Pista nagyon szerette a dédnagyapját, aki egymagában élt, a falu végén található házban.
Iskolából hazajövet mindig meglátogatta. Elragadva hallgatta elbeszéléseit az urivi csatáról, amelynek részese volt, mint a 2. magyar hadsereg honvédje. 1943 januárjától egészen áprilisig, amikor megkezdődött a hivatalos visszavonulás, felejthetetlen volt a számára a fronton történtek.. Nyolcvankilenc éves korát meghazudtoló memóriája és előadó készsége mindig ámulatba ejtette dédunokáját. Az elbeszélések nyomán mind nagyobb tiszteletet tanúsított dédije irányába, hiszen a sok szenvedés ellenére egy igaz ember elevenedett meg előtte. Mintaképéül tekintette, emberségét szerette volna továbbvinni. A dédinek volt egy zsebórája, amelyre nagyon büszke volt. Egy tartalékos főhadnagytól kapta, akinek az életét sikerült megmentenie ezen az embertelen fronton.. Ezt a bajtársat, az ellenállás alkalmával, egy bomba repesze sebesítette meg, bal lába fejét összeroncsolva, hatalmas vérzést idézve elő. A dédi a harci árok felé kuszása közben fedezte fel a sebesültet, a harci rend összevisszasága közepette, saját ingét levéve, bekötözte a sebét, elállítva erős vérzését, mit sem törődve az ellenséges erők előrenyomulásával. Köpenyét felhasználva vontató eszközként, a védelmi sáncig vonszolta. Sikerült a menekülő olasz csapatoknak átadni bajtársát, szerencséjére, mert a magyaroknak tiltva volt a front elhagyása, függetlenül állapotuktól, a napiparancs alapján. A köpenyétől és ingétől megkönnyebbült dédi orosz fogságba került, ahonnan az ötvenes évek végén kerülhetett csak haza. Mit ad a sors, ezerkilencszázhetvenegy májusában, az osztrák határ egyik falujában, egy bicegő ember állította meg, felismervén benne élete megmentőjét. Elmesélte hogyan segítették az olaszok, de a dédi beavatkozása nélkül, elvérzett volna, nem került volna olasz megmentésre. A hála jeléül egy aranyozott svájci zsebórát ajándékozott a dédinek, ennek minden ellenkezése ellenére. Tudatta vele, hogy az olasz korházba határozta el ezt a lépését, ha valamikor találkozna megmentőjével. Tett fogadalmát nem fogja megváltoztatni, hiszen ez a sors akarata. Az órának mechanikai szerkezete volt. Egy felhúzásra tizenkét napot működött. Negyedórai ütései jelezték működését és jelenlétét.
Pista tizenhat éves korában, a nyári vakáció egyik napján, élete első találkájára készült. Egy párhuzamos osztály egyik kislányával egyeztek meg, az ez napi találkában, a közeli városban, ahol szíve választottja lakott. Pista a dédijével közlékeny volt, ezt a tervezett találkát is a tudomására hozta. Délelőtt elhatározta, hogy a falú tavában egy jót lubickol, mielőtt elindulna az autóbusszal. Nehogy elkéssen, dédije kölcsön adta zsebóráját, hogy minél jobban beossza idejét. Pista a tó partján levetkezett, az órát ruháira helyezte és neki fogott fürdeni. Egyszer csak egy szarka felkapta a csillogó tárgyat és elrepült vele. Ezzel a tervezett találkozónak is vége lett, mivel lelki mardosása megakadályozta ebben.
Elmesélve dédijének a történteket, ennek vigasztalása ellenére is a lelkiismerete továbbra sem lett zavartalan. Hibáztatta magát.
Napokon keresztül kóborolt a falú végén található facsoportok és bozótok között. A harmadik nap meghallotta az óra ütéseit az egyik bozótban. A hang irányába indult, egy szarkafészek előtt találta magát, szép gömbölyűre építve gallyakból, agyaggal ki volt tapasztva, egy oldalnyílással ellátva. Igazi remekműnek mutatkozott. A bozótok alján egy vergődő szarkára lett figyelmes, amelynek az egyik szárnyára tapadó madárfogó pálca okozta a sérülését. Gyorsan megszabadította a szarkát ettől az akadálytól, de észrevette erős vérzését és feltételezte, hogy a szárnya is törött. Ingébe csavarta és sietve elindult a falú állatorvosához, aki gyorsan megtette életmentő intézkedéseit. Pista visszament a fészekhez, ahol három kiéhezett fiókára lelt, az óra mellett. Hazavitte a kicsinyeket, egy ideiglenes fészket épített, hasonlót az eredetivel, belehelyezte a fiókákat, megetetve őket legyekkel. Elhozta az édesanyjukat is az orvostól, aki közölte, hogy két-három heti lábadozásra számíthat a szarka. Elhelyezte a fészekbe a kicsinyei mellett, élelemmel látta el időközönként, mindig figyelmeztetve, hogy „add a kicsinyeknek” Az óra a fészekben maradt, hogy az ideiglenes fészek minél hűebb legyen a valódihoz.
Mikor a szarka felépült, Pista fogta a fészket a madárkákkal együtt és végrehajtotta áttelepítésüket az eredeti fészekbe. Otthagyta egyelőre az órát is, hogy ne okozzon csalódást a fészek környezete, a felgyógyult szarkának. Arra lett figyelmes, hogy a szarka, csőrében az órával, megjelent a kijáróban, leejtve azt, állandóan ismételve az ”ad” szócskát. Pista így tapasztalhatta meg élőben, hogy a szarkát meg lehet tanítani emberi beszédre. Észrevette, hogy egy másik szarka repült be a fészekbe, ahonnan hangos csevegés szűrődött ki. Elkönyvelte, hogy a család kiegészült.
Felvette az órát és a dédiéhez szaladt vele. Nem is az óráért, inkább élményeinek az elmeséléséért. A dédi ölében rejtett fejjel csak azt ismételte, hogy életet mentett, potyogó könnyek közepette. Ezek a boldogság könnyei voltak Dédnagyapja vigasztalta, saját szemeit törölve, szabadkozva, hogy öreg korára sokszor benedvesednek szemei. Pista tudta, hogy dédije most az egyszer nem mond igazat. Pista ajándékba kapta a zsebórát, minden ellenkezése ellenére. A dédi azzal hárította el a visszautasítását, hogy életmentésért kapta és életmentésért ajándékozza tovább. Pista már tudta, hogy az orvosi pályát fogja választani, amellyel életeket fog tudni megmenteni. Elhatározása mellett kitartása és tanulási kedvében hitt.
