A városka utcáján egy néni baktat, egyik kezében szatyor,
Amelybe minden vásárlása alkalmával mindent belepakol.
Másik kezében görbebot. Már fájdalmas a járás neki,
Bár nehezen mozog, a sétálásban mégis örömét leli.
A lépcsőkön nagyon szenved. Bezzeg régen nem akadt ilyen gondja.
Manapság a baráti meghívásokat is rendre lemondja.
Szinte már csak teher, ami régebben természetes volt,
Az élete akkor még a könnyedségről és a boldogságról szólt.
Most halad el egy park mellett, hol fiatal suhancok bandája "lopja" a napot,
Nem elég, hogy kigúnyolják, az arcába két kavicsdarabot is kapott.
Felnyög és érzi, a gyenge bőrén át vér serken,
Szatyrát elejti, reszkető kezével odakap, s tudja, vére az amit "elken".
Nem ússza meg ennyivel. A bekábítózott részeg banda lökdösi és rúgja.
Nyírjuk ki az öregasszonyt! Egyikük a vezérük fülébe súgja.
Elveszik kicsinyke pénzét, iratait eldobálják tova,
Szerencsétlen sírva jajgat, s úgy érzi szenvedésének nem lesz vége soha.
A közelben járók csak közönyösen bámulnak, de semmit nem tesznek.
Inkább behunyják szemüket, s egy jó nagy levegőt vesznek.
Arcukat elfordítják. Eszükbe sem jut, hogy legközelebb így járhatnak ők is,
Holott manapság erre egyre nagyobb az esély. Mind megjárhatják. Nemcsak férfiak, a nők is.
A söpredék megunta az egyhangú "szórakozást" és újabb célpont után nézett.
Áldozatuk a földön maradt, s számtalan sebből vérzett.
Egy fiatalember rohant hozzá segíteni. Kérdezte: Mi az, amit tehetne?
Rögtön hívta a mentőket, miközben arra gondolt, hogy e nénike, akár az Ő nagyanyja is lehetne.
