és jól sejtettem, Juci még

utoljára meglátogatta a toalettet. Kimentem vele a peronra. Három

gyárkémény ontotta magából a cigarettafüstöt. A törpe meg is

jegyezte:



- Akkora füst van, hogy nem látok.

- Én sem, de megmutatom az ajtót, ha nem találod.



Kezdett lassítani a szerelvény. Bekopogtam.



- Juci, gyere, mert le kell szállni!

- Mindjárt, csak felhúzom a bugyimat meg a nacimat.



Kitört a kaján röhögés a peronon. Amenra sikerült leugranunk a

lépcsőn, azonnal indult a vonat. Úgy tűnt, füleimmel észlelve,

csak ketten szálltunk le.



*



- Nem engedem el a kezedet, mert szeleburdi vagy, és még alámégy

a vonatnak.

- Én megyek alá, mikor te vagy, aki nem látsz? Lecsúszik a

nadrágom, annyira siettettél.



Júlia előrelátó volt, hogy küldött ruhákat is velünk. Még célba

sem értünk, máris igazgathattam a naciját a kisasszonynak. Míg én

zipzáraztam és gomboltam, addig próbáltam tájékozódni általa.



- Jucikám, hol van itt ház?

- Velünk szemben.



- Oda kell bemennünk.

- De izgi, átmászunk a kerítésen, mert az út túloldalán van.



- A sínek mellett kell az állomásépületnek lennie.

- Az kicsit odébb van.



Kézen fogtam, és elindultunk. Bementünk az épületbe, szemben

pedig kimentünk az utcára.



- Csillagom, itt nézzed, hol áll egy piros autó!

- Olyan, mint a tiétek?



- Igen, olyan.

- Van pár autó, de egyik sem olyan, mint a tiétek.



- Megőrülök, nincs piros autó?

- Piros az van, csak másmilyen.



Szerencsémre Sándor úr átlátta a helyzetet. Kiszállt a kocsiból,

és elindult felénk, de akkor már a törpe is kapcsolt. Úgy

döntöttem, én is hátra ülök, nehogy útközben támadjon valami

halaszthatatlan ötlete, és kihasználja a pillanatot, amikor

valamiért megáll a kocsi. Tudtam, külterületen lakik az úr a

családjával, legalább negyed órát kell autóznunk, majd addig

alaposan kikérdezem a hangszerrel kapcsolatban. Ám pillanatokon

belül kiderült, a szükségtelen harmadik vagyok a társaságban.

Erre szoktam jókedvemben mondani: "Ember tervez, az isten ..."

Cserfeske segítségével megtudtam, van felesége Sándor úrnak,

szeretnének gyereket, de még nincs. Két kutyájuk és két macskájuk

van. Az egyik macskának Kormi a neve.



- De jó, hogy két kutyátok van, nekünk csak egy, és Flokinak

hívják.

- Vannak baromfik is.



- Nálunk is vannak olyanok a suliban.

- Csirkét tartotok az iskolában?



- Nem csirke, hanem barom. Mikulinak már meséltem, Gábor is egy

barom, mert mindig verekszik.

- A barom és a baromfi nem ugyanaz.



- Jól van, tudom, csak vicceltem.

- Ki az a Mikuli és ki a Gábor?



- Bocsánat, hogy közbeszólok! Mikuli az én vagyok, mert a

feleségem úgy szokott titulálni. Juci a fejébe vette, ő is a

feleségem akar lenni. Higgye el, jobb, ha pár évig halogatják az

utódkérdést!

- Juci aranyos, és szép kislány.



- Erzsi néni is szokta mondani, milyen szép és aranyos vagyok,

csak az ördögök rosszak, de azt nem tudom, miért teszi mindig

hozzá. Sándor, neked szép feleséged van?

- A bácsinak nem a keresztneve Sándor.



- Te is Sándor urat mondtál, Mikuli.

- Engem Sándor Gyuri bácsinak hívnak.



- Hihihi! Tudod, mi jutott eszembe? Gyurka, kell-e kutya, hurka?

- A nevekkel nem szabad csúfolódni, Jucikám.



- Akkor nekem miért mondják, hogy duci-Juci?

- Azok buták, akik így csúfolnak téged, ráadásul nem is vagy

duci.



- Gyuri, neked él még a nagypapád? Az enyém meghalt.

- Cserfeske, itt a pont. Tedd magadat takarékra! A bácsi neked se

nem Sándor, se nem Gyuri.



- Takarékra? Anyu szokta mondani, amikor főzi a gázon a levest,

és közben beül a klotyóra, hogy tegyem takarékra a tűzhelyet.

- Megérkeztünk, kiszállunk.



Mivel Sándor úr egyenesen behajtott az udvarukba, Juci otthon

érezte magát. Kiugrott az autóból, és irány a ház. Miután a

házigazda segítségével én is bejutottam, az első mondat, ami

megütötte valahonnan a fülemet:



- Majdnem a vonaton maradtunk, mert nem tudtam begombolni gyorsan

a nadrágomat.



A hölgy, aki reagált rá, valószínű a nehezebben oldódó fajtából

való, mert csak annyit hallottam:



- Igeeen?!



Mindig is imádtam a bemutatkozásokat. Ennél jobban csak az

ismerősök közti találkozásnál a nyálas puszikat. A hölgy

elnézésemet kérte. Éppen mosogatott, kissé nedves volt a felém

nyújtott keze. Viszont kivételesen megértettem a nevét: Sándorné.

Téli ancungból történt kicsomagolódásunk után Jucit hátrahagyva a

konyhában, mi átmentünk, egy kissé dohos levegőjű szobába. Nem

panaszkodhatok, mert Sándor úr igencsak kényelmes fotelba

ültetett, aztán hozta a harmonikát, amiért jöttünk. Miből

gondolta, hogy két karfa között fogom tudni használni, arról

fogalmam nincs. Felálltam, és kezdtem járatni ujjaimat a

billentyűkön, de egyik fülem a távolba figyelt.



- Nekem tetszik a Szilvi név. Anyukámnak a kolléganője is Szilvi.

De az az igazság, otthon csúnyákat szokott rá mondani, mert

minden héten másik pasija van. Mit főzöl?



A lényeget nem hallottam, mert csukódott a konyhaajtó. A

"megkímélt, kiváló állapotú hangszer," ami a hirdetésben

szerepelt, nem fedte a valóságot. Külsőleg jó, de belül a torka

véres. Vagy tíz éve történt, meglátogattunk egy ismerős

házaspárt, akik picit távol laknak tőlünk. Poharazgatás közben

derült ki, a másik szobában van egy remek páncéltőkés zongorájuk,

szeretnék, ha játszanék rajta. Sajnos rendelkezem némi

tapasztalattal, milyen belső állapotban szoktak lenni ezek a

szobabútorként funkcionáló zongorák. Kérdésemre közölték,

ránézésre nincs lehangolódva, mert a húrokon semmi nem látszik.

Megmozgattam pár futammal a klaviatúrán az ujjaimat, majd

közöltem, legközelebb hozok szerszámokat, és felhangolom.



- Nagyon elgondolkodott. Nem tetszik a hangszer?

- Nézze, Sándor úr, nem köntörfalazok. A basszus rész elmegy, de

jobb oldalon négy hang hamis, ezen felül az egyik váltó csak

félállásba csúszik el a kórusok felett, ezért eltompul a hangsor,

bár valószínűbb, hogy a filcezés nem tapad eléggé. Ismerve a

javítási költségeket, vagy 50 rugót erre még rákölthetnék, a nem

túl alacsony vételár felett.



Közben kivágódott az imént becsukódott ajtó, és Juci berohant a

szobába hozzánk.



- Mikuli, szereted a rántott csirkét?

- Nem szeretem.



Az adott szituációban nem is mondhattam mást.



- Szilvinek mondtam, hogy éhes vagyok, és megbeszéltük, kapunk

ebédet.



Megnéztem az órámat.



- Szilvi néni aranyos, de mondd meg neki, sietnünk kell, mert

lekéssük a vonatot!

- Segítek neki. Itt úgy mondják a hokedlira, hogy stoki. Kérte,

hozzak egy kalán zsírt a vindőből, a kamrából, én meg először nem

értettem a dolgot.



- Csitri, nehogy összemaszatoljad magadat!



Nem tudom, mi volt ebben a mondatomban humoros, de tény, Sándor

úr elnevette magát.



- Szép ez az izé. Fehér. Majd megtanítasz rajta játszani, mint a

zongorán?

- Ez harmonika, te szeleburdi. Dicsekedhetsz Gyuri bácsinak. Öt

hónap alatt annyira megtanultál zongorázni, hogy négy kézzel

játsszuk a szamárindulót!



Magamban hálás voltam a törpének. Oldotta megjelenésével a kínos

szituációt. Természetesen az üzlet nem jött létre. Attól a

perctől kezdve Juci játszotta a főszerepet. Sándor úr megmutatta

neki a gazdaságukat. Kiderült, disznókat is tartanak. Juci pedig

minden állatot meg akart simogatni, és folyamatosan

kérdezősködött. Közben én még egyszer átnéztem a hangszert, majd

a háziasszonnyal társalogtam. Idegeskedtem, hogy nem érjük el a

vonatot. Szilvike tálalt, én azonban tartottam fogadalmamat, és

csak süteményt fogadtam el. Orrommal is észrevettem, indulás

előtt Jucinak át kell öltöznie. Ez azonban maradt ebéd utánra,

nehogy a tiszta ruháját leegye. Muris volt, ahogy a háziak

körülugrálták. Nekem kávét kért, amit el is fogadtam.

Ebéd után - mese nincs alapon - bementünk a szobába, hogy

átöltözzön. Aranyos volt, mert közölte:



- Gyuri, te menjél ki, előtted nem vetkőzök le!

- Mikuli benn maradhat?



Fantasztikus, ez a csaj meghülyítette még a komoly Sándor urat

is.



- Mikuli a haverom, és az anyu is egyszer átöltözött előtte.



Ezt nem tudtam, de rémlik, mikor történhetett. Megállj Júlia,

hozlak én még téged zavarba!



* * *



Családunk amatőr irodalmi honlapja:

http://migyoro.5mp.eu

Cím: Juci főszerepben
Kategória: Humor
Alkategória:
Szerző: Végh Miki
Beküldve: June 16th 2011
Elolvasva: 1291 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Humor főoldalára | Megjegyzés küldése ]