Reszketve, bénultan bámultam le az előttem fekvő arcra esett alakra. A szűk kis utca, ahol voltunk, jótékonyan elrejtette előlem, inkább csak sejtettem, mint láttam szétszabdalt testét. Az éj csendes volt és meleg, teleszívtam tüdőmet levegővel. Ekkor azonban eszembe villant az emlék. Feleségem mosolygó arca, ahogy egymás kezét fogjuk az autóban; forró csókunk, amit váltunk; végül fékcsikorgás... szívembe tompa sajgás hasított bele, ahogy egyre több emlék sejlett fel előttem. Felpattantam, ami meglepően könnyed mozdulat volt az előbbi baleset után, s megfordultam. Az utca végében füstölgött autónk romja; még ebből a távolságból is felfedeztem benne egy eszméletlen alakot. Végre felocsúdtam kábultságomból, és elöntött a vakrémület. Még egy utolsó pillantást vetettem szegény halott emberre ott előttem, de nem törődtem vele többet. Mint a szél, rohantam feleségemhez. Kocsink ajtaja használhatatlanná vált, csupán a szétzúzott ablaknál tudtam egy pillantást vetni rá.
Aysel arca csupa szelídség és nyugalom, annak ellenére, hogy homlokán jókora lila folt, hasából pedig vér bugyogott. Úgy feküdt az utas ülésen, mint aki épp az előbb aludt el.
- Allah! Kérlek, hagyd őt életben! – nyöszörögtem, mint egy kisgyerek.
Segítséget kell hívni! Már éppen kaptam volna telefonomhoz, mikor az utca végén észrevettem valakit, aki lemerevedett, majd futni kezdett felénk. Ahogy közelebb ért, megállapítottam, hogy egy fiatal férfi. Egérszerű arcán iszonyodással nézett be a kocsiba.
- Kérem, segítsen nekünk! Balesetet szenvedtünk! – kiáltottam neki törökül, bár biztos voltam benne, hogy nem érti. A férfi, anélkül, hogy bármi jelét is adta volna, hogy észrevett, gondolkodás nélkül elővette telefonját. Annyit még én is tudtam magyarul, hogy tudjam, a mentőket hívta, majd miután letette, még egy pillantást vetett a kocsira, és megfordult.
- Kérem! Uram! – kiáltottam utána, de ő hátra se nézve elment.
Óráknak tűnő percek teltek el némaságban, csak sípoló légzésemet hallottam. Ayselt nem mertem megmozdítani, csupán néztem őt szótlanul, mintha a puszta tekintetemmel életet tudnék belé csalni, miközben nemcsak szívem, hanem agyam fölött is átvette a hatalmat a kétségbeesés, elhomályosítva józan eszemet. Mikor jön már az a mentő?! Minden perc drága!
Végre szirénák hangja visított bele a csendbe, és én azt hittem, elájulok a megkönnyebbüléstől, mikor egy mentőautó száguldott a kocsinkhoz. Egy csapat mentős szállt ki, majd rám se nézve feleségemhez siettek. Vitatkozás és parancsszavak hangzottak el, majd a mentő hátuljából még ketten szálltak ki, hordágyat cipelve. S hogy teljes legyen a zűrzavar, rendőrautó kék fénye világította meg az utcát, meg a körülöttünk összegyűlt kíváncsiskodókat. Odarohantam hozzájuk, és bevetettem csekély angoltudásomat.
- A feleségem balesetet szenvedett. Moziból jöttünk haza, és kisodródott az autó. Nemrég költöztünk Magyarországra…
De ők is, csakúgy, mint mások, keresztülnéztek rajtam, mintha ott sem lettem volna. - Figyeljenek már rám! – ordítottam, megint csak sikertelenül. Tehetetlen dühömben legszívesebben nekiugrottam volna valakinek, de most fontosabb dolgom volt ennél.
Csörrenést hallottam a hátam mögül. A mentősök betörték a megrepedt szélvédőt, és azon keresztül próbálták kiszabadítani Ayselt. Segítettem volna, de mivel gyűrűt képeztek a mentősök az autó körül, esélyem se volt rá. Csak akkor pillantottam meg őt, mikor a hordágyon feküdt. Szívszaggató, szinte valószínűtlen volt őt eszméletlenül látni, őt, aki mindig olyan életteli, olyan erős volt. Én is felugrottam a mentőkocsiba – senki sem tudta volna megakadályozni. Ahogy elindultunk, s egyre jobban elhalt a még mindig felbolydult utca zaja, úgy nőtt a hangzavar a fejemben: „Nem halhat meg! Nem halhat meg!” Azonban a mentősök elborult arcán, reménytelen fejrázásukon láttam, hogy nem túl rózsás a helyzet. Ráhelyezték a lélegeztetőt Ayselre, aki most magához tért. Az emberek felélénkültek, és egymás szavába vágva kérdezgettek tőle, de ő csak engem nézett mosolyogva, mintha nem az élete forogna kockán. Lehajoltam hozzá, hogy könnyeimtől lássam az arcát. Valamelyest megnyugtatott az az élni akarás, amit a szemében láttam.
Mintha egy örökkévalóság telt volna el, míg a kórházba értünk. Ahogy kinyitották a mentőt, egy seregnyi ember várt odakint, s én újra rettegni kezdtem. Aysel időközben újra elvesztette az eszméletét. Kitolták őt a kocsiból, és száguldottak vele a kórház nyitott ajtaja felé. Bármily furcsa, lépteim oly könnyűnek tűntek, s olyan gyorsan siklottam, mintha a föld fölött jártam volna. Bent még nagyobb lett az ijedtségem. Csak most tudatosult bennem, hol vagyunk. Követtem a hordágyat a folyosón, át a bámuló nővérek között, majd egy dísztelen fehér ajtóhoz értünk, ami a műtő lehetett. Legnagyobb meglepetésemre senki nem akadályozta meg, hogy belépjek, nekem pedig eszem ágában sem volt kint maradni. Bent hátborzongató fehérség és ismeretlen műszerek tömkelege fogadott. A hangoskodó ápolók és nővérek óvatosan ráemelték Ayselt a műtőasztalra, és előkészültek a műtétre. Én a fal mellett álldogáltam tétlenül, mígnem bejött egy öreg orvos sietve, és nagyon ziláltan.
- D…doktor úr… én… én vagyok a férje. Bales…
De az orvos rám se nézve elrobogott mellettem, a feleségemhez. Hangja magabiztosnak tűnt, ahogy osztogatta a parancsokat a nővéreknek, de ugyanazt a reménytelen arckifejezést láttam rajta, mint a mentősökén. Szívem szerint ott maradtam volna, fogtam volna Aysel kezét, hogy ő is érezze, nincs egyedül, de megint csak körülvették őt, s én kiszorultam. Majd a várakozás idegölő percei következtek. Az arcukat nem láttam, de érzékeltem az egyre növekvő zaklatottságot. Hangjuk egyre nyugtalanabb, mozdulataik egyre kapkodóbbak lettek. Majd a lámpa megvilágította az orvos arcát – páni félelem, és izzadságcseppek voltak rajta. Még mielőtt megkérdezhettem volna, mi történt, vagy csak elkezdhettem volna félni, hosszú, elnyújtott sípolás hangzott fel.
- Ne – nyögtem – Kérlek neeee!
Mindenki egyszerre kezdett kiáltozni, de én csak zsibbadt tagjaimra tudtam figyelni, melyek összecsuklottak volna, ha nem tartom magam erősen. Az orvos felkapott egy másik asztalról egy gépet (Ó, Allah, segíts nekünk! Ezt újraélesztésre használják!), és hátrább tolta a nővéreket. Végre szabad rálátásom nyílt az eseményekre. Aysel gyönyörű teste vérben ázott, falfehér arcán a halál közeledtét jelző békés beletörődés ült. Az orvos ráhelyezte a gépet mellkasára, ami az áram hatására megemelkedett. Majd még egyszer. A sípolás és az orvos kiabálása szinte elviselhetetlenné vált, akárcsak a mellkasomat feszítő félelem. Soha életemben nem imádkoztam olyan forrón, mint most, mialatt feleségem az életéért küzdött. Mindig is kalandvágyó voltam. Épp ezért döntöttem úgy, hogy ideköltözöm, Magyarországra. Aysel pedig ide is követett. A drága, aki most újra meg újra megrázkódik. Szemem előtt egy másodperc alatt képek százai peregtek: Aysel, mikor először meglátom. Aysel, mikor esküvői ruhában lépdel felém. Aysel, ahogy karomban tartom és csókokkal halmozom el. Aysel, ahogy kéz a kézben sétálunk, fekete haján megcsillan a Lánchíd fénye. Képek… és mégis mennyire valóságosak!
Hirtelen üdvrivalgás riasztott fel képzelgéseimből. Megszűnt a sípolás. Az orvos magán kívül az örömtől ölelgetett egy nővért. Nagyot sóhajtottam, úgy mintha a levegővel együtt minden aggodalmat kifújnék. Aysel él! Most már semmi nem számít. Az orvos elindult felém, azt hittem, beszélni akar velem. Azonban nem így történt. Odaért hozzám, majd teste egybefolyt az enyémmel… és végül elhagyta. Átment rajtam. Ajtócsapódást hallottam, majd távolodó léptek zaját. A döbbenettől letaglózva néztem magam elé. A következő pillanatban Aysel kinyitotta szemét. Azt a bizonyosságot láttam rajta, amit csak most kezdtem felfogni. Halott vagyok… ezért nem látott engem senki. És az a halott ember az utcában… Én voltam! Lenéztem testemre, amit eddig elmulasztottam megvizsgálni. Áttetsző és könnyű volt, ezért nem fájt semmi. A szellemeknek nem fáj semmijük. Csak a lelkük. Újból ránéztem Ayselre, és olyan mély megnyugvás töltött el, mint még soha. A könnyek, amiket eddig igyekeztem elfojtani, egyszerre eltűntek szememből. Tudtam, hogy mennem kell. Mennyire kegyes Allah, hogy a halálba induló még utoljára találkozhat a halálból érkezővel! Feleségem hipnotikus tekintete végig követett engem, mialatt odaléptem hozzá, s még egy utolsó csókot adtam neki. Habár nem éreztem az ajkát, ez volt a legédesebb csókunk, amit valaha váltottunk. Majd megfordultam. Előttem vakító fényességként tárult fel a túlvilág, minden színnel, pompával és titokkal. Arctalan, sötét alakok sejlettek fel, engem vártak. Még utoljára belenéztem Aysel barna szemébe, ami búcsút vett tőlem.
- Várni foglak. De ne gyere túl korán! – suttogtam neki.
Azzal megfordultam, és köszöntöttem új otthonomat.
