A kis időre, ami még hátra van…
mondja, legyint, s lemondón néz előre.
Ugyan mi okból, mért mondogat dőre
közhelyeket ily fásultan, fáradtan?
Hány pofont, rúgást, ütést mért az Élet
– vagy nem is az, ne bántsuk!- más ember
a fejére? Hogy csalódott ezerszer,
mire reménytelenné, öreggé lett,
hogy nem hisz már szóban, ígéretekben,
s a bizalom, hogy lesz még jobb, merev
arcáról, melyre gond ekézett ráncot,
elhullott, mint csatában vert sereg.
Belefáradt. Minden felhúzott sáncot
veszni hagy, felad, s vegetál csüggeteg.
