Kedves olvasóim! Egy igaz történet következik most Babilonról. Igaz, habozva írom le ezeket az első sorokat, mivel az üres lap kissé visszarettent, s felébreszti bennem a szörnyű emlékeket. Nem ragadtam volna a kezembe a számomra oly drága papiruszt, ha az, amit leírni szándékozok, nem egy birodalom pusztulásáról szólna, s nem változtatja meg az egész világot. Mindazonáltal a kilétemet nem fedem fel, nem kenyerem a magamutogatás. Hogy miért csak most vetem papírra mindezt? Talán a közeledő halál ígéretétől, mely sötét árnyékként ólálkodik a sarkamban? Vagy talán megcáfolandó a sok buta legendát, amik Babilon pusztulásáról szárnyra keltek? Ki tudja! Mondják, az idő nem túl kegyes az emlékezethez, de minden egyes szó, minden egyes mozzanat belém vésődött, és szinte alig tudom elhinni, hogy már ötven éve történt.
Kezdjük a legelején, ami nélkül ez az egész zűrzavar nem jött volna létre. Azon a délután tikkasztó hőség uralkodott a trónteremben, mely hatalmas, fullasztó aranykalitkaként borult reánk. A színpompás, festett ablakokon vakítóan áradt be a fény, isteni jeleneteket pingálva mindenhova. A csodálatosan feldíszített, kék téglából épített falak olyan magasan nyúltak fölfele, hogy csak az éles szeműek vehették ki a tetőnek ragyogó zománcrétegét. Mindössze néhány szolga kóválygott, lassú, fáradt lépeik hangosan kopogtak a márványpadlón. Viszont azon nyomban felélénkültek, mikor nyílt a trónterem ajtaja, és belépett rajta Szamszu-iluna, a király.
Nem tűnt valami fejedelmi jelenségnek szikár alakjával, hajlott hátával és őszülő barna hajjal keretezett, sunyi arcával. Mindenki, beleértve engem is, azonnal megmerevedett, ezt követően a lehető legmélyebb maghajlásban részesítettük őt. De a király láthatóan észre se vette a gesztust. Ugyanis kéjsóvár tekintetét a mellette haladó, meglehetősen hiányos öltözetű kislányra függesztette. Igen, kislányra, mert tekintve, hogy a király már bőven a negyvenes éveiben járt, a lány tizennégy éve igencsak fiatalkának mondható. Viháncolva odakísérte őt arannyal-ezüsttel bevont trónszékéhez, hosszú sötétbarna haját meglobogtatta előtte, s szempilla rezegtető, forró pillantásokat lövellt felé.
Szolid köhintés hallatszott az egyik sarokból. Onnész, a király főtanácsosa kért magának szót. A király egy intéssel elbocsátotta a lányt, aki csalódottan vonult félre, de nem ment ki. A máskor oly határozott férfi kissé félve hajolt meg újból, és intelligens barna szeme inkább a király mögötti egyszarvú festményt mustrálta.
– Nagyuram, nem régen beszéltem az Ön nővérével, a kegyelmes főpapnővel.
A király arca megfeszült.
– És mit mondott? - kérdezte élesen. A férfi láthatóan elsápadt. Aranyozott szegélyű, fehér ruhájával babrált.
– Rettenetesen dühös Nagyuramra, amiért az Ő engedélye nélkül kezdett neki a szoborépítéshez. Azt mondja, ezt még megbánja.
– Micsoda? - kiáltotta a király, mire Onnész reszketni kezdett a félelemtől – vagyis....- hangosan sóhajtozni kezdett, hogy lenyugodjon – és még mit mondott?
– Azt hogy meg fogja...
Ekkor azonban fülsiketítő csattanás hallatszott, ahogy az ajtó szinte kifordult keretéből, s akár egy hurrikán, berontott rajta Sirin, a főpapnő. Habár ő volt a legfőbb vallási vezetője a birodalomnak, nem igazán emlékeztetett egy igazi papnőre. Hosszú fekete haja szabadon, fátyol nélkül lobogott, és papnői ruhája helyett arannyal és rubinnal berakott selyemruhát húzott, mely alatt keble zaklatottan hullámzott. Hegyes kígyóarcát előreszegezte, mint egy támadni készülő kobra.
– Hogy merészelted? - sziszegte eszelősen.
A király magára erőltetett egy lekicsinylő mosolyt, s nem szólt.
– Azt kérdeztem, hogy merészelted? - a főpapnő hangja szinte már egybefüggő sziszegéssé alakult.
– Nem vagy olyan helyzetben, nővérkém, hogy így beszélj velem. Én vagyok a király – válaszolt az gúnyosan.
Sirin hátravetette fejét, s ijesztő kacajt hallatott. Az összes szolga a lehető legtávolabbra húzódott tőlük, onnan kísértek mindent feszült figyelemmel.
– Csak addig vagy király, amíg az istenek akarják. Ne légy ilyen öntelt!
– Miről beszélsz, te átkozott perszóna? - vetette oda a király vicsorogva. Homlokán kezdtek kidagadni az erek.
– Arról, hogy bármikor megátkozhatlak, drága öcsém! Lássuk mit kezdesz, ha Adad isten pusztító záport hoz rád!
– Ne merj engem fenyegetni, asszony! - bömbölte a király, s felállt a székből. Hatalmas, ékköves koronája kis híján leesett a fejéről.
– Vagy mi lesz? - úgy tetszett, mintha Sirin fekete haja az égnek állna; mint megannyi kis kígyó. - Talán megkorbácsolsz?
– Ha annyiszor korbácsolnálak meg, ahányszor megérdemelnéd, már nem lenne benned lélek! De még megtehetem. A király én vagyok, és semmi jogod beleszólni az ügyeimbe.
– Már hogyne volna! Már hogyne volna! Ha bálványszobrot építtetsz, ahhoz az én beleegyezésem is kell. Én pedig nem egyeztem bele, de te mégis kiadtad rá a parancsot! Megmondtam, hogy ne a főtéren helyezzük el, hanem Bábel tornyában, te pedig a főtéren kezdted el építtetni!
A király visszanyerte önuralmát, és gúnyos mosollyal az arcán válaszolt.
– Rendben. Akkor te is építsd meg a magad bálványszobrát. Cseppet sem érdekel. Van a kincstárban bőven arany. De figyelmeztetlek: az én szobrom lesz a legszebb.
Sirin úgy fújtatott, mint egy fuldokló.
– Ám legyen. Ha harcolni akarsz, én nem hátrálok meg - azzal megfordult, és amilyen vehemenciával jött, úgy el is ment.
A király tekintetéből sütött a gyűlölet, ahogy távolodó nővére után nézett.
– A kígyó! Az átkozott kígyó!
Sűrű por kavargott a kibírhatatlan napsütésben, köhögésre bírva a zsidó rabszolgákat, melybe egyaránt beletartoztak erős férfiak, kicsiny gyermekek és terhes asszonyok.
– Menj tovább, lustaság! – üvöltötte a nagydarab munkafelügyelő, aki fenyegető korbácsával bírta munkára az előtte haladó, kövekkel megrakott, holtfáradt öregembert. A rabszolga dacosan felnézett a felügyelőre, de nem szólt semmit. Társaival egyetemben, súlyosan megrakott zsákokkal meneteltek. Bábel tornyának árnyékában rövid időre megpihentek, arra várva, hogy a munkafelügyelők beparancsolják őket a torony csarnokába.
Az emberben egyszerre ébresztett mély áhítatot és félelmet e gigantikus, gyönyörű építménynek látványa. A nyolc egymásra épített torony egyre kisebb csigavonalban vezetett fel a legkisebb szintre, melyet eltakartak a felhők. A lent sétáló emberek apró hangyáknak látszottak, s a nap fényében még rettenthetetlenebbnek tűnt ragyogó fenségességében. Márványteraszán tízezrével álldogáltak a rabszolgák.
A torony aljából is jól látható volt Marduk isten csupa aranyból emelt szobra, mely a főtéren magasodott. Az építményen már az utolsó simításokat végezték. A király nem sajnálta rá az aranyat. Az elkeseredett küzdelem a király, s nővére között ugyanis már több mint egy hónapja tartott. Ugyanakkor ez egy veszélyes harc, melynek nem ők az igazi vesztesei, hanem a nép, mely már egyre nehezebben viselte ezt a rendszert. Babilon tagadhatatlanul a legszebb birodalom volt, melyet életemben láttam. Szépséges, gazdagon díszített házak, vidám pálmafák a termékeny földek megnyugtató ölelésében, és a hihetetlen kultúra és gazdagság, mely mindezt körüllengte. A király, és a többi babiloni minden idejüket kedvteléseknek, vagyonuk növelésének, és az egymás közti vetekedésnek szentelték. A béke, a szeretet és a kedvesség ismeretlen fogalom volt a számukra. Senki nem bízott meg senkiben, s az elkényeztetett gyermekeket kicsi koruktól kezdve arra nevelték, hogy kell mind feljebb és feljebb jutni a ranglétrán. Mulatságaikon gazdagon folyt a bor, ármány és szenvedély szövődött, s igyekeztek műveltségüket mindinkább gyarapítani. De ezek az emberek nem látták a pusztító éhínséget, a férfiak elkínzott arcát, a gyerekek véres lábait, s a nyomort, mely az én szememet valósággal égette. Nem érezték a bizonytalanságot és a rettegést, nem hallották a szegény rabszolgák jajszavát.
Az emberek fáradt nyögéseit most elnyomta egy eszelős sikítás; az egyik felügyelő a hajánál fogva ráncigált egy hatéves forma kislányt a földön. A szívem megtelt
szánalommal, de szólni nem szóltam semmit.
S ekkor megpillantottam a nőt, akire örök életemre emlékezni fogok, talán még halálom után is. Magas termetű, egyenes tartású fiatal nő volt, szelíd arca kedvességet sugárzott. Szívfájdítóan gyönyörű jelenség lehetett volna, ha fejét és kecses testét nem fedi komor fekete lepel, és zöld szemeiből nem áradt volna fájdalom.
– Kérem – kezdte a nő a felügyelő felé tartva, aki még mindig szegény párát rángatta. - kérem szépen, engedje el azt a lányt!
– Semmi közöd hozzá, te nyavalyás zsidó! Nyomás dolgozni! - rivallt rá a férfi.
– Én nem vagyok rabszolga – kezdte a nő félénken.
A felügyelő elengedte a lányt, aki vinnyogva odabújt a nő lábához.
– De könnyen az lehetsz, ha nem takarodsz el azonnal – erőszakos arcával szinte belebújt a nőébe, aki nem hátrált meg.
– Sirin főpapnővel szeretnék beszélni – a hangja egészen halk volt, de ez a mondat úgy söpört végig a közelben állókon, mint a gongütés; mindenki felkapta a fejét.
A felügyelőnek kerekre tágult a szeme előbb a meglepetéstől, majd a felháborodástól.
– Ki vagy te, te szégyentelen?
– Anna vagyok, a jeruzsálemi árvaház vezetője, és sürgősen beszélnem kell a főpapnővel.
– Jeruzsálemből jöttél ide, ahol a népedet kínozzák? Rossz helyet választottál, szépségem! - méregette a felügyelő a nőt.
– Nem számít! Az árvákon kívül semmi nem számít! Kérem, csak azt mondja meg, mikor találom itt Sirin főpapnőt. Kérem! - könyörgött.
A felügyelő gondolkodott egy keveset, majd vállat vont.
– A kegyelmes főpapnő minden délelőtt eljön megszemlélni a szobor építését – jelentette ki nagy kegyesen.
– Köszönöm. - a nő egy halvány mosolyt küldött a férfi felé, és elment. Mindenki némán bámult utána.
– Na mi lesz, lusta népség! Dolgozzatok, vagy megkorbácsollak titeket! - kiabálta a felügyelő az összegyűlt tömegnek, aki azon nyomban szétszéledt.
Másnap reggel valami szörnyű előérzettel ébredtem, mintha a szívem már megsejtette volna azt, amit az agyam még nem tudott. Bábel tornyában óriási zűrzavar uralkodott. A csarnok zománcréteggel borított, rubinberakású falai visszaverték a rabszolgák nyüzsgését, melyet a felügyelők ordítása igyekezett túlharsogni. A középpontban alacsony, de széles talapzaton foglalt helyet Nergal, az alvilág istenének majdhogynem befejezett szobra. A karcsú, fiatal arcú isten gőgösen tekintett le a körülötte ügyködő emberekre, akik az utolsó simítást végezték rajta.
– Itt van! Megjött! Megjött! Utat a főpapnőnek! - ordította két, öltözetükből ítélve magas rangú középkorú férfi.
A főpapnő erőteljesen becsörtetett a szobor elé, perzselő pillantását körülhordozta a termen, s miután megbizonyosodott róla, hogy senki nem mer a szemébe nézni, akkor vette csak szemügyre a szobrot.
– Öhhm... kegyelmes asszonyom – szólalt meg az egyik magas rangú úr a nő mellett – hadd szabadjon megjegyeznem, hogy a szobor felállításához szükséges arany mennyisége vetekszik a királyéval
– Mi az, hogy vetekszik? - Sirin szinte keresztülfúrta szemével a férfit, aki sietve hozzátette:
– De a smaragd–és zafír kövek rengeteget nyomnak benne, tehát ez a szobor messze túlszárnyalja a királyét.
Sirin láthatólag megelégedett ezzel a válasszal, bólintott egyet, s indulni készült.
– Kegyelmes asszonyom, elnézést kérek, egy pillanatra! - döbbent csend támadt, és a visszaforduló Sirin nem is lepődhetett meg volna jobban, mikor a lába előtt hajlongva megjelent az a nő, akit tegnap láttam – Anna.
– Hogy merészelsz megszólítani? - sziszegte Sirin, miután visszanyerte tartását. Anna azonban, miután felemelkedett, félelem nélkül nézett a szemébe.
– Elnézését kérem, amiért megszólítom kegyelmességedet! De egy fontos dologról szeretnék besz...
– Nincs nekem semmi beszélnivalóm a söpredékkel! Kotródj innen! - torkolta le Sirin.
– De én az árvák miatt jöttem Jeruzsálemből. Az árvaház vezetője vagyok...
– Mindjárt nem lesz vezetője, ha nem takarodsz el innen. - Sirin tett egy mozdulatot a nő felé, de aztán meggondolta magát. Nem akarta vele bemocskolni a kezét. Mindenki, még a két úr is tátott szájjal bámulta a jelenetet, amiért egy kis zsidó nő meg merte szólítani Babilon egyik leghatalmasabb emberét.
– Kérem, kérem, hallgasson meg! Nekem az árvák a mindeneim. Nekik áldoztam az életem, s ők most éheznek! Azért jöttem, hogy egy kis pénzt kérjek! Könyörüljön meg rajtunk! Magam számára nem kérek semmit! - azzal újból leborult Sirin lába elé. Micsoda pompás asszony!
– Elfogni – jelentette ki ridegen a főpapnő, s intett két felügyelőnek. Azok kárörvendő vigyorral, durván felkapták a földről az immár könnyező nőt. - Eszem ágában sincs az ilyen senkikkel foglalkozni. A pénz pedig másra is áldozható, nem pedig a koszos árvákra.
– Asszonyom – sóhajtott Anna, úgy döntött, félretesz minden óvatosságot – mire akarja áldozni? Erre? - bökött fejével a roppant szobor felé - Erre akarja használni, mikor a nép nyomorog? Mikor a kincstár teljesen kiürült, mert Ön és a király versenyez egymással? Nem veszi észre, hogy az embereket az éhhalál fenyegeti?
– Megölni! - sivította Sirin eszelősen.
– Isten majd igazságot szolgáltat! - kiáltotta Anna.
A főpapnőt most már nem érdekelte undora, kirántotta Annát a két felügyelő közül, s hihetetlen erővel megragadva a nő karját, magához húzta.
– Nincs Isten! - sziszegte kiguvadt szemekkel, mint egy elmeháborodott – s talán az is volt.
Az ezután következő események egy bizarr, lassú jelenetként maradt meg fejemben. Ijesztő recsegés-ropogás hallatszott, s Anna és Sirin – akik még mindig mereven bámulták egymást - kivételével mindenki a hang forrása kutakodott. De én még azelőtt észrevettem, mint bárki más. A nagy Nergal isten feje zuhant lefele. A tömeg ordított, s a szoborhoz közel állók rémülten hátráltak. A két nőnek annyi ideje sem volt, hogy felnézzen. A súlyos aranyfej örökre, végérvényesen betemette mindkettejüket. Furcsa, milyen hirtelen ki tud hunyni egy élet.
A csarnokban megfagyott a levegő. Még egy légy zümmögését is hallani lehetett volna. Az emberek, szolgák és felügyelők megrendülten, némán álltak egy ideig, egy szót sem bírtak kinyögni.
Végül az egyik felügyelő megpróbálkozott vele. Vett egy nagy levegőt, de a szó, ami kijött a száján, értelmetlen halandzsaként hangzott, s ezen nem csak az emberek, de ő is meglepődött. Egy másik felügyelő odalépett hozzá, hátba verte, és ő is megszólalt. Azonban... az ő beszédét sem értette senki, még az előbbi felügyelő se. Aztán egy harmadik, egy negyedik, és egy ötödik felügyelő is megszólalt. Beszédük értelmetlen zagyvasággá olvadt össze, ahogy egyre rémültebben próbálták kifejezni magukat. A rabszolgák értetlenül néztek össze. Az ő nyelvük a régi maradt.
Ezen azonban senki sem gondolkozhatott sokáig, ugyanis bekövetkezett az, amit furcsa módon még azelőtt éreztem, hogy megtörtént volna. Alig észrevehető bizsergést éreztem talpamban. De csakhamar rájöttem, hogy az egyre erősödő bizsergés nem a talpamból jön, hanem a földből. Az emberek, a tárgyak, az egész világ rezgett, remegett, s a csarnokban kitört a pánik. A kijárat felé igyekező rémült emberek némelyike azonban nem juthatott messzire. A csonka szobor végérvényesen összeomlott, s a falból kieső egyre nagyobb darabokkal karöltve valóságos esővel borította be a tömeget, akiknek némelyike az ütéstől ájultan estek össze. Az ordítás, sikítás, dulakodás hangzavarát elnyomta egy sokkal erősebb, ijesztőbb hang. A földé, mely, mint ketrecből kiszabadult vadállat, fellázadt birtoklói ellen, s üvöltve elnyelt minden útjába kerülőt. A törmelék porában, szememet meresztve kerülgettem a föld repedéseit, de ez nem volt könnyű feladat, tekintve, hogy kis híján belelökött az őrjöngő áradat. Végül csodával határos módon kijutottam a napfényre, melynek még sohasem örültem ennyire. De a város is a végjátékát játszotta. Szinte alig bírtam elhinni, hogy a birodalom, mely kiemelkedett a többi közül, s oly büszke volt felfoghatatlan gazdagságára, hamuvá porlik szét. Mindenhol rémület és fejetlenség uralkodott: a gyönyörű, erős épületek mint a bábuk, úgy dőltek és estek szét, s mindenütt újabb és újabb repedések jelentek meg a földben, mely azonnal magába temetett mindenkit, akit útjában talált. Egy asszony nem messze tőlem, kisdedét szorongatva menekült, de a föld mindörökre elnyelte kettejüket. Borzalom! Futottam, futottam, ahogy csak a lábam bírta, magam sem tudtam merre, csak el innen!
Aztán egyszer csak abbamaradt a rengés. Ekkor eszméltem rá, hogy már nagyon eltávolodtam a várostól, valószínűleg régóta futok, és úgy zihálok, mint egy fuldokló. A lábam alatt már homokos talajt éreztem, körülöttem ijesztő csend honolt. Megálltam. Lassan, nagyon lassan megfordultam, előre félve a képtől. S ami a szemem elé tárult, minden képzeletemet felülmúlta. Isten végre igazságot szolgáltatott. Babilonnak vége. Babilon elpusztult. Babilon nincs többé.
