Elszakadni egy közösségtől és egy tájtól,
ez nem mehet végbe soha trauma nélkül,
máshol letelepedni nem megy úgy magától,
mert szomorkodunk vívódásaink jeléül.
Nagyon sokszor kényszerrel vagy kíváncsisággal,
elhagyva szülőfölded telve furdalással,
időnként az emlékek láncolataival,
emberi mivoltunk így telítve honvággyal.
Rokonok, barátok és az ismerős tájak
a képzeleteinkben egyre sorakoznak,
a kellemesen átélt idill pillanatok
incselkednek már velünk, akár a játékok.
Távoli életünkben csak egy űrt töltünk ki,.
mert ezek elől nem tud menekülni senki,
hasonlításokkal kettős lesz az életünk,
realitás talaján nehezen élhetünk.
Sokszor hessegetjük a múltunk emlékeit,
állandóan idézzük ezeknek eljöttét,
a lelki vívódásunk már nem ismer határt,
állandóan keressük a megváltó csodát.
Ragaszkodunk kitartón a régi dolgokhoz,
jelentéktelen tárggyal kötődünk másokhoz,
felértékelődik az emlékeink nyomán,
ezzel csillapítván az embernek honvágyán.
Ismerős dallamok csengenek a fülünkben
hallucinálás nyomán, távoli éltünkben,
a természet hangjai ismerőssé vállnak,
kolompoló csordák és a nyájak váltanak.
Fenyvesek suhogását mellettünk érezzük,
a kakukk kiáltását erősen füleljük,
öreg hegyek között a naplementét nézve,
egész életünk lesz így újból megidézve.
Régi kis házunkat fényáradatban látjuk,
és élcelődik velünk a régi barátunk,
de visszavágunk neki, a betyár nemjóját,
öröm, kacagás tölti meg az ember házát.
Szép lassan már átvesszük a múlt egyensúlyát,
lelki életünkben ezzel lelünk megnyugvást
mindaddig, amíg rájövünk a valóságra,
más az életünk, ez csak emlékek hatása.
Időnként megismétlődik minden elölről,
nem tudunk elszakadni a régi élettől,
a múltra emlékeztet minden ismerős tárgy,
és nem hagy megnyugodni az- az erős honvágy.
