- Történelmi pillanatokat élünk át! - üvöltött a szónok. A hatalmas téren összegyűlt tömeg figyelmesen hallgatta. - Történelmi pillanatokat! - ismételte nyomatékosan. A hangfalak recsegtek a terhelés alatt. A csőcselék toporgott, némelyek hangosan bekiabáltak néha, mások csöndben nézelődtek. - Nem ülhetünk tovább ölbe tett kézzel! Reformok kellenek! Változás! - az összegyűlt tömeg kezdett fellelkesülni. - Változás kell, hogy népünk hatalmas legyen! Hogy népünk a leghatalmasabb legyen! - A csőcselék végre azt csinálta amit a szónok akart. Egyrészt teljesen egyetértettek vele, másrészt ezt ki is fejezték. A szónok végre elemében érezte magát, és kedvenc témájára terelte a szót, ami úgy ömlött belőle, mint felhasított zsákból a búza.
- És ne feledkezzetek meg a zsidókról! Ne higgyétek, hogy nincs közük a felemelkedésünkhöz! Ők állnak az útban az őrült eszméikkel, ezért irgalmatlanul el kell söpörni őket! Ez a nép egy vírus! Egy kór, egy fertőzés, amelyet ki kell irtani! Nem igát kell akasztani a nyakába, nem megfékezni és visszaszorítani kell őket, hanem végérvényes pusztítás kell! - A tömeg felhördült. Tébolyultan üvöltöztek, s éljenezték hóhérukat. - El kell törölni még az emléküket is. Meg kell halnia mindnek! - A csőcselék tajtékzott. - Nem szavakra, nem mondatokra; tettekre van szükség testvéreim! - S a tömeg valahol itt ért arra a pontra, hogy bárkire rárohantak volna ott helyben, ha a diktátor úgy rendelkezik. Hitler mintha elmosolyodott volna. Az aznapi célját elérte...
Antonio Brutus Morchovelli ezredes elmélyülten tanulmányozta a frissen nyomott újságot. Egy kicsi, dohos helyiségben üldögélt. Mindössze két szék, és egy asztal volt a szoba teljes felszerelése.
- Ezt nem értem Roneld. Itt valami kavarodás van, de képtelen vagyok felfogni, mi az. Csak most kéne megszületnie a hajnali órákban. Erre idejövünk, és ez az állat lent üvöltözik a téren! Mi történt? Történelmi dokumentumok vannak a születési évére. Egyszerűen nem szabadna élnie!
A Roneld nevezetű mesterlövész az ablakon keresztül nézte az öklét rázó diktátort.
- Talán az idővel van baj. A dátummal. Lehet, hogy azok a hatalmas zsenik elszúrtak valamit, és rossz időbe küldtek minket. Elhibáztak húsz évet. Ekkora távlatban ez nem...
- Nem! - csapott az asztalra az ezredes, és dobta egy időben az újságot az összerezzent mesterlövész ölébe. - Nézd meg az újságot. - kezdte sokkal higgadtabban. - A dátum stimmel. 1889. Most kéne megszületnie. És hol tartunk? Hol? Mintha 1935-ben lennénk. Már Führernek nevezik. Ötvennégy év időeltolódás nem lehet véletlen.
- Talán... - Roneld egy pillanatra megakadt. - Talán már járt itt valaki előttünk. Vagyis utánunk.
- Hogy érted azt, hogy járt itt valaki előttünk?
- Úgy értem, hogy valaki előttünk itt járt a jövőből. Tehát utánunk indult, de előbb ért ide. - Roneld idegesen egy szál cigarettát kezdett az ujjai között forgatni, de nem gyújtott rá. - Akár halálunk előtt indult útnak, akár halálunk után. Mindegy. - A mesterlövész megvakarta az orrát. - Lehet, hogy az oroszok. Kitudja milyen károkat okoztak, ha előttünk idejöttek. Ha a jövőből indulva előttünk érkeztek utánunk. - Az ezredes elmosolyodott, de már az ifjú őrmester is vigyorgott. - Lehet, hogy most is itt vannak, és lehet, hogy éppen azt akarják megakadályozni, amire készülünk.
Az ezredes teljes erejéből csapott az asztalra úgy, hogy az kishijján szétrepedt.
- Nem. Gondolj csak bele! Ha idejöttek volna, hogy megváltoztassák a jövőt, mindegy honnan indultak és hova érkeztek, arról tudnunk kellene. Tudnunk kellene, mert benne lenne a történelemkönyvekben. Hány meg hány könyvet átolvastunk, mielőtt elindultunk? Már az iskolában tanulnunk kellett volna. Nem voltak itt.
- És honnan tudjuk, hogy mi a történelem valójában?
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy nem tudhatjuk mi történt valójában. Mielőtt rájöttek, hogyan lehet az idő síkján közlekedni. Honnan tudhatjuk, hogy hányszor bolygatták meg a múltat, és ezzel a jövőt is? És ki tudja azt, hogy hányszor fogják még megváltoztatni a jövőben? Ami persze csak elméletben a jövő, gyakorlatban a múlt?
Az ezredes összehúzott szemöldökkel válaszolt.
- Az Istenen kívül más aligha. Roneld nem ellenkezett.
Tíz percig nem történt semmi. Antonio, a Belmhrui Titkos Haderők ezredese mozdulatlanul nézett maga elé, Roneld Mardi, a sereg profi mesterlövésze és őrmestere pedig fel - alá járkált a szobában. Tíz perc elteltével Roneld kinyitotta az ablakot, és komótosan szerelni kezdte a fegyver állványát. A hatalmas mesterlövészpuskát azután az állványra helyezte, és becélozta vele a diktátor homlokát. Csak eztán fordult meg újból. Kapkodva vette a levegőt, és remegett a keze, noha már több embert ölt meg, mint ahány tavaszt látott éltében.
- Várom a parancsot, Uram!
- Várj. - az ezredes egészen csendesen beszélt, Roneld inkább szája mozgásából értelmezte a választ, mint a hallottakból.
- Ha nem lövöm le, az nyílt parancsmegtagadás.
- Ne felejtsd el, hogy a Titkos Haderők Parancsnoksága még meg sem alakult, csak ketten vagyunk. És én a felettesed vagyok. A parancsom pedig a következő: várj!
A mesterlövész kinyitotta a száját, mintha mondani szeretne valamit, de aztán tanácstalanul becsukta. Nem tudott mit mondani.
- Ki tudja mit teszünk azzal, ha ezt most megtesszük? - a parancsnok elgondolkodva folytatta. - Ki tudja mit változtatunk meg a történelemben? Ki tudja milyen visszafordíthatatlan hibát csinálunk, amiért aztán minket fognak okolni a jövőben?
- Ezredes! Emlékeztetem, hogy mi most parancsot teljesítünk. Felsőbb utasítás értelmében cselekszünk, s ezért a felelősség nem minket...
A falon szétrobbanó pohár torkára fagyasztotta a szót.
- Igenis minket terhel a felelősség! Ők nem tudtak erről a változásról! És nem a tábornokot, vagy a vezérkart terheli a felelősség, hanem minket! Minket, és senki mást! Nekünk kell most döntenünk, és vállalnunk kell a döntés terhét!
Roneld nem válaszolt. Elmélyülten nézte az üvöltöző szónokot, és a tomboló tömeget.
- Legjobb lenne megszökni innen. - szólalt meg végül. - Legjobb lenne megszökni ebből a világból.
- Megszökni a kötelezettségek és a felelősség alól. - egészítette ki az ezredes, de a szeme felcsillant. Izgatottan kapott az övére szerelt kis gépezethez. Percekig matatott vele, majd diadalittas képpel lépett a csüggedt mesterlövész mellé.
- Valóban ezt szeretnéd Roneld?
A fiú először bólintott, csak azután gondolkodott el az összefüggéseken és fordult kíváncsi képpel parancsnoka felé. Amaz töretlenül vigyorgott. - Akkor megtesszük Roneld fiam. Megtesszük!
Roneld egy pillanatra félrekapta a tekintetét, majd ösztönösen szétnézett az apró szobában.
- Ezzel megsértenénk a Haditörvény erre vonatkozó fejezetének legszigorúbb szabályait. Olyan törvénysértést követünk el, ami példátlan a történelemben. Magunkra uszítanánk a Hadsereg legjobban képzett kopóit. - Roneld hadarva beszélt, s látszott rajta, maga sem gondolja komolyan, amit mond.
- Ugyan már Őrmester! Hogyan találnának meg minket, ha nem rendelkeznek két alapvető információval. Hol vagyunk, és mikor? - az ezredes lassan ingatta a fejét. - Lehetetlenség. Semmi esélyük.
A mesterlövész valami hasonló válaszra számított. Hevesen bólogatott.
- Akkor elmegyünk? - a kérdés hivatalos akart lenni, de inkább volt könyörgés. - Ugye elmegyünk innen örökre?
- El Roneld. Örökre. - az ezredes halványan elmosolyodott...
***
- Felháborító! Egyszerűen felháborító! - A Titkos Hadsereg elnöke, az Itáliában állomásozó egyesített haderők tábornoka közel állt második idegösszeroppanásához. Helyettese, szemben vele, halkan szürcsölgette ásványvizét. A szuszpenzor-lámpák kevés fényt adtak, de ahhoz éppen elegendőt; hogy jól látszódjék Ambrose tábornok tehetetlen dühe.
- Nyugodjon meg Ambrose! Egyelőre nem tehetünk semmit. A kutatók már dolgoznak a problémán...
- A kutatók nem érnek semmit. - fakadt ki Ambrose. - A kutatóknak csak a szája nagy, na meg felveszik a fizetésüket is, de nem csinálnak semmit! Ismerem a problémamegoldásukat. Halogatásból, majd magyarázkodásból áll.
A szemüveges Quincy, a kutatócsoport feje kettőt pislogott, de inkább nem mondott semmit. Magyarázkodnia kellett volna...
- Nem ülhetünk itt karba tett kézzel! El kell kapni a bűnösöket! Meg kell torolni a bűnüket! Irgalmatlanul! - Ambrose tábornok fortyogott a dühtől. - Még azt sem tudjuk, hogy a múltba, vagy a jövőbe szöktek az átkozottak!
- A jövőbe nem mehettek. - emelte fel kezét Quincy. - Arról tudnánk. Jelezték volna a műszerek...
- Senki nem kíváncsi a véleményedre Quincy! És mit érek vele, ha tudom, hogy csak a múltban lehetnek? Nem elég nagy neked a múlt?
- Ambrose! Hűtsd le magad! - Nemman a északi seregek tábornoka most is halkan beszélt. - Elősször is azt kell megszavazzuk, hogy szükséges -e a szökevények után kutatócsoportot indítani, vagy sem. Két személy felkeresése egy ismeretlen időben sok pénzt emészt fel.
- Ez nem kérdés! Üldözni kell őket.
- Nem a maga véleményére voltam kíváncsi Ambrose, hanem a vezetőségére.
A chip, mely Ambrose agyában az elemző szerepet kapta, s mely hivatott volt értelmezni a hallottak mögötti érzelmi állapotot, már régen kielemezte a gúnyt és gyűlöletet Nemman szavaiban, a tábornok mégsem mondott semmit.
Ambrose helyettesének ásványvizes pohara halkan koccant a fém asztallapon.
- Azt hiszem mielőtt bármit is teszünk, kérdezzük meg a Szentatyát, Ő miként vélekedik a dologról.
Senki nem ellenkezett.
A Szentatya irodájának karosszékében üldögélt, mikor a küldöttek csoportja felkereste.
- Fölöslegesen kidobott pénz lenne az üldözésük. - a válasz mindent eldöntött. Ambrose fortyoghatott, minden további akciót lefújtak.
A küldöttek csoportja hajbókolva vonultak ki az irodából. Bár szerettek volna belelátni a Szentatya fejébe, ha megteszik, valószínű megtébolyodtak volna.
" - Így van ez rendjén ezredesem. Így tudlak majd fiammá fogadni, hogy aztán megrendezd halálom, utat nyitva ezzel mind a reformok időszakának, mind nekem. Így tudtam elmenekülni, hogy újra úr lehessek. És neked köszönhetem azt is, hogy most itt vagyok. De persze erről te még nem tudsz... - "
S a Szentatya, az egykori Julius Caesar, ki később Napóleonként való uralkodására ráunva Hitlerként tobzódott a bőségben... fogatlan mosolyra húzta cserepes száját...
