Június 26. szombat reggel 10 óra és július 12. hétfő 8 óra között
nyaraltunk hármasban a Mátrában. Természetesen mások is jelen
voltak, de ők nem tartoznak a családhoz. Az üdülés előtti és
utáni közvetlen órákat utazással töltöttük.
Mátrafüredre menet a kocsiban legtöbbször a "Mit mond?" kérdő
mondat hangzott el, ugyanis rábíztuk magunkat ismeretlen úton a
GPS-re, ami olyan halkan dumált, hogy én, bár hegyeztem füleimet,
csak néha hallottam: "Túllépted a sebességet!" Ezen kívül, mikor
befordultunk a panzió utcájába, közölte: "Megérkeztél a célba."
Ehhez képest egy hosszú, zárt kerítésnél haladtunk éppen. Viszont
kétségtelen, vagy 100 méter után volt egy nyílás rajta, ami
ténylegesen célként definiálandó. Ember viszont sehol, még egy
szál se. Miután begördültünk az udvarra, hangot is adtam
nemtetszésemnek, de a főnökasszony (anyakönyvezett nevén Rózsika)
közölte, élénk a fantáziám. Kétségtelen, de olyan jó volt abban
reménykedni, hogy fiatal lányok sorai között vonulunk be az
objektumba. Ehelyett kikászálódtunk a Renaultból, és hárman
összekapaszkodva nyomultunk be az épületbe. Gyöngyi
kezdeményezésére mindhárman udvariasan köszöntünk, és csodák
csodájára egy fiatal hölgy fogadta üdvözlésünket, majd egyből
rátért a lényegre:
- Töltsék ki a bejelentő lapokat!
Én, a precízen gondolkodó, járattam agyamat. Addig világos, mivel
ketten nem látunk, Gyöngyike fogja kitölteni mindhármunk helyett.
Elvégre is a nyomtatvány nem Unicum. Azt mi is ki tudjuk tölteni,
bátran. Na, de milyen sorrendben jelentkezzünk be a panzióba? Az
ugyanis nem mindegy. Lehet nagyság szerint, kor szerint, esetleg
az udvariasság szabályait figyelembe véve: előbb a két hölgy, én
maradok utoljára. Végül is ráérek két hétig, hiába olyan fontos a
hölgynek. Annyira belemerültem a latolgatásba, elsőre nem is
hallottam, a kisasszony a nevem után érdeklődik. Elrebegtem,
miután oldalba böktek a családtagok.
- Végh Miki.
Szerencsére "Végh"-szóra megérkezett valahonnan a nagyfőnök.
Nevezzük inkább Istvánnak, hiszen legalább annyira István, mint
nagyfőnök a szimpatikus szállásadónk. Üdvözöltük egymást,
miközben sorra testi kapcsolatot létesítettünk vele kézfogás
formájában. Kiosztotta a beosztottnak:
- Lilla, add oda a bejelentő lapokat! Ráérnek kitölteni fenn az
apartmanban is. Előbb ismerkedjenek meg a szobákkal!
Lilla nem tiltakozott, nekünk pedig cseppet sem volt ellenünkre
az ötlet. Megmásztuk a két emeletet. Hat sor falépcső, és minden
sorban más a fokok száma. Így azután hiába számoltam meg először,
gondolva a jövőre, mire felértünk kificcent a buksimból. Az
apartman tágas. Nagy tisztaság fogadott bennünket, valamint
minden ágyon egy marcipán szívecske. Üdvözöltem a tisztaságot és
rendet, mint újdonsült ismerőst. Ugyanis sok éve járunk nyaralni
más üdülőkbe, de tisztasággal és renddel eddig nem sikerült
találkoznunk. Ilyen is lehetséges a pénzünkért? Le a kalapot a
panzió személyzete előtt! Mivel kalapom nincs, soha nem is volt,
azért a kezemet a helyéhez emeltem, és saját buksimat simogattam
meg, hiszen az én érdemem is, hogy ilyen helyet találtunk a
neten.
Gyöngyike úgy döntött, majd mi ketten minden cuccot felhordunk a
degeszre pakolt autóból, az anyukája pedig próbál mindent
elpakolni a megfelelő helyre.
- Gyöngyike, az én koromban az ilyen hirtelen hangulatváltozások
árthatnak az egészségemnek. Örömteli buksisimogatás, majd rögtön
cipekedés, megmondom őszintén ez rám rossz hatással van.
Miután ő is megmondta rólam a véleményét, elindultunk le a
parkoló irányába. Először két hatalmas táskát vittem, amiknek nem
csak súlya, de kiterjedése is tekintélyes volt. Kétségtelen,
Gyöngyike sem kímélte magát. Így hát felcuccoltunk az első
fordulóra egymás után, mi ketten libasorban. (Vajon hány ember
szükségeltetik minimálisan ahhoz, hogy libasornak lehessen
definiálni a dolgot?) Benn az épületben, a lépcsősor legalsó
fokánál, mondjuk úgy, hogy malőr történt. Akkor még nem tudtam,
az első lépcsőfok legalább kétszer olyan magas, mint a többi.
Megbotlottam, a két táskát lendületből feldobtam a második fokra,
és megtámaszkodtam rajtuk, miközben térdeltem az első fokon. Na,
ekkor mellettem kedvesen megkérdezte a már említett Lilla
kisasszony, hogy segíthet-e. De ciki! Én, a nagy melák,
gyakorlatilag pihenek a lépcsőn, Gyöngyike persze pár fokkal
feljebb járt előttem, miközben a gyengébb nem egyik képviselője
akar rajtam segíteni. Kínomban elvigyorodtam, és közöltem
Lillával:
- Semmi gond, új terepen mindig négykézláb szoktam tájékozódni.
Gyöngyike persze nevetett, hiszen ismeri a humoromat, csak később
derült ki, Lilla mosolygásnál tovább nem mert jutni. Az igazság,
ha az ember egészségesen viszonyul az állapotához, akkor az ilyen
szituációkon kénytelen nevetni. Úgymond: benne van a pakliban.
Feltápászkodtam, pedig biz' isten, jól esett volna pihenni.
Mentem fel a két méretessel kezeimben, az egyenletlen fokszámú és
méretű lépcsősorokon. Időközönként a táskák meglódultak előre.
Mondtam is Gyöngyikének:
- Figyeld, ezek tudják az utat!
- Akkor tedd le őket, ne fárasszad magadat!
A továbbiakban fogyó szusszal, vagy tízszer fordulva, mindent
felcipeltünk.
11 órára abszolváltuk a feladatot, a hölgyek elém tárták
döntésüket, elmennek vásárolni, mivelhogy ennivalót nem hoztunk
magunkkal. Három óra alatt megjárták az utat autóval, és
közölték, azért siettek, mert 14 órakor kezdődött a Forma-1
időmérő edzés, azt meg akarták nézni.
*
Tudtam, persze, hogy tudtam, nincs az épületben internet. Ez
azonban cseppet sem gátolt azon elhatározásunkban, hogy vigyünk
laptopot. Úgy gondoltam, valahol a környéken csak van vezeték
nélküli hálózat, és mivel a második emeleten lakunk, sikerül
megcsípnem. Három napja nyaraltunk, mikor úgy döntöttem, végére
járok a dolognak. A kétharmad elment sétálni, én pedig
beizzítottam a számítógépet. Az asztalon közölte, hogy nincs
elérhető hálózat. Na majd felállok a székre laptoppal a kezemben,
mert ott a magasban hátha lesz. Bálint barátom valamikor mesélt
ilyenről, neki is az új lakásban a szekrény tetején sikerült
elcsípnie. Állok a széken, piszkosul billentyűzök, mikor is
kopognak. Ildikó, a szobaasszony jött olyan szándékkal, hogy
takarít nálunk. Ez is új dolog, mert eddigi nyaralásaink során
nemigen volt jellemző, hogy közben takarítottak volna. Ildikó
kopog, én meg még a széken állva mondom, hogy "Tessék befáradni!"
Biztos voltam benne, úgyis kénytelen megvárni, míg lecihelődök a
székről, hiszen zárva van az ajtó. Tévedtem. Ildikó be, Miki le.
A nappali közepén sikerült megismerkednünk. Vállamon a laptoppal,
aligha volt számára szokványos szituáció, hogy egy alak elé ugrik
a székről.
*
A kétharmaddal ellentétben én meglehetősen egyszerűen étkeztem.
Főtt étel számomra a szalonnás-kolbászos-hagymás rántotta volt.
Az viszont elég sokszor. Nem szeretek éttermi dolgokat
fogyasztani. A nyalánkság bezzeg jöhet. Sütemények, jégkrém meg
csokoládé. Még az üdülés elején körülnéztünk, hol lehet a
legolcsóbban fagylaltot vásárolni. 120 forint egységáron sikerült
találnunk. Egy szálloda vagy panzió vagy akármi vendéglátó
egységében. Bementünk, hogy a kinti meleget némileg kompenzáljuk.
A helyiségben egy árva lélek sem volt. Várakoztunk, majd
valahonnan előjött egy hölgy, akivel azonnal közöltük jövetelünk
célját, hogy fagylaltot szeretnénk betáplálni magunkba. Kedvesen
megérdeklődte, mik az igényeink. Ez eddig simán ment, de
kiderítettük, ott a kerthelyiségben kívánjuk elfogyasztani, tehát
pohárból. Erre elszaladt. Percekig vártunk, mire visszajött, és
hozott poharakat. Kényelmesen kiporciózta az adagokat, majd
tanulva az addigi tapasztalatainkból, közöltük, egyúttal
fizetnénk is. Erre megint elszaladt, pulton hagyva a
fagylaltkelyheket. Bevallom, mérges lettem, mert kinn meg tűzött
a nap, féltem, hogy csokifagyi helyett kakaót fogunk inni. De nem
ám, mert a teremtő, vagy nem tudom ki, velünk volt, és nem hagyta
a fagylaltot megolvadni. Jött egy másik hölgy, markában a
bugyellárissal. Neki kifizettük a cuccost, aztán zsákmányainkkal
kimentünk a kertbe. Levontuk a következtetést, ami nem biztos,
hogy általánosan igaz, a hegyi ember nem egy ideges fajta.
Budapesten ilyen kiszolgálás nem fordulhatna elő.
*
Június 30-án reggel éppen befejeztem volna tojásos reggelimet, és
dicsérő szavakra akartam nyitni a számat, mikor is a főnökasszony
úgy ítélte, ideje feltálalnia számomra a feketelevest.
- Mikuli! Szeretném, ha ma megmásznánk a Mátrát.
- Nem csak én, hanem ti is? Ezt nem értem.
- Én meg azt, hogy mi van ezen érthetetlen?
- Ja?! Beindult a fantáziám. Füleim torz jeleket észleltek. Azt
hittem a tápláló étek után második fogásként feltálalsz nekem egy
Márta nevű csinibabát.
- Élénk a fantáziád, Mikulikám.
- Tudod, hogy csak vicceltem, ahogy te is a hegymászással.
De nem ám, mert kiderült, Rózsika és Gyöngyike megtárgyalták a
stratégiát. GPS izzítva. Kocsival irány Mátraháza, onnan a
sípályán fel Kékestetőre lábbusszal. Huszonévvel ezelőtt többször
megtettük az utat, dehát azóta keményen beindult nálam a
számítógépes korszak, amit ülve is lehet művelni. Mindegy,
megadtam magamat a sorsnak, ha már ez van megírva a Nagykönyvben.
Mátrafüred-Mátraháza kocsival pár perc. Igen ám, de a GPS be
akart bolondítani bennünket. Mátraházán odairányított egy zárt
kapuhoz, és közölte: tovább egyenesen. Balra-jobbra nem engedett.
Olyankor mondta: "Letértél az útról." Na mondom, kopogjunk be a
kapun, hátha valaki meghallja, mert a GPS nem hülye. Tuti, hogy
át kell mennünk az objektum udvarán. A biztonsági őr azonban
lebeszélt róla, és elirányított egy hűvös parkolóba. Végre vagy
sajnos, indulhatott a túra. Nyomultunk 600 métert felfelé. Valami
Veronika rétnél közölte Gyöngyike, itt is van egy autóparkoló.
Levegő után kapkodva kifejtettem azon véleményemet, ha eddig
gurultunk volna, még fittek lennénk. Rózsika provokatívan
megkérdezte:
- Miért lihegsz?
- Mert meredek.
- Ezek szerint neked teljesen mindegy, Mátra vagy Márta, mindkét
esetben meredsz, közben lihegsz.
- Igen, Mókuci, csak a kettő nem ugyanaz. Tudod, eszembe jut sok
évvel ezelőtt az a vidám trolivezető, aki állt a megállóban,
várta azt a hölgy utast, aki futott a troli után. A vezető meg
bemondta a mikrofonba: "Hölgyem, maga csak fusson, majd én
lihegek!"
Természetesen csak vicceltem, hiszen ha jól meggondolom, nem is
ismerek egy Mártát sem egyben. Ketté vágva igen: régi cimborám
Kalmár Tamás. Dehát a nevéből is ítélve ő más jellegű, mint egy
Márta. Ami viszont nem vicc, igencsak jó volt megpihenni Kékesen
a szanatórium kertjében egy padon. Gyöngyike meg fotózgatta a
mókusokat. Lefelé gyaloglás helyett a buszt választottuk.
*
A túrával felturbózott hegyi levegő megtette hatását. Éjjel úgy
aludtam, mint ama szőrme külsejű téli kelme. Ezt sem értem, miért
alszik a bunda, és miért van mindig ébren a télikabát? Bár
meglehet, az is alszik, csak ő diszkriminálva van a bundával
szemben. Éjjel három óra magasságában rázásra ébredtem, noha nem
dugtam ujjamat a konnektorba.
- Mikuli, ébredj, muzsikál a telefonod!
- Jaj mókuci, az a Gyöngyi telefonja.
- Nem hallod zenész füleiddel, hogy a Cirmos cicát játssza?
- De hallom.
- Akkor pattanjál, mint a nikkelbolha, vedd fel!
Pattanás helyett tápászkodtam, majd mielőtt a nappali
legtávolabbi sarkában rátaláltam a mobilomra, előbb felrúgtam egy
széket. Üdülőben az éjszaka közepén hatásos.
- Tessék, itt vagyok!
- Itt meg a Farkas. A nagyobbik. Tudod, az öcsémnek a bátyja.
- Kikövetkeztettem a mély hangodból, hogy csak farkas lehetsz.
- Mi van, aludtál már?
- Aludtam már?! Mondjuk úgy, hogy még aludtam!
- Mondta Böbe, mikor vitt haza benneteket, a kocsiban kókadt
voltál.
- Ilyet mondott a Böbe? Na várjál csak! Tulajdonképpen ki ő?
- Annyira nem vagy berúgva, hogy ne tudjad. Egész este őt
ölelgetted.
- Nem ismerek magamra. Mit mondott az a Böbe, jó volt neki?
- Ahogy láttam, mindketten élveztétek a dolgot.
- Kétségtelen, én élveztem, hogy leértünk a hegyről. Most pedig
sikerült teljesen felébrednem. Áruld már el, ki az a Böbe?! Vagy
nem bánnám, ha legalább azt tudnám, te ki vagy.
- Te vagy ki. Én ugyanis csak alkoholmentes sört ittam.
- Nem állítottam, hogy ki vagy, hanem kérdeztem.
- Úgy kezdtem, a kis Farkasnak vagyok a tesója.
- Én meg Miki vagyok.
- Akkor bocsika, téves kapcsolás! Én ugyanis a haveromat akartam
hívni.
*
- Ki az a hülye, aki éjszaka telefonál?
- Fogalmam nincs, csak az derült ki, hogy nagy Farkas.
- Negyed négy van. Mi lenne, ha főznék kávét, aztán sakkoznánk
egy jót, ha már felébresztett ez a birka?
- Mókuci, biztos vagy benne, hogy éjjel negyed négykor boldogok
lesznek az üdülőtársak?
- Ha arra nem ébredtek fel, hogy felborítottál egy széket, akkor
a kávéfőzés sem fogja zavarni őket.
Igaza volt, ahogy mindig igaza szokott lenni velem szemben.
Ugyanis kávékészítés közben a húsvágó deszka is leesett a földre
a konyhaszekrényről. Ennek ellenére reggel nem kötötték fel
nekünk az útilaput.
Miután Gyöngyikének is megvirradt július első napja, rövid,
félórás kávézgatása után, nekiálltak anyukájával egyetemben
reggelizni. Megadják a módját. Ők ugyanis nem esznek, hanem
eszegetnek. Nyaraláson nem gond, de tanév közben is így indul
minden reggel. Ők eszegetnek és beszélgetnek, az izgága Miki meg
a csutka haját tépi. Én ugyanis az a típus vagyok: "Gyere cipó,
hamm bekaplak!" Még szerencse, hogy időben jelentettem be, ma fel
kéne kutatni a borpincéket.
- Pipázzál Miki, addig sem sürgetsz bennünket! - mondta
valamelyikük.
A személy lényegtelen, mert véleményük ritkán különbözik. Még nem
volt dél, mikor ketten kocsiba ültünk, és elindultunk Farkasmály
irányába. Azt mondták, ott sorban vannak a borpincék. Tényleg
voltak, csak az út volt pocsék. Gyöngyike azt mondta, nem kéne
megállni rögtön az elsőnél, mert ott hátha nincs olyan bor,
amilyet én szeretek. Döcögtünk tovább.
- Jé! Képzeld el, most szaladt át előttünk egy őzike. Befutott az
erdőbe.
- Gyöngyike, az nem lehetett őzike, az biztos, hogy kutya volt.
- Nem vagyok én vak. Mondom, hogy őzike.
- Szarva volt?
- Ne beszéljél csúnyán! Különben meg rossz poén, mert mondtam,
hogy futott be az erdőbe.
- Jól van, tudom, hogy a Bambinak agancsa szokott lenni. Jó
lenne, ha kiszemelnél egy pincét, és megállnánk, mert
tengelytörés lesz a vége!
Megálltunk. Méghozzá kibetonozott parkolóban a szőlőhegyen.
Vittük a kis pillepalackjainkat. A fickó meg nyomult velünk
szemben kifelé a pincéből, és közölte, nem árul bort. Menjünk ide
vagy oda, esetleg amoda! Akartam mondani, hogy ne parancsoljon,
de leginkább ahhoz lett volna kedvem, hogy én is elküldjem őt.
Autó maradt a parkolóban, mondván, ránk fér a séta a tegnapi
hegymászás után. Végül megállapodtunk egy másik szimpatikus
pincénél. Gyöngyike közölte, vigyázzak, mert lépcsők következnek.
Vigyázva vertem ki a kezéből az egyik műanyag üveget, ami
pattogva indult meg előttünk lefelé a lépcsősoron, mutatva az
utat. Szó mi szó, vidáman érkeztünk a pincébe, ahol egy árva
lélek nem fogadott bennünket. Mátrafüreden szokott ilyen
történni, de nem gondoltam, hogy tájjellegű.
Álltunk tanácstalanul egy hideg hodályban, és beszélgettünk.
Egyszer csak valahonnan még mélyebbről előkerült egy úr, aki
megkérdezte, milyen bort akarunk. Mondtam, édeset. Ő meg tovább
kérdezett, hogy fehéret vagy vöröset. Közöltem, nem látok, nekem
mindegy. Azt hittem, jó poén volt, de semmi reagálás. Kénytelen
voltam figyelmébe ajánlani, hogy viccnek szántam. Erre nyihogott
egyet. Aztán hozta a borocskát poharakban, hogy kóstolgassam
őket. Végül is megállapodtunk az egyiknél, amiből három litert
vettünk, bár meglehetősen soknak bizonyult, mert az istenért nem
akart elfogyni. Igaz, csak egyedül pusztítottam a nyaralás alatt.
*
Július 3-án reggel Gyöngyike, a fáradhatatlan kiránduló és
szemtelenül fiatal, elővezette azon szerény vágyát, hogy jó lenne
reggeli után felmászni a Mátrába pár kilométernyit. Rózsika
egyből megtalálta a tuti indokot, ő nagyon bereggelizett, és
inkább emésztené az emésztendőket. A legjobb lenne (mondta ő), ha
én erőt vennék magamon, és Gyöngyivel megmásznám a megmászandó
emelkedőt, méghozzá sűrű erdőben, mert az az igazi. Ők ugyanis
előző nap voltak egy röpke erdei túrán, de mivel végig maguk
mögött vaddisznó csörtetést hallottak, eldöntötték, két nőnek
túlságosan is merész ilyen vadregényes tájakon kóborolni. Bezzeg
én, a család hímtagja, bátor vagyok, mit nekem egy vaddisznó.
Legfeljebb felmászok előle egy fára. Bátortalanul elhebegtem, nem
tudok fára mászni, és különben is: tériszonyom van. Gyöngyike
viszont közölte, neki nincs ilyen problémája, imád fára mászni,
főleg, ha üldözi egy vadkan. Beadtam a derekamat. Hirtelen olyan
áldozatkész lettem, hogy a minap átszenvedett kékestetői
megpróbáltatással elő sem rukkoltam. Felöltöztem az alkalomhoz
illő gúnyába. Egy póló, alul pedig a legújabb mackónadrágom.
Azért mikor megvettük, érdemes lett volna felpróbálnom. Most
ugyanis kiderült, mintha felcserélték volna szabásnál az elejét
és a hátulját. Bár a kétharmad megnyugtatott, nem biztos, hogy a
nadrág van elszabva. Próbáljam a kérdést abból az aspektusból
megközelíteni, hogy én deformálódtam el az évtizedek alatt! A rám
váró próbatétel előtt nem akartam vitába bocsátkozni.
Mindenesetre amilyen szűk a naci, olyan bő volt a dereka. Semmi
baj, legfeljebb mászás közben egyik kezemet a zsebemben tartom,
nehogy utolérjen a gyalázat. Mondták, az erdőben nem csak
vaddisznók, de madarak is vannak. Akkor pedig viszem a
minidisket, hogy felvételt készíthessek róluk. Mikrofont először
a szemüvegem szárára csíptettem, de Gyöngyike közölte, olyat ne
csináljak. Bővebben kifejtette, miért nem esztétikus az a
megoldás. A magam részéről elfogadtam érveit, és míg elém tárta
körmondatait, leültem pihenni. Így azután a pólóm nyakkivágására
csíptettem a sztereó mikrofont, zsebembe a minidisket. Ettől a
nadrág totál megadta magát. Erőteljes csúszásnak indult, de
szerencsére nem a bokámig, hiszen a mikrofon vezetéke tartotta a
zsebemet. Na mindegy, visszahúztam magamra, aztán elindultunk,
mondván: "Vesszen, aminek vesznie kell!" Lenn a földszinten
elköszöntem a panzió személyzetétől, és öt perc múlva az erdőben
botladoztunk. Közben, mármint az első megbotlásnál, eszembe
jutott, nekem sérvem van, és nem szabad erőltetni magamat. Ehhez
képest tisztességesen belecsaptunk a lecsóba, mert az ösvény
igencsak meredeken emelkedett felfelé. Kérdeztem is Gyöngyikétől:
- Az isten tudja, hogy megyünk? Nehogy váratlanul beállítsunk
hozzá!
Ezt a viccet úgy tűnt nem érti, ezért elmagyaráztam. Piszkosul
izzadt az a kezem, ami folyamatosan abban a zsebemben volt, ahol
a minidisk. Egyszer csak, uramisten, a legmeredekebb részen
Gyöngyi mondja, van egy pad. Boldog voltam, így legalább a
szomjúság és a pihenés közötti vágyamból, az egyik teljesülhet.
Ki lehetett az az előrelátó, aki párhuzamosan helyezte el a padot
az emelkedővel? Ráadásul szépen megmunkált, lakkozott felületű.
Felültünk a felső végére, de pillanatok alatt megtapasztaltam,
nem túl hosszú, mert majdnem a földön találtuk magunkat. Nem
mondom, buli lett volna, ha az emelkedő aljáig tart, és
csúszdaként funkcionál. Így azonban fájó szívvel mondtam le a
pihenésről is. Meglehetősen vadregényes tájon folytattuk a
mászást. Tapasztaltuk, előttünk vadállatok jártak, hátrahagyva
anyagcsere végtermékeiket, amiket nem volt egyszerű kerülgetni az
egyszemélyes ösvényen.
- Meddig menjünk?
- Gyöngyike, indulásunk óta vártam erre a kérdésedre. Eddig, és
ne tovább!
Visszafelé sem volt egyszerű, ráadásul a sok hülye fagyökérbe
minduntalan megbotlottam. Majdnem a civilizációba értünk, mikor
egy kismama három gyermekével meg egy babakocsival igyekeztek
felfelé velünk szemben. Mondtuk is, neki se lehetett sok
sütnivalója, hogy pici babát zötyögtet úttalan utakon. Visszaérve
a panzióba, kiderült, már majdnem Sástónál jártunk. Sajnáltam is,
hiszen mindig ez volt az álmom, hogy egyszer eljussak Sástóra.
Mellékesen szólva, akkor hallottam a létezéséről először.
*
Július 9. péntek. Ebéd után Gyöngyike úgy döntött, ha nekünk
nincs kedvünk sétálni, majd elmegy ő egyedül. Fél óra múlva
hívott telefonon, hogy egy szép tisztáson van a Bene-patak
mellett, és körülötte kecskék legelésznek. Annak reményében,
végre hallhatok sok év után ismét kecskemekegést, kedvem támadt a
sétára. Gyöngyi visszajött értünk a panzióba. El is mentünk.
Kétségtelen, a tisztás is igaz volt, meg két kecske is, de azok
néma kecskék lehettek, mert csak legeltek, de nem mekegtek.
Eszembe jutott a mondás: "Magyar ember evés közben nem beszél."
Tapasztalataim nem igazolják, viszont igaz lehet a magyar
kecskékre. Lelohadt a kedvem. Visszamentünk a panzióba, és
Istvánnak újságoltuk, hogy kecskelesen jártunk. Szerintem azóta
sem tudta megemészteni a dolgot, merthogy tudomása szerint a
környező településeken nincs kecske. Na mindegy, elindultunk
másik irányba sétálni, fel a hegyre. Gondoltuk, megnézzük a
Kozmáry kilátót. Megnézzük, de hol? Kifulladásig mentünk egy
egyenes emelkedőn. Mondom Gyöngyikének, ha lát egy élőlényt az
utcán, aki hasonlít az emberhez, próbálja megérdeklődni, merre
kell talpalnunk. Mondta, három házzal feljebb egy néni áll a
kapuban, és felénk néz, de jobb, ha én érdeklődök tőle, mert
miközben engem sasol, nagyon mosolyog. Istenem, bejöttem az
öreglánynál, vontam egyből le a következtetést. Közben odaértünk,
és megálltunk előtte.
- Csókolom a kezét! Meg tetszene nekünk mondani, merre kell
tovább mennünk a Kozmáry kilátóhoz?
- Házat akarnak venni? Jöjjenek be!
Kétségtelen, előző este ücsörögtünk a panzió udvarán, és arról
ábrándoztunk, milyen jó lenne egy kis nyaraló Mátrafüreden. De
hogy hallotta ezt meg az öreglány több kilométerrel odébb,
ráadásul úgy, hogy a kérdésem meg nem jutott el a tudatáig? Na
mindegy. Bementünk az udvarra, közben Gyöngyike súgta, hogy
meglehetősen lepukkant viskó. A néni pedig hátra csoszogott, és
kiabált a fiának, jöjjön, mert vannak érdeklődők. Gyöngyi megint
megsúgta nekünk, jön előre imbolygó léptekkel egy drabális alak,
kezében balta vagy fejsze, ezt a tanár néni nem tudta pontosan
meghatározni.
- Gyöngyike, ne izgulj! Gondolom, bizalmatlan a fickó.
- De mondom, balta van a kezében, és szerintem részeg.
- Ne félj, majd legfeljebb én is ráfogom a...mit is? Mindegy,
valamit ráfogok, ha fenyegetőzik, és jól elszaladunk.
Nem voltam megijedve, de biztos, ami biztos, uramnak szólítottam.
Ez tetszhetett neki, mert vigyorgott, és a lényegre tért. Mondott
egy összeget, amitől én kis híján bedobtam egy hátast. Kérdeztem
is, mitől ilyen magas a ház ára, hiszen elég kicsi az építmény.
Közölte, ez igaz, de harminc évvel ezelőtt építkeztek, és
tudom-e, ennek a teleknek a helyén akkor egy hatalmas nagy gödör
vagy inkább szakadék volt. Na már most, a település másik végéről
hordatta ide a földet sok-sok teherautóval. Ráadásul mivel
ahonnan hozták, ott akkor mező volt, de elhozták a földet és
gödör maradt a helyén, őt a Tanács megbüntette. Nehéz volt
visszatartanom a nevetésemet, mert ilyet még nem hallottam, hogy
egyik helyen gödröt csinálunk azért, hogy a másik helyet
feltöltsük. Lényeg, ami lényeg, anélkül mondtam le az üzletről,
hogy bevallottam volna, különben sincs ilyesmire pénzünk. Viszont
annyira meglepődtünk a fogadtatástól, hogy elfelejtettük, mi volt
az úticélunk. Hazafelé Gyöngyike mondta, a fickó letámasztotta a
baltát a fal mellé, miután meggyőződött arról, hogy becsületes,
mi több, rendes emberekkel van dolga.
*
Július 12. hétfő. Reggel indulás haza. Így azután már vasárnap
délután kezdtünk lecihelődni a sok holmival az apartmanból a
kocsiba. Nálunk az úgy szokott lenni, megpakolt autóval indulunk
nyaralni, de valahogy, hazafelé szaporodik a holmik mennyisége.
Már megtanultam, minden tájon másféle ruhákat árulnak, valamint
másféle edényeket is lehet kapni. Ruha is meg edény is bőven van
itthon, de a vásárlás szenvedély, amit ki kell elégíteni.
Megtörtént. Sikerült feltérképezni a 16 nap alatt, mit lehet
Gyöngyösön lényegesen olcsóbban vásárolni, mint nálunk. Azokból
feltétlenül venni kellett. Ha nehezen is, de bepréselődtünk
hárman az autóba. GPS beizzítva. Döngetünk az M0-son hazafelé, de
a piszok nem enged letérni a gyáli kijáratnál. Tovább kell menni,
és Pestszentimre kijáratnál enged csak letérni az autóútról. Okos
lehetett, aki ezt a feliratot odatette, mivelhogy onnan legalább
öt kilométer még Pestimre. Nem érdekes, nekünk legalábbis nem,
akik itt lakunk, hiszen GPS nélkül is hazataláltunk volna.
2010. szeptember 26.
* * *
Családunk amatőr irodalmi honlapja:
http://migyoro.5mp.eu
