Hatalmas város, emlékek tára
és a Pó síkságnak a gyöngyszeme,
közelében az alpesi hágok,
útkereszteződésekkel telve.
Santa Maria delle Grazie
templom, az Utolsó vacsorával,
Dóm tér, operaház, sok híres szobor,
román, gótikus, barokk épület,
a megilletődés rejtélyével
már játszadozik az érzelmekkel.
De Da Vinci szobra a számomra
a legnagyobb a sok látnivalóból,
tizenötödik század tudósa
nagyságával fent, a milánói
tanítványokkal a négy sarkában,
átfogja és uralja a teret.
Gondolkodom, talapzatán ülve,
e polihisztornak nagyságáról,
művész, mérnök, tudós, feltaláló
egy személyben, túllépve így korát.
Ha lehetne, kérdezném mindenről,
véleményét a fejlődésünkről,
állandó kíváncsisága hová
vezetné a feltalálás terén?
A kidolgozatlan műveiben,
melyeket csak most fedezünk fel,
hogyan illeszkednék mostan bele
hatalmas intelligenciája,
merre vezetné alkotó ereje?.
Mint tapadt porszem a talapzaton,
ülve csodálom a tekintetét,
kérdéseim felelet nélküliek,
de mégis hasznos e beszélgetés.
Megtanítani senkit sem lehet,
érdeklődését felcsigázva
kényszeríthető a tanulásra
és egyben a példamutatásra.
