Peter Morgesson vallomása,
a New-Yorki Legfelsőbb Bíróság előtt,
1923. május 10.-én.
Mélyen Tisztelt Bíróság!
Önök tanúként hívtak be engem, de úgy kezelnek, mint egy vádlottat. Én mégis meghajtom a fejem a Tisztelt Bíróság előtt, és megteszem amire kértek. Elmondok mindent, amit csak tudok Hanry Carringtonról. Persze Önök azt várják, hogy majd felvilágosítást fogok adni, hogy Carrington miért, és legfőképpen, hogyan halt meg. Ismételten elmondom, azonban, hogy mindazt amit már a Tisztelt Esküdtszéknek közreadtam, nem tudom semmivel kiegészíteni, s mivel olyan dolgokról van szó, melyek a tapintható valóság fellett állnak; észérvekkel, vagy logikus, és racionálisan elfogadható magyarázatokkal alátámasztani sem vagyok képes. Számomra nagyon sajnálatos, hogy Hanry Carrington nyomozó úr meghalt, már csak azért is, mert régi jó barátom, de halálának körülményeiről nem tudok többet elmondani.
Rendben, megteszem amire kérnek. Elmondhatok mindent amit csak tudok, s igyekszek majd tudomást nem venni a Tisztelt Esküdtszék gunyoros és szkeptikus mosolyáról, de hadd tegyem hozzá most az elején; bármely eskü alatt megfogadom, hogy mindaz, amit most elmondok, színigaz, s ezen állításomat akkor sem vagyok hajlandó megmásítani, ha a maguk "igazságszolgáltatásnak" nevezett valamijével úgy próbálják magukat megnyugtatni, hogy engem halálomig tömlöcbe vagy tébolydába zárnak, vagy netán kivégeztetnek.
Hanry Carringtonnal huszonkettő esztendeje találkoztam először, Bostonban, 1901-ben. Mint ahogy azt bizonyár tudják, Bostonban akkor a közbiztonság még rosszabb volt, mint amilyen most. Míg a Harlem lakosságát utcai bandák tartották rettegésben, addig Bostonban burjánzottak a különböző szekták. Hogy mifélék, arról nekem is csak sejtéseim voltak, pedig újságíróként sokat foglalkoztatott a téma, s nem kevés energiámat áldoztam rá, hogy minél többet megtudjak róluk. Egy ilyen szektához tartozott az a sorozatgyilkos is, akinek már több áldozata volt, mint talán bármelyik más ilyen elvetemültnek Új-Angliában. Ez az egyén éppen annak a bérháznak az egyik lakásában követte el utolsó gyilkosságait, ahol magam is laktam. Hanry Carrington nyomozó úr - akkor még nem ismertem - egymagában kerítette kézre, erősítés, meg minden más hasonló nélkül. Abban az időben sok nyomozó a saját szakállára dolgozott, de ezt senki nem bánta, mert sokszor jobban végezték a munkájukat, mint a hivatalos közegek. Valami ilyesféle volt Carrington nyomozó úr is, és valóban sikerült neki az, ami a bostoni rendfelügyeletnek nem; kézre kerítette a brutális gyilkosságairól hírhedt "Kamarilla" - klán egyik legveszélyesebb orgyilkosát.
A legfurcsább mégiscsak az volt, ahogyan elkapta, és nem az, hogy elkapta.
Mint már mondottam, egymagában érkezett a bérházba, röviddel a gyilkosságok elkövetése után. Akkor azt gondoltam, hogy bizonyosan valahogy tudomást szerzett arról, hogy kik a következő áldozatai a Kamarillának, de később, mikor jobban megismertem, azt sem tartottam teljesen kizártnak, hogy valamiféle telepatikus képességekkel rendelkezett, amellyel valahogyan nyomon tudta követni a gyilkos hollétét. Erre most nem térnék ki részletesebben, de tény, hogy Carringtonhoz sok furcsaság kötődik, amit mai napig nem tudok megmagyarázni. Arra jómagam nem riadtam fel, hogy az orgyilkos bejött a bérházba, vagy hogy megölt hét embert, mert amúgy igen csendben követte el gaztetteit, de arra a kiáltásra már igen, mely nem evilági torkát hagyta el, s leginkább eszelős sikolyra emlékeztetett. Megborzongtam - a hangban semmi emberi nem volt -, és gyorsan a folyósora mentem megnézni mi volt ez, amikor furcsa kép fogadott. A gyilkos, - kiléte nem volt kétséges, inkább nem részletezném miféle borzalmak borították testét és ruháját - a folyosó végén tartózkodott a földre kushadva és lapát kezeit a halántékára szorítva, Hanry Carrington nyomozó úr pedig a folyosóm átellenes végében állt, a falnak támaszkodva. Az egész csak pár másodpercig ha tartott, aztán a gyilkos eszméletlenül terült el a földön, a nyomozó úr pedig térdre rogyott és reszelősen köhögni kezdett. Nem is tudtam hirtelen, hogy megijedjek, vagy megnyugodjak, s hogy ilyen ostoba gondolatokkal ne foglalkozzak, odafutottam a nyomozó úrhoz, felsegítettem, hogy a lakásomba kísérjem és kávéval kínáljam, amit hálálkodva elfogadott, azonban ragaszkodott hozzá, hogy előbb megvizsgálja az ájult embert, és megvárja az erősítést. Látogatásának igazán örültem, hisz készülő cikkemben éppen a rendfenntartó szervezetek Új-Angliai helyzetét boncolgattam, és így éppen kapóra jött a látogatása.
Miután az erősítés megjött, és az orgyilkost rabként elszállították, valóban bejött, és elmélyült beszélgetésbe kezdtünk, de hamar rájöttem, hogy a nyomozó úr - bár kifejezetten készségesen válaszol kérdéseimre -, igencsak magának való ember, akivel csak általános dolgokról lehet beszélgetni. Miután kényelmesen megvacsoráztunk - a kávéhoz legjobban néhány szelet pirítós és egy kis sajt dukál -, hamar eltávozott, aggodalmasan pillantgatva az utcára néző ablak és a lenyugvó nap felé, de távozása előtt adott egy névjegykártyát, hogy ha később bármiben segíteni tud, nyugodtan keressem meg. Mikor már kabátja rajta volt és távozni készült, még megállítottam, - nem bírtam leküzdeni a rám törő újságíró ösztönöket - és megkérdeztem mire fel ez a nagy titkolózás; sokáig beszélgettünk, mégsem tudtam meg róla semmit, kerülte a múltját, a jelenjét, a környezetét, mindent. Ő csak barátságosan elmosolyodott, és azt mondta; "Vannak dolgok az életben, melyeknek rejtve kell maradnia előttünk. Vannak dolgok, melyekről jobb nem tudni, melyeket jobb meg sem ismerni soha..."
Mondanom sem kell, hogy újságíró gyomrom mennyire vette be ezt a magyarázatot. Annál is inkább, mert az életemet tettem fel rá, hogy azokat a dolgokat, melyek a nagyközönség előtt rejtve vannak, leleplezzem. Hogy azokat a dolgokat, melyekről senki nem tud, megismertessem mindenkivel, és mindenki számára érthetően tegyem ezt. Mint mondottam is, a különös szekták mindig is vonzottak, ahogy az ismeretlen mindig is vonzotta az embert, s két ilyesféle szekta leleplezésében magam is részt vettem. A második eset majdnem az életembe került, amikor a szekta tagjai "kémkedés" közben elkaptak, és kitudja miféle szörnyűségeket hajtottak volna végre rajtam, ha egy Carringtonhoz hasonló ismeretlen magánnyomozó meg nem menti az életem. Az egyetlen amit bántam, hogy ez az ember nem elégedett meg azzal, hogy megmentett és higgadt önuralommal - mintha nem is emberekről volna szó... - lelövöldözött minden szektatagot a környéken, de ezek után nekiállt minden használható nyomot eltűntetni. Olyan gyorsan tűnt el, amilyen gyorsan megjelent, s mire észbe kaptam, egy halom elszenesedett mindenféle közepén találtam magam egy udvaron, rendőrségi emberekkel körülvéve. Fura neve volt a szektának, melyre egy belső épület homlokzati falán bukkantam rá, s mely különböző szörnyűséges vízi lényektől körülölelt teljes domborművet formált, s a motívum közepére nagy aranybetűkkel ezek a szavak álltak felfestve: "Dagon Ezoterikus Rendje". A rendőrség ugyan furcsállta a domborművet, de egyebet ezen kívül nem tett; az ügyet lezárták, minden további nyomozást megszűntettek, engem pedig eltávolítottak a környékről azzal a boldog tudattal, hogy ha újság formájában találkozni fognak az elmúlt két napom eseményeivel, akkor nem csak az újságírói karrierem fog csúfos véget érni...
Carrington nyomozó úr távozása után sokáig nem bírtam lefeküdni. Fel - alá járkáltam a szobában tehetetlenül, mígnem végül kimentem az utcára, hogy céltalan mászkálásomnak új irányt szabjak. Alig voltam kint az utcán egynéhány perce, mikor hirtelen erős lökést éreztem hátulról, és egy pocsolyába zuhantam. Talán az eszméletemet is elveszthettem pár pillanatig - a fejem mindenesetre alaposan beütöttem -, de mikor feltápászkodtam és szétnéztem, az utca teljesen kihalt volt. Bosszúsan indultam hazafelé, és mikor levetkőztem, hogy megszárítkozzam és vegyek egy meleg fürdőt, egy borítékot találtam a zakóm belső zsebében. Nem kis megrökönyödéssel nyitottam ki, s egy cetlit, valamint egy arany nyakláncot találtam benne. Először a nyakláncot vettem szemügyre, melynek lánca színaranyból készült, függője pedig egy érme-szerűség volt, aminek egyik fele teljesen tükörsima volt, a másik felébe pedig egy nagyon szép motívummal körbevett, cirkalmas "E" betűt véstek. Legjobban az érme anyaga keltette fel a figyelmemet, mert ilyennel még soha nem találkoztam, noha bankár apám jól nevelt fiaként tekintélyes érmegyűjteménnyel rendelkeztem. Ötvözet volt, semmi kétség, mint ahogy afelől sem volt kétségem, hogy aranyat ötvöztek valamivel, de hogy mivel, még tippelni sem mertem. Kicsit világosabb volt az aranynál, és mintha billió apró buborék lett volna benne. Ezt csak hosszas tanulmányozás után állapítottam meg, és inkább amolyan belső megérzés-féle volt, mintsem racionálisan elfogadható tény. Kétségek között süllyesztettem a fiókomba, és kihajtogattam a cetlit, melyen régies betűkkel ez állt: "Kerüld el a veszted!" Ennyi állt rajta, képzelhetik a szituációt... Mélyen a gondolataimba merülve elraktam hát mindkettőt, és nekiálltam magamat rendbe hozni.
Bár a papírt és nyakláncot semmiféle összefüggésbe nem hoztam Hanry Carrington nyomozó úrral, leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy felkeressem, és ezt meg is tettem, valami apró, jelentéktelen sérelemre hivatkozva, mely állítólagosan engem ért. Az ügy kicsinysége ellenére igen készségesnek bizonyult ismét, de pillanatok alatt átlátott rajtam, és kedves mosollyal az arcán tudakolta, hogy tulajdonképpen miért kerestem meg. Kérdése hirtelen ért, így nem tudtam egyből válaszolni, de végül is kinyögtem, hogy udvariatlanság ide - udvariatlanság oda, én igen érdekes embernek találom, és szeretném közelebbről megismerni, de egyáltalában nem mint újságíró, hanem mint barát. Ő először jót nevetett, hogy ilyet újságíró tud -e egyáltalán csinálni, de azután elkomorult, komolyan elgondolkozott, végül ismét mosolyogva bólintott. "Soha nem volt még barátom." - mondta, s ezen nagyon megütköztem. Attól a naptól kezdve nem volt nekem Hanry Carrington, csak "henry'", és nem uraztam soha többet. Szert tette egy barátra, ahogy én is.
Sokat találkoztunk attól kezdve, bár ebben a szerencse is segítségünkre volt, hisz nekem sem volt munkám éppen, és neki sem. Talán mindketten rájátszottunk erre egy kicsit, mert mint kiderült, neki még tényleg nem volt olyan ismerőse soha, akire azt mondhatta volna, hogy "barát", és ezzel valahogy én is így voltam. Zárkózott természetem ismerve sokszor elgondolkoztam azóta, hogy hogyan mehettem akkor oda hozzá, de máig nem tudom. Talán valami belső sugallat, talán a Sors akarta így. Nem is számít. De attól kezdve sokat találkoztunk. Rengeteget beszélgettünk, együtt sétálgatva a forgalmas sugárutakon, a Lincoln - parkban, vagy a Mindshurry - tó környékén, vagy kávé mellett üldögélve a "Blue Moon" kávézóban, vagy valami más exkluzívabb helyen. Úgy tűnt a tárcája kimeríthetetlen, s mint megtudtam, ennek oka, hogy valójában Skóciából áttelepült családból származik, amely szinte kimeríthetetlen vagyonnal rendelkezik, legalábbis ha nem nagy beruházásokról, hanem egyszerű költekezésről van szó. Hogy pontosan miért költözött át a családja Amerikába, azt nem tudom, de sokszor emlegetett valamiféle régi családi viszályt, mely egészen az 1300-as évekig nyúlik vissza, és kiindulópontja valami nagy hatalmú családi ereklye volt, ha jól emlékszem egy serleg. Ezt egy másik ősi skót família is magáénak vallotta, és amikor őseik elvitték valahová, ahova nem kellett volna - fogalmam sincs hova -, akkor, mint mondotta; "a családra rányomta a bélyegét az eset." Nyugtalanító volt mindez, főként mikor jóval később említést tett egy átokról, mely őket sújtja, de gyakorlatilag ez minden, amit megtudtam, ennél több semmi, és még így is mindig arra hivatkozott, hogy így is sokkal többet tudok, mint amennyit szabadna, és mint amennyit a családján, és az érintett ellenséges családon kívül bárki tud. Nyomozó sem azért lett, mert pénzre volt szüksége, hanem mert egyrészt nem bírta a tétlenül otthon-ülést, másrészt, mint mondotta, mindig vonzották a rejtélyek, és azok megoldásai. Ahogy mind inkább megismertem, furcsa érzés kezdett elhatalmasodni rajtam; a személyét övező kettősség. Egyfelől sajnáltam őt és családja helyzetét - az Amerikába való kényszerű áttelepülést, és az itteni teljes kirekesztettséget -, másrészt valamilyen bizonytalan balsejtelem körvonalazódott bennem velük kapcsolatban, ami nagyon ijesztő volt, de se megmagyarázni, se megfogalmazni nem tudtam, és természetesen ezen gondolataimnak nem is adtam hangot.
Ennek ellenére még mindig sokat találkoztunk, mígnem egyszer bejelentette, hogy Európába kell utaznia sürgős ügyben, de ahogy tud, visszajön. Ajánlkoztam, hogy vele megyek, - időm és pénzem is engedte -, de azt mondta egyedül kell mennie. Megnyugtatott azonban, hogy legfeljebb néhány hónap és visszajön. Magam kísértem el a gőzösig, mely átvitte az óceánon, de utána rosszul éreztem magam.
Hiányzott.
S nyolc hosszú esztendő telt el, mire újra láthattam.
Sokszor voltam egyedül a lakásomban, nyakamban a titokzatos arany-nyaklánccal, és gondolkoztam, hogy vajon mi lehet most barátommal. Minden hónap első hétvégéjén kaptam tőle egy levelet, s azokból kiderült, hogy sok családi- és személyes ügyet kell elintéznie Skóciában, nem tudja meddig tarthat. Egy év múlva már Párizsból írt, ahol beiratkozott egy egyetemre, és elvégezte a történelem szakot, specializálódva a korai középkor Európájára. Igazából büszke voltam rá, hogy neves iskolákban tanulhat, és ha megvolt rá a lehetősége, akkor nem is kértem volna meg, hogy visszatérjen Amerikába - alig volt akkor huszonhét éves -, de sokszor nagyon egyedül éreztem magam, nyakamban a titokzatos arany-nyaklánccal, miközben azon gondolkoztam, hogy mit csinálhat most a barátom...
Nyolc év után, 1913-ban tért vissza. Eközben kétszer váltottam újságot, és mikor tudomást szereztem 1911-ben nagybátyám haláláról, - akitől viszonylag tekintélyes vagyont örököltem -, teljesen visszavonultam az újságírástól, és egy Providence nevű kisvárosban telepedtem le, ahol nekifogtam megírni első regényemet. Mikor Hanry hazaért, meginvitáltam Providencebeli házamba, és ő azonnal odasietett. Hosszan, éjszakákon át beszélgettünk, de már az első pillanatban feltűnt, hogy mennyire megváltozott. Eltűnt minden nyugodt és kiegyensúlyozott mozdulata - mely olyannyira sajátja volt -, helyette kapkodó lett, gyakran tekintett a háta mögé, mintha tartana valamitől, és volt valami nyugtalanító dolog a szemében, de betudtam ezt a hosszú tanulási időszakoknak, s a hosszú útnak; semmire nem gyanakodtam. Egy teljes hetet töltött a házamban, majd hazament a családjához, és hamarosan levelet kaptam tőle, melyben meginvitált házukba egy hétvégére. Szívesen fogadtam ajánlatát, már nyomasztott is egy kicsit az egyedüllét a nagyváros megszokott zsivaja után, de mint kiderült az ő családja is csak egy kisvárosban lakik, a Massachusetts-beli Innsmouth-ban, az óceán partján. Ennek ellenére örültem a meghívásnak, és lázas készülődéshez kezdtem, mindenkinek a családban szerettem volna vinni egy kis apróságot. Ekkor gondoltam bele először igazán, hogy hiába ismerem már sok-sok esztendeje Hanryt, még azt sem tudom, hogy van -e testvére, és hányan is élnek tulajdonképpen Amerikában. Igen meglepődtem azon, hogy nem tudom, és nagyon rosszul esett, amellett módfelett kínos is volt, de bárhogy is próbáltam a memóriámat erőltetni valami információmorzsa után, nem ment. Elhessegettem ezzel egy időben érkezett baljós gondolataimat is, és pakolni kezdtem. Hanry sajnálatát fejezte ki, hogy személyesen nem tud értem jönni, de pontos útvonalat adott hogyan tudom megközelíteni Innsmouth-ot, amihez mindösszesen két vasútvonalat és egy buszjáratot kellett használjak.
Míg Arkham-ba értem, nem is történt semmi szóra érdemes. Egyszer kellett átszálljak egy másik vonata Portland-ben, csak figyeltem a suhanó tájat, és gondolkoztam. Magammal vittem jegyzeteimet is, hogy könyvemet folytassam út közben, de nem voltam képes egyetlen értelmes gondolat leírására sem. Néha beszédbe elegyedtem emberekkel, de alapvetően kerültem őket ott, ahol csak lehetett, és egyszer csak azon vettem észre magam; már ott is vagyok abban az Arkham-ból induló buszjárat megállójában, amely majd Innsmouth-ba szállít. A dolgok, valahol ott a buszmegállóban kezdtek igazán furcsa fordulatot venni...
Miközben a rozzant megállóban üldögéltem, megfigyeltem, hogy az emberek furcsán néznek rám, van aki kíváncsian, van aki utálkozva, de az okát természetesen nem értettem. Bementem hát a megálló mögötti kis boltba egy doboz cigarettáért, és megkérdeztem a boltost, mit tud Innsmouth-ról. Szavait elég pontosan megjegyeztem, már csak azért is, mert minden információmorzsa érdekelt erről a kisvárosról; Hanry, egyetlen egyszer sem mesélt semmit.
"Innsmouth? Fura kis városka a Manuxet torkolatánál. Régebben egészen népes volt - az 1812-es háború előtt sok hajó megfordult kikötőjében, de az utóbbi száz évben egyre csak hanyatlik. Azt hiszem több benne az üres ház, mint az ember, és munka se nagyon akad, legfeljebb a halászoknak meg a rákfogóknak. Az arkhami népek utálják az innsmouthiakat, de adok én magának egy tanácsot fiatalember; ne nagyon foglakozzon a sok badarsággal, amit az itteniek összehordanak! Innsmouth-ról már legalább száz éve rebesgetnek mindenfélét, többnyire suba alatt. Szerintem azért titkolóznak ennyit, mert igazából félnek tőle, mint ördög a szenteltvíztől. Egyik-másik történeten jókat derülne: hogy egy vén Marsh nevű kapitány alkut kötött a gonosz lélekkel; hogy mindenféle sátánfiókát hozott magával az óceánról; hogy az Innsmouth-i népek ezeket imádják, és negyvenötben még valami istentelen áldozóhelyet is találtak a rakpart környékén. Én mondom fiatalember, ezeknek agyukra ment a sok boszorkányhistória. Tudja, én vermonti gyerek vagyok, Panton-ben születtem; nekem ugyan nem beszélik tele a fejemet ilyen ostobaságokkal! No persze mesélnek még cifrábbakat is, főleg a pipás öregek, akiknek egyéb dolguk sincs, mint egész nap henyélni meg hazudozni: egy a sziklapadról a kikötő előtt, amit ők Ördögzátonynak neveznek. Többnyire víz fölött van, még dagály idején se sokkal alatta, de szigetnek azért nem nevezném. Nohát, ott időnként állítólag egész sereg ördög tivornyázik; sütkéreznek a holdfényben, meg ki-be mászkálnak mindenféle titkos barlangokban. Ebben a barlang dologban azért lehet némi igazság, mert a zátony elég nagy és csupa szikla; amikor még jártak hajók arrafelé, nagy ívben elkerülték. Kivéve persze az Innsmouthiakat, merthogy az öreg Marsh kapitányról azt sutyorogták, hogy éjszakánként, amikor a víz alacsonyan állt, ki-ki ruccant oda a bárkájával. És ez talán nem is akkora lódítás, mert barlangok, azok tényleg lehetnek a zátonyon, és ha vannak, ki tudja miféle holmikat rekkenthetett el bennük a vén csirkefogó? Mondják, hogy a kalózzsákmányát dugdosta oda, meg persze azt is, hogy az ördögökkel cimborálódott. Ha engem kérdez fiatalember, hát szerintem eleve az ő mesterkedései miatt kelt olyan rossz híre a zátonynak. Ez mind még a negyvenhatos járvány előtt volt, ami elvitte a fél várost. Sohasem derült ki, miféle nyavalya lehetett, nyilván a hajósok hurcolták be valahonnan Kínából, vagy a déltengerekről. Mindenesetre csúnya idők jártak akkor Innsmouthra, zavargások is voltak a járvány miatt, állítólag hátborzongató dolgokat műveltek egymással az ottani népek. Nyavalyájuk szerencsére nem terjedt túl a városon. Azóta sem tértek magukhoz teljesen belőle: nem hiszem, hogy manapság három - négyszáznál többen lennének. De valami nincs rendben a kinézettükkel, talán a déltengerekről hozott idegen népek, vagy valamilyen beltenyészet az oka, de a legtöbbjüknek hosszúkás feje van, lapos orra és merev gülüszeme, kicsit idegesítő, ahogy pislognak. Aztán a bőrükkel sincs rendben valami. Olyan érdes, mintha kilenne pikkelyesedve, a nyakukon meg kétoldalt ráncokat vet. No és nagyon korán kopaszodnak. Szóval furák, no. Arkhamban meg Ipswichben senki sem közösködik velük, és ők se túl beszédesek, ha nagy ritkán betévednek hozzánk. Úgy tűnik a negyvenhatos nagy járvány mind kiirtotta a jobb famíliákat, ez a mai társaság elég rosszféle csürhe, a Marsh család, meg a többi tehetősebb népek éppúgy, mint a szegényebbje. Az egész városban összesen tán négyszázan ha lehetnek, hiába nekik az a sok utca meg ház. Azt hiszem az efféléket hívják a déli államokban "fehér csőcseléknek"; alattomosak, fittyet hánynak a törvénynek, csupa sötét ügyletben forgolódnak. Az egyetlen tisztes mesterségük a halászat, a tenger valósággal ontja nekik a halat, teherautókon szállítják hozzánk, meg más közeli városokba. Fura, hogy csak náluk ilyen dús a fogás; egyébként az egész partvidéken hanyatlik a halászat. Hogy pontosan hányan és kifélék laknak Innsmouth-ban, azt nem tudja senki, az iskolaszéken meg az adóhivatalban a legkevésbé. A túl kíváncsi látogatókat, akik mindenbe beleütik az orrukat, nem nagyon szenvedhetik. Én már nem egy hatósági emberről hallottam, akinek egyszerűen nyoma veszett odaát. Még azt is rebesgetik, hogy az egyik megkerült onnan, de teljesen bomlottan; kénytelen voltak bedugni Danversbe, a dühöngők közé. Pogányul ráijeszthettek a szerencsétlen flótásra..."
Kifizettem a cigarettát, megköszöntem a tájékoztatást és cseppet sem jó előérzettel mentem vissza a buszmegállóba. Lelkes informátoromnak még véletlenül sem említettem meg, hogy egy barátomat megyek Innsmouthba meglátogatni, aki pediglen régóta lakik ott, ráadásul a tehetősebb családok közül való. Ha ezt megemlítem neki, valószínű kurtábbra fogta volna beszámolóját, és talán más színben tüntette volna fel az eseményeket, bár ki tudja. Talán még folytatta volna, de a várt busz bedöcögött a megállóba, így hát elköszöntem tőle.
A busz nem volt valami fényes állapotban; az első lökhárítót csak a megszokás tartotta a buszon, az ablakai mocskosak voltak, minden ízében recsegett, ropogott, és olyan füstfelhőt teremtett maga mögé, mint egy nagyobbfajta gyárkémény... A buszsofőr sem keltett bizalomgerjesztőbb benyomást a járművénél. Szikár, csontos fickó volt, beesett vállakkal, csaknem hat láb magas; koszos, kék munkásruhát viselt, kirojtosodott szélű golfsapkában. Hosszúkás feje volt, lapos orra, csapott homloka és álla, továbbá feltűnően alulfejlett fülei. Vizenyős - kék szeme dülledten és rezzenetlenül meredt a világba, mintha sohasem szokott volna pislogni. Duzzadt, húsos ajka körül hihetetlen méretűre tágult pórusok pettyezték a bőrét. Az arca szürkés árnyalatban játszott és teljesen szőrtelen volt, eltekintve néhány gyér, szőkés sörtepamattól, amelyek elszórt csomókban sarjadtak koponyáján. Karján a bőr itt-ott furcsamód foltosnak és egyenetlennek tűnt, mintha ekcémás lenne, vagy szárazon hámlana. Ormótlan lapátkeze szokatlan, szürke színű volt, csak az erek rajzolódtak ki rajta kékesen. Ujjai az alkar masszív csontozatához képpest feltűnően kurtának tűntek, s karomszerűen rágörbültek vaskos tenyerére. Ahogy odaballagott a buszhoz, szemet szúrt nekem kacsázó járása - szörnyűséges lúdtalpa lehetett -, s azt is láttam, hogy a lába nagy és idomtalan. Nyilván sok barátja volt a halászbárkák tulajdonosai között, és nagyon szereti ezt a társaságot; legalábbis nemigen találtam rá más magyarázatot, miként vehette át jellegzetes szagukat. Hogy miféle idegen vérkeverék folyhatott az ereiben, még találgatni sem tudtam. Testalkata és arcvonásai nem vallottak sem ázsiai, sem polinéz, sem levantai, sem néger származásra, mégis azonnal láttam rajta, miért találják errefelé kirívónak a megjelenését. Valószínűtlennek tartottam, hogy bárhol a világon létezne ilyen emberi rassz; ez a meglehetősen visszataszító személy itt előttem inkább hosszas beltenyészet és valamely egészen egyedülálló biológiai degeneráció végtermékének látszott, és nem volt valami megnyugtató, hogy utamat ezzel a különösen visszataszító emberrel kell eltöltsem.
Hamarosan rá kellett döbbenem, hogy a legnagyobb gondom nem az, hogy a sofőrrel együtt kell utazzak, hanem az, hogy senki más nincs rajtunk kívül; következésképpen kettesben kell végig menjek vele Innsmouthig. Nem tudom, hogy Hanry látta -e valaha ezt a visszataszító alakot, de gondolom nem, hisz akkor biztosan keresett volna valami más utazási lehetőséget.
Ha kelletlenül is, de rászántam magam arra, hogy a buszra szálljak. Mindenképpen elakartam jutni célomig, ahhoz meg végképp nem fűlt a fogam, hogy visszaforduljak. Mogorván kérte el az utazási díjként felszámolt tízcentest, amit rögvest oda is adtam neki, majd gyorsan a busz hátsó ülései felé sasszéztam, és helyet foglaltam. A szék nagyot reccsent, és legnagyobb meglepetésemre egy béka ugrott ki az ülés alól, majd karattyolva indult meg előre. A hangra a sofőr kíváncsian fordította hátra fejét, majd mikor a béka előreért, elkapta, és oldalt valamilyen kis dobozba rakta bele. Nem foglalkoztam tovább a béka-üggyel, próbáltam a gondolataimat lekötni, hogy ne gondoljak a visszataszító sofőrre, a titokzatos Innsmouthi beszámolóra, és arra az egész óceán- és titokszagú furcsa helyzetre.
A busz majd szétszakadt, de elindult, s ment. Alig öt perc alatt elhagytuk Arkham határát jelző táblát, és rákanyarodtunk az óceán felé vezető régi útra. Az út rossz volt, töredezett burkolatában itt-ott gaz jelent meg, és senkit nem láttam rajta. Két autó ment el összesen, míg el nem értük az Innsmouthi elágazást, utána egyet sem. Füves területek mellett robogtunk el, és hamarosan megcsapott az óceán illata. Fél óra sem telt bele, és elértük ezt a hatalmas víztömeget, innentől kezdve mellette haladtunk. Az út jó másfél óra volt, így volt időm gondolkodni. Az egész utazás sejtelmes volt, rákszagú, és unalmas. Az út vége felé, - már nem messze a városkától -, hatalmas emelkedő következett, amin a busz alig vonszolta fel magát, sofőr és jármű egyként nyögve, prüszkölve, erőlködve küszködte magát előre szinte centiről centire. Magas volt az igaz, s mikor végre felértünk, undok mocsárszag csapta meg az orromat. Lefelé kezdtünk gurulni, - immár leállított motorral - mikor a sofőr felől nyálkás csámcsogás hangjai szüremlettek felém. Érdeklődve kezdtem figyelni mit ehet, amikor mélységesen undorodva vettem észre, hogy a kis doboz, hol a sofőr eddig a békát tartotta - üres volt. Azonnal felálltam, felkaptam táskámat, és hányingerem leküszködve előre mentem, jelezvén szándékomat, hogy az első adandó alkalommal leakarok szállni. A sofőr a száját törölgetve vette ezt tudomásul, és ahogy beértünk, megállt. Tudtam, hogy barátom egy másik megállóban vár, de inkább vállaltam a kockázatot, hogy rámegy az estém a keresgélésre, mintsem hogy egyetlen pillanatnál is többet legyek összezárva ezzel az undok emberrel, mint amennyit feltétlenül szükséges.
A hideg rázott, miközben figyeltem a távolodó buszt, és az előttem elterülő városka határát, de elindultam, követve a busz útvonalát, hogy minél hamarabb megleljem a barátomat. Ahogy egyre beljebb mentem az úton, a házak kétoldalt kísértetiesen üresnek hatottak. A falakról nagy darabokban mállott a penészes vakolat, az ablaküvegek betörve - a legtöbb helyen bedeszkázva -, az udvaron gaz, sitt, és szemét mindenütt. Meggyorsítottam a lépteim, hogy minél kevesebb időt kelljen egyedül lennem, és mikor eszembe jutott, hogy akár egyedül maradhatok éjszakára is, szinte futni kezdtem.
Hatalmas megkönnyebbülés fogott el azonban, mikor megláttam egy közeledő nagy fekete Mercedest, s mikor lefékezett mellettünk, a hátsó ülésről barátom, Hanry pattant ki. Szívélyesen kezet rázott velem, s elújságolta, hogy megállította a buszt, és a sofőr elmesélte neki, hogy valami fintorgó idegen ficsúrt lepakolt egy megállóval odébb, így rögtön erre sietett, rám gondolva. Csipkelődő megjegyzései ellenére - melyen jót vigyorgott is - jobban örültem neki, mint tán bármikor máskor.
Az automobilban való utazás nem volt elterjedt dolog, pláne egy olyan csodában, mint amilyennel mi mentünk. Csodálatos élmény volt, nem is titkolom. Egyedül azt sajnáltam egy kicsit - vagy hogy egészen pontos legyek - sajnáltam is, meg nem is, hogy vastag, bordó színű függöny takarta az oldalsó ablakokat, a sofőr és köztünk pedig sötétített üveglap volt, így nem láttam semmit a városból. Öt percet ha mentünk maximum, éppen volt időm röviden összefoglalni eseménytelen utamat, mikor a kocsi éles kanyart vett, majd rövidesen megállt. Kiszálltunk, és meg kell mondjam, elég furcsa látvány fogadott. Nemrégiben felújított, XVII. századi villa előtt álltunk, gondosan rendezett parkkal, de nem is ez volt a furcsa, hanem amikor jobban szétnéztem... A szemben levő, és oldalsó villák borzasztóan romos állapotban volt, az ablakok bedeszkázva, az udvarukon szemét, a kövezetet felverte a gaz... Egykor pompás épületek lehettek, de látszik, hogy régóta nem gondozták őket, ám kisebb vizsgálódás után feltűnt - és azt hiszem ez volt a legrémisztőbb az egészben -, hogy minden villában laktak. Egy-egy alak tűnt fel pillanatokra az ablakban, ember alakú árnyék vetül a falra, beszélgetés szűrődik a széllel... Hihetetlen volt számomra, hogy ilyen gazdag családok hogyan süllyedhettek ilyen alacsony szintre... Barátom azonban nem hagyott sok időt a nézelődésre, hamar karon ragadott, és a bejárathoz vezetett.
Sokáig voltam a villa hatása alatt, gyakran jut eszembe azóta is, merengve... Elmondhatatlanul gyönyörű volt. Egy milliomos megengedhet magának olyan dolgokat, amik drágák, ilyen-olyan vázák, falikárpitok, drága szőnyegek, bármi. De az egész nem érhet fel azzal a fajta természetes pompával, és gazdagsággal, ami ebben a villában fogadott. Itt felbecsülhetetlen értékű berendezési és díszítő tárgyak voltak mindenütt, de nem mint egy múzeumban, hanem mint egy otthonban, amit laknak. Természetes, teljesen emberközeli volt a gazdagság és a hihetetlen pompa, és ez volt benne a döbbenetesen megkapó. Fantasztikus látvány volt, és fantasztikus érzés, csak a bejárati ajtótól a nappaliig elsétálni, ahol az öreg Carrington fogadott pipázva, és újságjába merülve. Ami jól nem esett ugyan, de betudtam a ritka vendégeknek, hogy az öreg nem fogadott túl nagy lelkesedéssel, köszöntött, kezet ráztunk, míg Hanry bemutatott, aztán tanácstalanul vakarózott egy ideig, motyogott valamit, amit nem értettem, majd a nappaliból nyíló félhomályos dolgozószobájába ment, és bezárkózott. Hanry nem kezdett magyarázkodni, úgy látszik nem lepte meg viselkedése. Ennek ellenére kedélyesen vacsoráztunk meg, vidáman beszélgetve a múltbéli nagy sétáinkról, felemlegetve a kedvenc kávéházunk felszolgálólányát - be kell valljam, igencsak hiányzott -, megemlékezve a kikötőbeli italozásainkról, és egyáltalában az együtt eltöltött hónapjainkról.
Némileg sápította az est fényét, hogy a vacsora végeztével Hanry elmondta, hogy egy sürgős ügyet még el kell intéznie, úgyhogy fáradjak a szobámba, de holnap bemutatja a család többi tagját is - efelől többször biztosított -, és egyáltalában holnaptól nem fog eltűnni, de ez a mostani ügye tényleg halaszthatatlan. Tulajdonképpen megszoktam már, hogy Hanrynek időnként ilyen-olyan halaszthatatlan dolga akad, így nem lepődtem meg, hanem elhelyezkedtem a szobámban, mely az emeleten foglalt helyet. Egyszerűen, de igényesen berendezett szobával volt dolgom, és be kell vallanom, kicsit még izgatott is voltam, mert sosem aludtam azelőtt baldachinos ágyon. Csomagjaimat lepakoltam, és újra elővettem a jegyzeteimet, hogy folytassam regényemet - alvásra egyáltalán nem éreztem késztetést. Az ablakhoz ültem, ahonnan pompásan látszott a sápadt Hold, az ölembe vett papírok fölé görnyedtem, és írni kezdtem. Írtam, írtam és csak írtam, a kezem mintha nem is én irányítottam volna, és noha a regényt nem sikerült folytatnom, egy hihetetlen novella kezdett körvonalazódni a lapokon. Borzasztó volt, és fantasztikus egyszerre. Hihetetlen események körvonalazódtak, félig ember lényekkel, átkokkal, és tömény feketeséggel, melyet csak a halott-sápadt Hold kísérteties fénye tört meg. Az írást alig bírtam abbahagyni, mint valami ismeretlen belső késztetés nem engedte volna, hogy befejezzem a történetet. Mikor végül sikerült, akkor hulla fáradtan zuhantam az ágyba, levetkőzni sem igen volt erőm. Mély álomba zuhantam, ahol - mély fájdalmamra - a papírjaimon megjelenő történet folytatódott. Bűzös katakombák mélyén jártam, fulladoztam a dögszagtól, és egyre nagyobb félelem kezdett elhatalmasodni rajtam, árnyak kísértek a falon, hangokat hallottam, aztán egyszer csak valami ismeretlen anyagból származó lény jelent meg előttem, aminek a teste folyamatosan változott... Felsikoltottam, - igen, erre határozottan emlékszem -, és felébredtem.
A szívem hevesen vert, és a gonoszul mosolygó Hold fénye egyáltalán nem nyugtatott meg. Le is izzadtam, s mivel megnyugvást az ágyamban sehogy sem nyertem - elaludni meg végképp nem volt kedvem, felkeltem, és járkálni kezdtem céltalanul. Egy idő után a villa folyosóján találtam magam egy szál gyertyatartót szorongatva, és bóklászni kezdtem. A gyönyörű villa fenségessége megnyugtatott. Sokáig nézegettem az érdekes festményeket a falakon - főként embereket ábrázoltak -, de a művészi tökélyről árulkodó szobrok látványában is megnyugvást leltem. Hamarosan a földszinten találtam magam, és a hatalmas nappali könyvespolcait kezdtem böngészni. Csupa bőrkötésű, öreg könyv a régi, tölgyfa polcokon... megkapó látvány volt. Sokáig álltam csak céltalanul. Kis idő múlva a márvány kandalló mellett egy kis ajtóra lettem figyelmes. Fogalmam sem volt, hogy addig mi módon kerülhette el figyelmemet, hisz nem volt rejtve az avatatlan szemek elől. Közelebb léptem, és óvatosan meglöktem, de nem történt semmi. Kilincset, vagy zárat nem találtam rajta, és erősebb lökések hatására sem mozdult meg, így egy jó darabig tanácstalanul álldogáltam, mígnem fel nem figyeltem az ajtó közepén elhelyezkedő kör alakú kis bemélyedésre. A kör közepén a fába egy cirkalmas "E" betű volt faragva. Néhány másodpercig levegőt is elfelejtettem venni, mikor eszembe jutott mitől olyan kísértetiesen ismerős ez a faragvány. Eszelősként rángattam elő nyakamban hordott medálomat, és meg kellett állapítanom - immár nem csak eszemmel, de szemeimmel is -, hogy a medálon szereplő- és a az ajtóba faragott "E" ugyanaz. A medált nagyon óvatosan - nem is tudom mitől féltem, de egyre erősödő félelem kerített hatalmába - a kis kör közepébe helyeztem - mondanom sem kell, tökéletesen beleillett. Bár várható helyzet volt, mégis iszonyúan megrémültem, mikor az ajtó hangtalanul kinyílt...
Körülnéztem, de nem mozdult semmi, megfoghatatlan mélységű csönd vett körül. Beljebb löktem az ajtót, és a kis gyertyatartómmal elindultam egy lefele vezető lépcsősoron. A fal nyirkos volt, és lentről hideg huzattal érkező bűzös kriptaszag csapott meg, de elhatároztam magamban - ha nem is volt egyszerű -, hogy végigmegyek a lépcsőn, bármit is találok odalent. Életem legszörnyűbb percei voltak. Legalábbis úgy hittem. Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora akaraterő szorult belém. Minden egyes lépcsőfokkal elmélyült a sötétség, és nőtt bennem a félelem, minden egyes lépcsőfok kínszenvedés volt, mert éreztem, hogy semmi jó nem vár engem odalent, minden egyes lépcsőfok a növekvő Rettegés volt maga, én mégis mentem, egyre lejjebb és lejjebb, magam sem tudom meddig. Az időérzékemet hamar elvesztettem, de abban bizonyos vvagyok, hogy nagyon sokáig tartott az út, nem is érettem hogyan lehetséges ennyire mély pincét kiásni egyáltalán. A szívem a torkomban dobogott, az agyam lázasan kutatta a menekülés lehetőségét, és mégis vitt tovább az akarat, egyre lejjebb. Újságíró ösztön? Egyszerű kíváncsiság? Nem tudom, de nem eresztett, bárhogy is próbálkoztam...
Hamarosan fényt láttam lentről, ami igen meglepő volt, és egyben volt megnyugtató és balsejtelemmel teljes. Megnyugtató, mert a gyertyámnak már nem sok volt hátra - mi sem természetesebb, hogy másikat nem hoztam magammal -, de balsejtelemmel teljes, mert ugyan ki gyújt lámpát egy ilyen sötét földalatti titokszagú éjjelen pont itt? A fény azonban kétségbevehetetlen volt, és nőttön-nőtt, ahogy egyre közeledtem a lépcső végéig, mígnem egyszer csak egy fényesen kivilágított kis helységben találtam magam. Nem tudom mit vártam, megmondom őszintén. Talán meg sem lepődöm, ha rothadó élőhalottak, vagy egyéb szörnyűségek támadnak rám hörögve, de semmi ilyesmi nem történt. A kis szoba fala fehérre volt meszelve, és ki volt takarítva. Egy nagy tölgyfa asztal uralta a teret középen, két oldalán két-két szék, bársonyborítással. Az asztal közepén egy kopottas, réz serleg pihent. Semmi kripta, semmi pókháló, semmi félelmetes. Az egész talán emiatt volt a legfurcsább. Az egyetlen furcsaság a szemközti falon levő preparált bikafej volt. Afféle trófea lehetett, de nem csak a koponyáját sikerült tartósítani, hanem az egész fej gyönyörűen megmaradt. Félelmetes jószág lehetett egykoron, csak a fejméretéből ítélve gigantikus méretekkel. Tanácstalanul toporogtam. Alaposan megvizsgáltam a terem minden szegletét, de semmi különössel nem találkoztam. Újra a bika fejét kezdtem tanulmányozni. Elképzeltem teljes pompájában, ahogy dühösen veri a földet hatalmas lábával....
- Apám mindig arra tanított, hogy soha ne nézzek a bika szemébe...
A hangtól kis híján szívinfarktust kaptam. Megpördültem, és mögöttem pár lépéssel Hanry állt. Szomorúan nézett. Egy kis ideig még kapkodva vettem a levegőt, hihetetlenül megijesztett.
- Miért jöttél ide?
- Miért hoztad rám a frászt?!
- Nem kéne itt lenned...
Tanácstalanul nézelődtem körbe azon gondolkodva, hogy mit is válaszolhatnék, de úgy tűnt, ő is hasonlóan cselekszik. Úgy tűnt nem járt még ott előtte sosem. Ez meglepett.
- Mi ez a hely?
Sokáig nem válaszolt.
- Nem tudom pontosan. Apám sosem engedett le ide. Tudtam az ajtóról, de nem volt hozzá kulcsom. Meg sem merem kérdezni, te hogy jutottál hozzá...
- Találtam egy...
- Mindegy is. A lényeg, hogy a saját érdekemről beszélt, és hogy kerüljem el ezt a helyet mindig. Egyszer megpróbáltam leitatni - becstelen dolog volt bevallom -, hogy többet tudjak meg, de csak annyit ismételgetett, hogy most még feltartóztatja, ha nem megyek a közelébe, hogy most még erős, most még bír vele... Tehát lényegében nem tudtam meg semmit. És természetesen azt sem árulta el, hogy merre találom a kulcsot. Mikor megláttam, hogy nyitva van az ajtó, nem bírtam a kíváncsiságommal... Ahogy gondolom te sem.
Halványan elvigyorodtam.
- Talán ez hozott minket össze. Ez a sorsunk, ami elől nem menekülhetünk; a legyőzhetetlen kíváncsiságunk.
- Meglehet...
Újra a bika fejét kezdtem el tanulmányozni, valamiért vonzott. Annyira élethű volt, annyira fenséges, annyira emberfeletti, mintha még mindig élne, csak éppen nem volna kedve megmozdulni. Eltelhetett egy kis idő így, a gondolatinkba merülve, szinte észre sem vettem Hanryt, ahogy körbejárta a szobát, most éppen velem szemben állt, és a hátam mögötti sima falat figyelte. Ami feltűnt végül, s kizökkentett a bikafej bámulásából, az Hanry ziháló levegővétele volt...
Megráztam a fejem, hogy kirázzam belőle a fej látványát, és újra körbenéztem a szobában. Most már tisztán láttam Hanryt, ahogy mögém nézett, kikerekedett szemmel, remegő ajkakkal, és tisztán kivehető rettegéssel a szemében. Először fel sem fogtam mit nézhet, mígnem eszembe jutott, hogy nem is fogom megtudni, ha nem fordulok meg.... Hiba volt. Súlyos hiba...
Amit akkor láttam, azt szinte képtelen vagyok visszaidézni... az árnyék... a sötét... a hideg fuvallat... a falban egy kis csapóajtó volt, valamiféle titkos szerkezet lehetett, nem tudom, és az kinyílt, belecsúszott valahogy a falba, kis lyuk jelent így meg... nem... képtelenség... nem... az árnyék! valamiféle köd úszott ki a nyíláson... fekete köd... massza... képtelen vagyok... a feketeség úgy gomolygott körbe a szobában, mint a fűst, aztán kezdett összeállni, a lyukból folyt lefele a földre, mint valami szörnyűséges kátrány, ami folyik, de mégis jéghideg... egyre csak jött és jött kifele, mígnem elkezdett határozott formát ölteni... ó, istenem... azok a karok, azok a lábak, az a test... emberi volt, mégis embertelenül más... ismerős volt, mégis maga az ismeretlen... aztán fej formálódott rajta... ó, édes istenem! ...aztán a köd oszladozni kezdett, mígnem csak a sötét alak maradt maga... szája volt, szeme és orra... mosolygott... az a mosoly... nem akarom látni! nem... engem nézett. "excommunicatio", ezt suttogta mosolyogva... latinul van, igen tudok latinul, tudom mit jelent, nem akarom tudni, de tudom... nem akarom... aztán hirtelen elkomorul, míg engem tanulmányozott. "nem vagy a családban"... a hangja... a hangja egyszerre volt mély basszus, és magas szoprán, a hangskála minden hangja egyszerre rezgett benne... félelmetes volt, nem akarom visszaidézni... aztán hanryt kezdte tanulmányozni, és újra mosolyogni kezdett... nem tudtam a barátomra nézni, képtelen voltam levenni a szemem erről a szörnyűségről, aztán elindult, gyorsan mozgott, szinte folyt, mint a higany, mégis elegáns volt... egy pillanat alatt ott volt hanry mellett, megragadta a torkánál fogva, felemelte, aztán a fehérre meszelt falnak dobta... szörnyű volt, szörnyű, szörnyű, szörnyű... hanry a padlóra esett, csúnyán beverhette a fejét, hangosan felnyögött, aztán ez a valami rávetette magát, és tépni, marcangolni kezdte... ó ne... hagyjatok emlékek... hagyjatok... képtelen vagyok leírni... abban semmi emberi nem volt, ez a valami mégis kacagott, azon a sokszólamú földöntúli hangján, és... nem... nem tudom elmondani... a kezemben szorongatott gyertyacsonk a kezemre égett. ez térített magamhoz... feleszméltem, és teljes erőmből szaladni kezdtem fölfelé a lépcsőn. többször elbotlottam, de újra felkeltem, és tovább rohantam... aztán csaholó kutyák hangját hallottam lentről, ahogy egyre közelednek, ezért gyorsítottam az iramon... az izmaim már nem bírták... de az akaraterő... az élni vágyás... a túlélni vágyás... nem emlékszem mindenre... az emlékezet jótékonyan elfelejt dolgokat, amiket el kell felejtenünk... rohantam mint egy őrült, tán az is voltam... mígnem felértem a nappaliba, de a csaholás akkor már egészen közelről jött mögülöm, ezért tovább rohantam a bejárati ajtó felé, amit szinte kitörtem a helyéből, ahogy teljes erőmből nekiugrottam, kirohantam a kertbe, és szaladtam ki az utcára. de a csaholást tovább halottam... egészen közelről... mintha már mögöttem lettek volna, egészen a sarkamban, de nem mertem hátranézni, mert féltem attól, amit látni fogok, hát inam szakadtából tovább futottam... emlékszem, hogy egy tüskebokor feltépte a bőröm, hogy elbotlottam, és arccal a bűzös pocsolyába estem... emlékszem... ó édes istenem, hogyan is felejthetném el azt a mindent legyűrő rettegést, ami futásra kényszerített még akkor is, amikor már nem természetes, hogy az ember még egyáltalán talpon maradni képes...
Fogalmam sincs hogy jutottam el addig az útig, ahol végül - állításuk szerint, és hát nyilván igazuk van - rám akadtak. Kórházba szállítottak, ahol egy hétig kómában feküdtem, és első emlékem is már onnan származik. Felépültem fizikailag, de sosem fogom már elfelejteni a villában történteket. Látom az arcukon, hogy nem hisznek nekem. Hát menjenek el, és nézzék meg saját szemükkel a valót!!
Ne, kérem, mégse. Ne menjenek. Igaza volt Hanrynek. Mennyire igaza volt, bármennyire is tiltakoztam ez ellen. Ó, bár hittem volna neki. Ó, bár fogadtam volna meg a szavát. Miattam halt meg, noha nem én öltem meg, még ha azt is gondolják, hogy én voltam. De felelős vagyok a haláláért, mert én nyitottam ki azt az átkozott kaput, én miattam jött le oda, ahova nem szabadott volna lejönnie... Miért is nem hallgattam rá?
ó, az emlékek... segítség! istenem, ments meg! ...mert vannak olyan dolgok, mennyire igaza volt, vannak...
azok a karok, az-az arc, az a szörnyűséges szem, az a kacaj...
"Vannak dolgok az életben, melyeknek rejtve kell maradnia előttünk. Vannak dolgok, melyekről jobb nem tudni, melyeket jobb meg sem ismerni soha..."
- VÉGE -
