úgy érzek majd veled, hogy önmagamból tépek
könnyet törölni kis emlékfoszlányokat,
múltamból hasítok fel gyolcsnak hintaléted
sebeit kötni, és kérlek, hogy elfogadd,
sínnek egykor acélos akaratom vázát
megtört csontjaidhoz segíteni hajtom,
léleklángjaimba, hogy lázadban ne fázz át
belefoglallak, hogy lelked megmaradjon,
víg estéim hűs forrásaiból itatlak,
örömeimből gyúrt kenyérrel etetlek,
hogy láss, száz évig gyűjtött fényeim mutatnak
új utat sötétbe forduló szemednek,
maradj itt, magadért, véletlen se miattam,
hisz üres árnyam dől a korhadt keresztnek,
nincs semmim már,
csak egy,
és mindent odaadtam:
egy szívdobbanás, a legutolsó, legszebb...
