Még jól emlékszem, mint fiatal diák
túl korán loptam be magam a csinos
tini lánykák szívébe, ámde híján
voltam a bölcsességnek, s értek kínos
meglepetések… Rengetegszer kaptam
döfést, kisebb és nagyobb pofonokat,
ám egyik sem járt közelében annak
a fájdalomnak – amely jó sorsomat
szerte – széjjelzúzta szinte egyetlen
pillanat alatt – mit akkor éreztem,
amikor láttam kegyetlen szerelmem
száját (azt a kecses, édes – érzékeny
ajkát) arra a másik csalárd szájra
tapadni. Féltékenységem tán együtt
született a szerelmemmel, s lám mára
sem múlt el, bár szerelemittas lelkünk
tovaszállt a messzeségbe. Szeretlek
mégis téged, szeretni is foglak, míg
be nem dobnak egy fagyos sírba, szentem
ott sem fogok mást szeretni. Mostani
eszemmel felfogom, elhamarkodtam
a szakítást, ám ha mégis egymásra
találnánk, árnyékod inkább elhagyhat,
mintsem én bármikor is elhagynálak…
(Budapest, 2011. október 10. Erdős Pál Attila)
